NORMANTAS PAULIUS

A helyzet nem egyszerű: egy kiváló fotográfus munkásságát kellene méltatnom. Aki ismeri őt, annak ez azért felesleges, mert fotóin keresztül, egyetlen értő pillantással, sokkal több dolgot lehet megtudni róla, mint akármilyen írásból. Aki pedig nem ismeri – a szakmabeliek között ilyen aligha akad. Tényszerűen talán annyit, hogy elmúlt ötven éves, ismert és elismert művész, és a legfontosabb – s ez ismeretségünk kezdetétől elmondható róla –, hogy ez a fiú tudja, mit akar.

Munkásságával a litván, a magyar és az egyetemes fotográfiának is fontos alakjává nőtte ki magát. Rengeteget dolgozik, bekerülhetne a rekordok könyvébe az egy évben megnyitott kiállítások számával, például 1997-ben hat országban összesen tizennégy egyéni kiállítása nyílt. Amióta ismerem, mindig a jövőn dolgozott. Végigjárta és szisztematikusan végigfényképezte a még éppen fellelhető finn-ugor népeket, melynek eredményét az Apadó források című könyvében láthatjuk. Nem véletlenül választották az albumot a legszebb magyar könyvvé a megjelenés évében, ugyancsak az sem véletlen, hogy kötelező irodalom lett a miskolci egyetem antropológia szakos hallgatói számára. (A többi magyar fotográfus pedig bosszankodhat, hogy ez a körültekintő feldolgozás nem az ő kezéből került ki.) Ekkor jelent meg képein a máig nagyon jól megfigyelhető sokszálúság; a fotóművésztől az antropológusig, a néprajzostól a szociológuson keresztül a kiállításra bevetődő egyszerű nézőig mindenki felveszi a saját fonalát, elégedetten végigtapogat rajta, és feltöltődve, egy kicsit megváltozva távozik a kiállítóteremből, vagy csukja be a könyvet.

Szeretettel gondol a látottakra, és a szerzőre. Nem véletlenül van ez így, és azt is biztosan tudom, hogy ezek a kapcsolódási pontok nem azért alakulnak ki, mert Paulius ki akarja alakítani. Maguktól mennek a dolgok, ha komoly és végiggondolt a szándék, az üzenetcsomag, a módszer.

És a munka! Most az következne, hogy „ennyi és ennyi kilométer ennyi hónap alatt”, de ez ismét a rekordok könyvébe való. Egyszer kiszámoltuk: a legutolsó expedícióján negyvenezer kilométert tett meg, éppen annyit, mint bolygónk egyenlítőjének hossza.

Érdemes megfigyelni az emberábrázolásait. Ha egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám, hogy őszinte, vagy azt, hogy közvetlen. Ismeretlen embereket fényképezve legfontosabb dolog a kapcsolatteremtő képesség. Ez nem mellékes, formai dologként, hanem tartalmi szempontként tartozik a képekhez. Úgy is fogalmazhatnék, ez az egésznek a lényege. Az egyszer? modell, a néni, a gyerek csak nagyon kiélezett helyzetekben nyílik meg őszinte módon, és ennek a kontaktusnak a kialakításához nagyon értenie kell a fényképésznek, különben a képek lesznek őszintétlenek. Valószínűleg a nyelvek, szavak és előítélet nélküli ismeretségek, kapcsolatok vezették Pauliust a buddhizmushoz.

Újabb könyve, a Legyőzhetetlen Amdo tibetiek kompozícióiban a természetes energiák áramlását követő vonalak, az ismétlődéseknek olyan egyszerű formái, mint az imamalmok, az imazászlók szüntelen lobogása, a lélek és a halandó földi test megsz?nő – megújuló kapcsolata újabb fontos, mindenki számára máshogyan értelmezhető vezérfonalat adnak a képeinek. Megőrizve a finomságokat, a tekintetek, az arcvonások, a környezet adta sztereotípiának, a kultikus csendéletfotónak és az emberi élet értelmét taglaló riportfotónak álcázott, valójában a fotográfiában is külön kategóriát igénylő megfogalmazásait. Bizonyára nem meglepő, hogy a könyv előszavát személyesen Őszentsége a XIV. Dalai Láma írta, ami nem sok, hasonló témájú publikációval fordul elő.

A könyvnek alig volt hazai visszhangja, mert kiadó híján Paulius nemzetközi stábot szervezett, amely rajta, a buddhista filozófiával azonosulni képes litván-magyar keresztény fotográfuson kívül egy finnországi kiadóból és nyomdából, egy litván könyvtervezőből és az előszót író Dalai Lámából állt. Litvániában az album ugyanúgy az év legszebb könyve volt, mint a korábbi könyve itthon, mégis, itthon még szakmai körökben sem túl ismerős.

Közben, vagy inkább ezzel a munkával párhuzamosan néhány apróbb küldetést még teljesíteni illett. Az archívum egyre gyarapszik, az a versenyfutás, amire a szerző a feldolgozottság érdekében kényszerül, egyre reménytelenebbé válik. A fotók ugyan egyre jobbak, a mappák rejtette anyagok egyre gazdagabbak, amit látni lehet belőlük néhány nap, vagy hét borzasztóan intenzív kutatásának eredményei, ami semmivel – legfőképpen a befektetett munkával és az abban rejlő lehetőségekkel – nem arányos. Ami hirtelen felszínre kerül, látható; ami nem, az marad a mappák mélyén, a későbbi kutatások számára is megadva a lehetőséget az új felfedezésekre, az élményszerű merítésekre az akkorra befejezett életműben. Minden a hálás utókoré lesz, akik majd nem kelnek útra, hanem egy profi vándor, fotóművész, szociológus, antropológus és néprajzkutató életművét feldolgozva visszatekerhetik az idő kerekét. Nem nagyon hallottam még olyanról, hogy kortárs fotográfus egyszerre két könyvön dolgozzon. Most épp ez történik. Amit biztosan lehet tudni, hogy Paulius egyik könyve, a Buddha gyermekei Litvániában fog megjelenni, ennek a magyarországi premierje 1999 őszén lesz Nyíregyházán. A másikról annyit talán elárulhatok elöljáróban: magyar produkció, és gyakorlatilag nyomdakész.

Ezek a terepek elvileg senki számára sem elérhetetlenek. Próbálkozhat bárki új tanulságokkal, új módszerekkel. Ezzel nem lehet meg nem történtté tenni Paulius próbálkozásait, az eredmények ott vannak a könyvekben, a kiállítótermek falán, az újságokban, katalógusokban. Bárki számára ott vannak az utak. Minden minta továbbgondolható. A lehetőségek korlátlanok. Aki nem hiszi, járjon utána...

Boros György