AZ AUTOMATIZÁLÁS PROBLÉMÁI

A kisfilmes gépek felső osztályában a Canon az EOS-3-at, a Minolta a Dynax 9-et mutatta be a tavalyi photokinán. Alig két hónappal később megjelent a Nikon F100. A három vezető kamera gyártó tehát letette az asztalra azokat a fényképezőgépeket, amelyek szerintük az ezredvég technikai lehetőségeinek csúcsát nyújtják a fotósoknak.

E sorok szerzője többször leírta és elmondta különböző fórumokon, hogy véleménye szerint ma egy fényképezőgép tervezésekor már nem az a legfőbb kérdés, hogy mit tudjon a gép, hanem az hogy mit ne tudjon. Hiszen műszakilag már majdnem minden elképzelés megvalósítható (hogy mennyiért, az más kérdés), viszont roppant nehéz annak eldöntése, hogy az adott funkcióra valóban szükség van-e az adott gépen. Ennek eldöntésében nagy szerepe van az egyes cégek sok évtizedes hagyományainak, műszaki és kereskedelmi filozófiájának, más műszaki területeken szerzett tapasztalatainak, szabadalmainak és távlati elképzeléseinek. Ezért még akkor is nehéz különböző gyártók kameráinak összehasonlítása, ha a műszaki adatok és az árak alapján a gépek azonos kategóriába tartoznak.

Fénymérési problémák

A mérhető műszaki adatok egy jelentős részének is – amelyet fontosnak és jellemzőnek tartottak évtizedek óta – csökkent a jelentősége. Nemcsak azért, mert például az elektronikusan vezérelt zárszerkezetek pontossága általában belül van a gyakorlatban elvárt értékeken, hanem azért is, mert a sokmezős TTL-fénymérések nem a pontos expozíciót, hanem a szoftverjük által helyesnek ítélt értéket határozzák meg. Belső fénymérésnél ugyanis a fotósnak kellene tudnia, hogy a tárgynak melyik az a pontja, amelyik a megvilágító fénynek legalább megközelítően a tizennyolc százalékát veri vissza. Ugyanis ez az alapja minden olyan fénymérésnek, amikor nem a megvilágító fény erősségét mérjük. Ez utóbbi módszer azonban semmilyen, a gépbe épített fénymérővel nem lehetséges, így természetesen TTL-méréssel sem.

Amikor ennek a fénymérési problémának a megoldására – de legalábbis enyhítésére – 1983-ban a Nikon FA-ban megjelent az első többmezős TTL-fénymérés, ez állt a műszaki leírásban: „A célunk az volt, hogy ez a fénymérési rendszer tudja a fénymérésről mindazt, amit egy több évtizedes rutinnal rendelkező fotós tud”. A mondat jól mutatja a feladat megoldásának nehézségét. A másfél évtizeddel későbbi, mai fénymérő rendszerekben esetleg már 35 mezős érzékelő is van az egykori öt mező helyett, a gyakorlatban azonban ez nem jelent hétszeres minőségi különbséget. Az adatok feldolgozását és kiértékelését végző szoftver ugyanis döntő módon befolyásolja a feladat megoldását, valószínűleg jobban, mint a mezők száma. Az a tudás és gondolkodásmód ugyanis, ami egy nagyon rutinos fotós agyában van fényméréskor, a szoftverben van, – vagy nincs.

Mikor jó – technikailag – egy felvétel? Akkor, ha helyesen van exponálva, és ha éles. Az élesség műszakilag meghatározható, az expozíció milyensége azonban függ a témától és a fotós ahhoz kapcsolódó elképzeléseitől. És bár az expozíció mérésének és beállításának automatizálásával több évtizeddel előbb kezdtek el foglalkozni, mint az automatikus élességállítással, ez utóbbi ma már megbízhatóbb eredményt ad, mint a helyes expozíció meghatározása (vagy megtalálása?). Ez az oka annak, hogy az utóbbi években a középső és felső kategóriába tartozó tükörreflexes gépek nagy részébe beépítették az expozíció-sorozat lehetőségét, aminek főleg fordítós filmnél van jelentősége.

Mind a fénymérésnél, mind az élességállításnál tudatni kell azonban az eszközzel, hogy a kép mely részére mérjen. A tárgy élesre állítandó pontját úgy tudom közölni a géppel, hogy a keresőben megjelölt AF-pontok egyikét ráirányítom a kívánt pontra – vagy újabban csak ránézek erre a pontra – majd megnyomom a megfelelő gombot. Az automatikus élességállítás ekkor pontosan be fogja állítani az objektívet.

