VOJNICH OSZKÁR FÉNYKÉPEI A SZÁZADFORDULÓ VILÁGÁBÓL

Vojnich Oszkár (1864-1914) bajsai földbirtokos tudományos igény?, népszer?sít? útleírásaival, szakfolyóiratokban közölt publikációival vívta ki kortársai elismerését és az utókor megbecsülését.

A lelkes amatőr

A régi bunyevác családból származó, szerénységéről közismert, nemesi előnevet soha nem használó férfiú, 29 évesen végleg szakított a jogi- hivatalnoki pályával, és az utazás, a vadászat és a közlésvágy szenvedélyének szentelte életét. A Spitzbergákig című, 1899-ben megjelent könyvének barátaihoz címzett bevezetőjében így fogalmazta meg életfilozófiáját: „Otthon egyforma életünk közben olykor napokig is elhallgatok; úton egészen másként vagyok. Ilyenkor melegiben, a mint megéltem, vágyok közölni veletek mindent, hogy velem együtt lássatok, halljatok, élvezzetek”. Kiléptem egyelőre közületek, akik foglalkozástok mellett maradtatok; én most csak utas vagyok, nagy körben haladó látókörrel; más és más vidéken, más és más szokások közepette mindenütt beleélve magamat az újságba, az újság ingerétől áthatottan. Úgy érzem tágabbra nyílt tekintettel látom innen a világot. Utas – filozófiám körülbelül ezekben összpontosul. Minden kilométerrel való távolabb jutás egy paránynyal tágítja tekintetünket; az, aki az egész világot bejárta, talán már egy kis világot hord magával; aki pedig jó szívvel indult a körútra, talán az egész világot szívébe zárta – mert mindenütt akadunk jóra, mindenütt látunk szépet!

Távoli vidékek szépségeinek közzétételében tolla mellett Kodak kamerája is segítségére volt. Többnyire saját fényképeivel illusztrált útleírásait hazaérkezését követően szinte azonnal kiadták, sőt némelyiket angol nyelven is megjelentették. A több, mint ezer felvételből álló hagyatékát a Néprajzi Múzeum fotótára, az eredeti negatívok egy részét a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi. Ez a mennyiség önmagában indokolttá teszi, hogy a geográfusok és vadászok után, a fotográfia emlékeit gyűjtő muzeológus szakma is megemlékezzen életútjáról. Szilágyi Gábor a Magyar fotográfia története c. összefoglaló munkájában egy rövid, pár soros bekezdésben Festetics Rudolf és Hopp Ferenc mellett Vojnich Oszkár nevét is megemlíti, mint századfordulós világutazóink egyikét, aki „ha érdekeset lát, könnyű kézi kamerájával rögvest le is fényképezi”. A megmaradt nagy számú fotográfia ellenére azonban túlzás esetében fényképészeti szenvedélyről beszélni. Kitűnő megfigyelőként, kíváncsi turistaként, tudatos közzétételi szándékkal készítette felvételeit.

A múlt század kilencvenes éveinek elején kezdte meg utazásait. Az első igazi, majdnem öt hónapig tartó útjáról 1894-ben Budapesttől Sitkáig címmel megjelent könyvének egy példányát nagyságos Thallóczy Lajos császári és királyi kormánytanácsosnak dedikálta. A New York–Pittsburgh–Colorado– San Francisco–Tacoma–Sitka (Alaszka) útvonal élményeit megörökítő beszámoló még alig pár fényképet tartalmaz. Az 1898-as skandináviai, majd az 1904-es oroszországi útleírásai már fényképekben bővelkednek. 1908-tól haláláig felváltva járta a Távol-Kelet, valamint Közép- és Kelet Afrika térségeit. Ebből az időből származik az utazásai során készített leggazdagabb fényképanyag. Költséges kedvteléseinek, megszállott utazni és írni vágyásának megvalósítását magánvagyona mellett nagyapja nővérének, Vojnich Erzsébetnek reá hagyott, kétmillió koronát meghaladó öröksége biztosította.

