KOSITZKY ATTILA ALTÁBORNAGY FELVÉTELEI

Nehezen menthetném meg magam a személyes elfogultság vádja alól, ha Kositzky Attiláról vagy a fényképeiről esik szó. Nem, mintha neki az én elfogultságomra szüksége lenne, hogy fotói ezekre a lapokra kerüljenek. Pusztán arról van szó, hogy, mint rendes fiúgyermek, a repülés és a repülő emberek csodálója vagyok. Amikor az ő fényképező tevékenységéről először hallottam, majd veszprémi lakásán a képeiből válogattam, nem sokra rá soproni kiállítását megnyitottam, akkor Kositzky Attila altábornagy még a Magyar Légierő vezérkari főnöke, és egyúttal természetesen aktív vadászpilóta volt.

Önhibámon kívül több felvonásosra sikeredett saját katonai pályafutásom élményei szerint a katonai kémelhárítók nem nagyon szerettek fényképezőgépet látni. Körülbelül akkor, amikor Kositzky hadnagy a szolnoki repülőtéren csiszolta repülő tudományát, 1967-ben, a szolnoki műszaki laktanyába behoztak egy halálra rémült polgárt, akit annak a - pontosabban szandaszőllősi illetőségű - katonai repülőtérnek a közelében fényképezésen kaptak. Nekem parancsolták meg, hogy a bűnjelet, az elkobzott filmeket hívjam elő, s miközben matattam a sötétben, az elhás tiszt izgatottan lihegett a tarkómra.

A dráma elmaradt, a felvételek ártatlannak bizonyultak, és az egész annyiban érdekes csak, hogy akkori fotói tanúsága szerint Kositzky Attila meglehetős bátorsággal, vagy inkább ifjonti meggondolatlansággal dacolt a kor titkolózó légkörével, és minden írott szabállyal is. Kérdésemre rábólintott: ha akkoriban, például a Szovjetunióbeli kiképzés alatt a MIG kabinjába becsempészett fényképezőgépével, a levegőben készített képekkel lebukik, összehasonlíthatatlanul laposabb ívet fut be pályája, akár börtönbéli távlatokkal is.

Hajózni kell, szól a régi mondás, repülni is, és, mi tudjuk, fényképezni is kell. Az egyik alapeset a nagymama arcképe, vagyis az elmúlással való dacolás. A másik alapeset éppen Kositzky Attiláé. És minden utazóé, aki felfedezetlen tájakra, Északi és Déli Sarkra, megmászhatatlan csúcsokra vonszolta kameráját, pusztán a szocializáltság okán: hogy ugyanis amit látok, azt megosszam azokkal, akik azt valamiért személyesen nem láthatják. Nincsen ebben dicsekvés, hencegni akarás, csak az az ősi emberi érzés, hogy enni, utazni nem jó egyedül. Vágyunk rá, hogy megosszuk örömünket, és ez a talán kevésbé a katonákra, mint inkább a művészekre jellemző vágy szerencsére erősebb volt a szabályzatoknál.