Erre a megoldásra a fénymérésnél is van műszaki lehetőség. A szükséges expozíció azonban nagyon sokszor eltér az ilyen mérés eredményétől, spotmérésnél pedig a mérési pont már említett kiválasztása okoz problémát. Többszörös spotmérésnél pedig minél több pontot mérünk és ezt átlagoltatjuk a géppel, annál közelebb leszünk a hagyományos átlagmérés eredményéhez.

A felsőbb kategóriákban ma alkalmazott TTL-fénymérések (pl. Canon kiértékelő mérés, Nikon 3D mátrix mérés, Minolta mézsejt mezős mérés) ezért nem átlagmérések, hanem a kép több (8-35) pontjának mérésével állapítják meg többek között a téma kontrasztját, átlagos fényességét, a különböző világosságú felületek helyzetét és arányát, az élesre állított tárgy képen belüli helyzetét (esetleg távolságát is) és egyéb szükséges adatokat. A szoftver ezek alapján határozza meg az adott szituációban helyes expozíciót.

A megjelenése óta eltelt tizenhat év alatt a többmezős fénymérés hatalmasat fejlődött. További fejlődését részben a számítástechnikai hardverek és – valószínűleg nagyobb részben – a szoftverek fejlődése határozza meg.

Szempontok az automatikus élességállítás értékelésénél

A tükörreflexes gépek autofókuszának értékelésénél — legyen az újságcikk vagy szakmai beszélgetés — többnyire csak az élességállítás gyorsaságáról esik szó. Megfelelő felkészültséggel illetve műszerezettséggel ez kétségtelenül mérhető adat, azonban ez csak egy szempont az automatikus élességállítással szemben támasztott követelmények közül, – és sok esetben nem is a legfontosabb.

A tárgy alacsony kontrasztja esetén legalább ilyen fontos tulajdonság az AF-érzékelők kontraszt érzékenysége. Ilyen szempontból mindegy, hogy az alacsony kontraszt a gyenge megvilágítás következménye-e (sötétben minden tehén fekete!) avagy a tárgynak eleve alacsony a kontrasztja, például sima falfelületnél. Egy – gépenként változó – adott értéknél alacsonyabb tárgykontraszt esetén azonban az AF-rendszerek nem képesek az egyes pontokat megkülönböztetni, nem működnek. Gondoljunk arra, hogy homogén felületre sem optikai távmérővel, sem a tükrös gép mattüvegén nem tudunk élességet állítani. Az alapproblémák minden esetben azonosak. (A nem tükrös kamerák autofókusza általában aktív rendszer, a problémák is más jellegűek.) A tükörreflexes kameráknál alkalmazott passzív AF-rendszernek, tehát a felvevő objektív által alkotott optikai képpel működő automatikus élességállításnak azonban alapvető feltétele egy minimális kontraszt. Az AF-érzékelők kontrasztérzékenységének gyakorlati vizsgálatával eddig mégis csupán egyetlen külföldi lapban találkoztunk.

Egy autofókusz használhatóságának értékét az is döntően befolyásolja, hogy mennyire képes követni egy változó irányban változó sebességgel mozgó tárgyat. Alapvetően ez is szoftver kérdés és pontos mérése szinte lehetetlen. Csak hosszú, rendszeres és sokoldalú használat adhatna erre gyakorlati választ, de két gép összehasonlítása így is kétséges.

A bevezetőben említett három gépből kettőt gyakorlatban is kipróbáltunk. Mint a következő oldalakon közölt műszaki adatokból kiderül, a Canon EOS-3 és a Nikon F100 azonos felhasználói körnek készült. Méretük, súlyuk, áruk majdnem azonos és meghatározó műszaki jellemzőik is nagy mértékben azonosak, vagy alig térnek el. Amiben különböznek, az a „gondolkodásmódjuk” főleg a fénymérésben, illetve az automatikus élességállításban.

Főleg ezen a két területen vizsgáltuk, hogy azonos, időnként extrém szituációkra hogyan reagál a két gép, hogyan gondolkodik a szoftver. Egyúttal azt is megnéztük, valóban nyújt-e fénymérési és vakuvezérlési többletet a Nikon által már több éve alkalmazott 3D mátrix mérés a régebbi „sima” mátrix méréshez képest. Ismét megnéztük azt is, hogy mennyire stabilizálja az objektívet a Canon objektívekbe egyre többször alkalmazott képstabilizátor. A fordítós filmre készült sok tekercsnyi felvétel alapján kialakult véleményünket lapunk következő számában osztjuk meg olvasóinkkal.

Összehasonlító táblázat:

* Az áramforrások kapacitásának adatai a két fényképező gépnél nem hasonlíthatóak össze, mert az objektívek optikai rendszere— és ezért élességállító módjuk is — különböző