Kísérletező, érdeklődő szelleme leginkább a természettudományok felé sodorta. 1906 februárjában megelőzve barátját, az akkor már nemzetközileg ismert Lóczy Lajos földrajzprofesszort, a Vezúv közelgő kitörésének hírére a magyarok közül elsőként siklón emelkedett fel a tűzhányóra, és fényképezett bele a kráterbe. A füstnél egyebet azonban – legnagyobb bosszúságára – nem örökített meg kamerája. Az újdonságokba belekóstolni, azok részesévé válni akarása késztette arra, hogy ott találjuk a Magyar Léghajós Klub Turul nevű léghajójának első utasai között is. A Tolnai Világlapja 1903-as májusi tudósítása Kosztka Emil orvos, Král főhadnagy és Vojnich Oszkár földbirtokos négyórás, sikeres léghajóútjáról számol be. Nyughatatlan természetét mindmáig egyetlen életrajzírója, Székely Tibor találóan jellemzi. „...Végeredményben a mesék kóborlovagja, aki nem ismer lehetetlent, aki képes megszabadulni a mindennapok minden evilági gondjától, amely napról napra nyomorgatja a közönséges embert.” (Székely Tibor: A világjáró vadász. Életjel, 1980.) Herczeg Ferenc így fogalmazza meg ugyanezt: „Valami tépelődő nyugtalanság hajtotta távoli óceánok és őserdők felé. Lehet, hogy a trópikus éjszakák csillaghieroglifáit betűzve a saját életrejtélyének megoldását kereste.”

Nyughatatlan útkeresése inkább oka volt magányosságának, mintsem következménye. Társaságot budapesti tartózkodása idején az Országos Kaszinó falai között talált. Élettársat egyszer keresett: az újságokban 1896 nyarán röppent fel a hír Vojnich Oszkár és Küry Klára színésznő eljegyzéséről. (Szabadkai Közlöny, Szegedi Napló), de az esküvőre soha nem került sor. Barátjánál, Rohrer Géza királyi közjegyzőnél 1909 novemberében letétbe helyezte végrendeletét, melyhez megcímzett, szükséges díjszabású postabélyegekkel ellátott borítékokat csatolt, s ezekben előre megírta halálhírét azoknak az országoknak a nyelvén, ahol barátai, ismerősei voltak: Londontól, Rotterdamtól, Borneón, Melbourne-ön át San Franciscóig.

A tudomány szolgálatában

Az Országos Széchényi Könyvtár Vojnich Oszkártól hét könyvet és egy fordítást őriz. Ezek keletkezésük sorrendjében a következők: Budapesttől Sitkáig (1894), A Spitzbergákig (1899), Oroszországban (1904). A Vesuvion (1906), A Csendes-óceán szigetvilága (1908), A kelet-indiai szigetcsoporton (1913) és az előbbiektől elütő tematikájú Hogyan vadásszunk veszélyes vadra? c. írás (1914). Formájukat tekintve a koraiak kisebb terjedelmű útijegyzetek, a későbbiek viszont a szerző felkészültségéről tanúskodó, tudományos igényű, többszáz oldalas útleírások. Önálló kötetein kívül írásai szakfolyóiratokban (Földrajzi Közlemények, Nimród), elismert tudósok tanulmányai mellett jelentek meg. Ilyen az Utazások Óceánia tűzhányói közt címmel, 1907-ben a Földrajzi Közlemények 35. kötetében megjelent dolgozata. Nyolc darab saját felvételével illusztrált cikkében a következő önmegfigyelésnek adott hangot: „...Annyira beleéltem magamat a gondolatba, hogy a Tonga szigeteken vulkanikus megfigyeléseket teszek, hogy nem értem volna már be a rendes turista-látványosságokkal...” A kedvtelésből utazgató földbirtokosból a szakma által számontartott földrajzi íróvá érett világutazó szavai ezek. Érdeklődése a működő vulkánok tanulmányozása felé fordult. Több mint ötven vulkán leírását és fényképfelvételét készítette el. Közülük kiemelkedő a Tonga-szigeteken található Tofua-vulkán működő kráterének részletes bemutatása. De ott volt a Wairoa gejzír kitörésekor is, egy sor hivatásos és számtalan amatőr fényképész mellett.

