SOROK ROZGONYI IVÁN* EMLÉKÉBEN

Dobai Péter: „Jelek a partról”

„A költészet az irodalom ellentéte.”

„...egyszemélyes rohamra indulok minden reggel Gallipoli

ebben a csatában nem lehet nyerni...”

(BAKUCZ JÓZSEF)

„...mert nem annak kell az imádság,

ki Istent megtalálta már.”

(Babits Mihály)

„Utazni? A létezés már maga utazás. (...) Nekem az írás

önmagam megvetése, de képtelen vagyok nem írni többé.

(...) Az írás veszedelembe sodor, de mindenki a veszte felé

halad úgyis, mert mindent elveszejt. Mégis, én örömtelen

haladok a vesztem felé, nem úgy, mint torkolata felé a

folyó. (...) Hol van Isten, mégha nem létezik is?”

(Fernando Pessoa)

I.

Eljött Iván, a végső au revour! Az örökös, szakadatlan á jour véget ért: a halál a munkáját mindig időben végzi el, a halál nem ismer démarche-t... a tempo távoztál, Iván. Itt nincsen ritardando. Ha költőre jellemzőek és megtartottak Richard Wagner sorai a Művészet és Forradalom című könyvéből, akkor Rozgonyira különösen: „In Wahrheit ist die Grösse des Dichters am meisten danach zu ermessen, was er verschweight, um uns das Unaussprechliche selbst schweigend uns sagen zu lassen...” (Valójában a költő nagyságát leginkább azon lehet lemérni, amit elhallgat, hogy a kimondhatatlant mi magunk mondhassuk el magunknak.) Rozgonyi Iván tékozlóan keveset bízott a költőileg kimondhatatlanból verseinek nyomdabetűire, a csak futó sorokra méltatott papírlapokra...

II.

„Megindult ez a drága

lobogás a ruhádban,

de ha nem mondom tovább

– megállsz...

Elérted hát, Iván a Könnyű járást, amiért alázattal kérted védtelen sorsodat, amire oly sztoikus bölcsességgel vártál, mint egy rejtőző király: előre levert koronával, „Szemernyi rózsa semmi tüske.” Végtére megkaptad a rózsákat is, immár tüskék nélkül, Iván! Ó rózsák, ó hideg, altató illatú csokrok...

Rilke sírfelirata jutott eszembe, amikor halálod híre hozzám eljutott.

Most már ismeretlen címedre üzenem, idézem:

„Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,

Annyi temérdek pilla alatt

Senkisem alszik.”

„Ércbe ne véssétek. Nyíljék a rózsa.

Kedvére csak, s hullassa levelét.

Mert mindez Orpheusz megújulása

más-más alakban. Nem is kell egyéb

néven neveznünk. Most és mindörökre

az ének – Orpheusz jön s elsiet.

Néhány nappal túlélheti a gyönge

rózsakelyheket. De többet nem lehet.”

„Nyugszik ím a világ:

homály és fényesség,

könyv és virág.”

Iván, te tudtad Rilkét, a tiszta Tudót! És életeddel tudtad Vajda János sorát: „Van fájdalom a gondolatban.” Tudtad, hogy a fájdalom lehet egy logikus gondolat is, ha magányos mélységekben járja be a vétkezett világot és tudtad: egy gondolat lehet alig elviselhető érzés, amit kénytelen gravitációval vonz magához a semmit-virrasztó lélek. Ahogy Pasolini, Te is végső, mindent összegző önkifejezésnek, totális, folyamatos kommunikációnak merészelted nevezni a halált, a megsemmisülést? Amikor minden betöltött forma lesz? Amikor szótlan-hirtelen számtalan létezést flegmán felad az egy-test, a szívkamrák, szívburok, a tüdőlebenyek, a verőerek, az izmok, az ízületek, a csontok? Igaz, elvégre Te írtad le a bátor, kihívó paradoxont:

„Amíg láttalak,

addig látlak is”

Most már egy megnevezhetetlen-veszélytelen-valahol vagy, kedves Iván: „Ahol elfut az idő, te pedig visszatérhetsz.” Számodra már nincs több térkép, nincs több útikalauz: a halálos közelből már nem indulhatsz, már nem mehetsz messzebb! És nincs több szótár, nincs több szó, nincs több sürgős közölnivaló, amely megtörhetné a kiáltáshoz oly baljósan hasonló csöndet!

Az a Szentföldre induló középkori német kereszteslovag kardpengébe vésett jelmondata jut eszembe Rólad, Iván, akiről a biztos, vastag falakból emelt, erős várban maradt hívei – amikor a lovag holléte felől kérdezték őket – azt felelték:

„Itt se volt,

el se ment.”

III.

Híven emlékező hitvesedtől tudom, hogy még halálos ágyad mellett is ott volt életfogytiglan-olvasott Babits köteted. Vércseppek hullottak a könyvre. Talán Az Istenek halnak, az ember él vagy a Versenyt az esztendőkkel búcsúzó verseit olvastad vagy az Elgurult napokat...

A kor, a történelem, amelyben ifjúságod, költői tálentumod sugarasan kibontakozott és egyszer-adott Életed lassan Sorssá válni kényszerült, az a kor nem volt hasonlítható az árkádiai ligetekhez, az ókori lantos költő-versenyekhez, ahol szépséges görög leányzók koszorúzták babérral a győzteseket...

Akkoriban – ’50-es, ’60-as évek – a szobrászoktól olyan bronz és márvány Lenin szobrokat rendeltek meg, amelyek úgy ábrázolják Lenint, amint éppen Puskin verseit olvassa... Az a kor, kedves Iván, a Te ifjúságod összetört kora, a műmárvány dísztribünök, a röpgyűlések, a freudi analíziseket felülmúló „mélységi” kényszer-önkritikák, a szoc-szür-reál (Zsdanov, Lukács, Révai) „stílus”, a heroikus munkás-freskók, a domborművekkel díszített gyárkapuk, a párttitkár-poéták Sztálinhoz, Rákosihoz írt ódáinak kora volt. Még saját ünnepeikkel, a május elsejékkel is: a totális demagógiával megtévesztett és elárult proletárok jól fizetett és „magánszorgalmú” agitátorainak, propagandistáinak, a hatalomtól deliráló diktátorainak lopott, hamisított történelme volt.

A Te verseid, Iván, könnyű járást kértek, mintha kegyelmet... Nem vasalt sarkú csizmasorok csattogását, ahogy írtad:

„Gőgös lépés kivet a csöndből.”

Te a csöndet választottad válaszodnak.

És választásodat mind életként, mind végzetként elfogadtad Verseid most megszólítanak minket, már-már mellékessé téve evilági nemléted riasztó némaságát.

1999. 03. 12.

*Rozgonyi Iván (1925-1998); költő, újságíró.1963-tól a Fényképművészeti Tájékoztató, majd 1965-től 1974-ig az annak örökébe lépő Fotóművészet szerkesztője.