Írásain kívül adományaival kívánta szolgálni korának tudományos életét. Gyakran ajándékozott a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának, illetve a múzeum ún. természetiek tárának. A Néprajzi Osztály negyedévenkénti Értesítője szerint 1909-től haláláig folyamatosan adott a gyűjteménynek fényképeket, térképeket, a kelet-ázsiai és afrikai útjairól származó tárgyakat (lándzsa hegytartó, főnöki légyhajtó, kókuszedény, mandarin kard, emberevő villa, ébenfa oroszlán szobrocska stb.) A Természettudományi Múzeum emlős gyűjteményének leltárkönyve Teleki Pál és Széchenyi Zsigmond adományai mellett Vojnich Oszkár különféle antilop és gazella trófeáit sorolja fel tételesen, az elejtés helyét és idejét egyaránt feltüntetve. Egy korábbi jegyzőkönyv arról árulkodik, hogy már 1898-ban a múzeumnak ajándékozta a Nyugat Spitzbergákon vadászott 20 madárfaj 80 példányát.

Szülőföldjéről, Szabadkáról sem feledkezett meg. Székely Tibor állítása szerint a városnak adományozott egy kisebb gyűjteményt, amely a későbbi Városi Múzeum létrehozásának alapjául szolgált. (Mikuska Milka, a szabadkai Városi Múzeum igazgatónőjének közlése szerint a trófeákat Vojnich Oszkár halála után sógornője, Rohonci Szilárdka helyezte letétbe, részletes lista nélkül. Ezt támasztja alá végrendelete is, amelyben trófeáinak örököséül Sándor öccsét és annak fiát jelölte meg. A közelmúltban kiállítást rendeztek Szabadkán vadásztrófeáiból.)

A tudomány szolgálatában tett önzetlen adományaiért dicsőséget nem várt, sőt a Nemzeti Múzeumhoz írott levelében minden erkölcsi elismerést viszszautasított „...szerény adományaimmal abszolúte önzetlenül akarom szolgálni a Múzeumunk ügyét!” – írta. Lelkes tudományszolgálata, közlésvágya a privát kapcsolataiban is jelen volt. A Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti gyűjteményében található Chernel István, (neves ornitológus, Hermann Ottó után a Madártani Intézet igazgatója), részére sajátkezűleg összeállított fényképalbuma, Felvételeim északon címmel. A bordó kötésű, aranyszínű szegélyvonalakkal díszített album első oldalán ez áll: „Chernel Pista kedves barátomnak. Oszkár”. A dátum 1898. október 22. Az albumba ragasztott fényképek eredeti negatívjai szintén a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában találhatók.

A Fényképtár 1991-ben vásárlás útján jutott Kankowsky Ervin hagyatékához, s benne Vojnich Oszkár negatívjaihoz. Kankowsky (fotószakíró, a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének örökös tiszteletbeli tagja, ügyvezető alelnöke, a magyar fotómúzeum gondolatának egyik első felvetője) felismerve a negatívokban rejlő értéket, közönséges postai borítékokba csomagolva őrizte meg azokat az utókor számára.

Vojnich Oszkárt 1914-ben az egyre gyakrabban kiújuló, idegeit is megtámadó betegsége, útban hazafelé, Port-Saidban öngyilkosságba hajszolta. Haláláról a legolvasottabb sajtóorgánumok (Az Est, Vasárnapi Újság) címoldalon emlékeztek meg.

Varga Judit