KÖNYVESPOLC

Két könyv, mindkettő fotótörténeti munka, mindkettő a múlt év végén jelent meg. Közös bennük az is, hogy létrejöttük – egy aktív fotóművész, illetve egy galériatulajdonos személyében – a hazai fotóélet fiatalabb generációját dicséri.

A Fotó Homonnai – Egy fényképészcsalád hagyatéka című könyv a Magyar Fotográfiai Múzeum fotótörténeti sorozatának tizenegyedik darabja.

A Fotóművészet két évvel ezelőtti, ’97/1-2 számában megjelent egy interjú, Pfisztner Gábor Szűcs Tiborral a Homonnai-hagyaték megtalálásáról és földolgozásáról beszélgetett. Szűcs többek között azt is elmondta, hogy elsődleges cél megjelentetni a Homonnai család hagyatékát a Fotográfiai Múzeum kiadásában. A nem kevés támogató ellenére is két év kellett a megjelenéshez.

Leszámítva a feltárás és a rendszerezés fárasztóbb, monoton fázisait, azért elég izgalmas lehetett akkora anyagban, húszezer üvegnegatívban kutatni, elmélyülni egy-egy negatív kontaktjában, engedni, hogy az egyedi tipikussá, az arc karakterré, a beállítások póza jelrendszerré váljon. Az a néhány kiválasztott negatív lép elő képanyaggá és reprezentálja, ha képes rá, a többit. Mint ahogy az a pár, véletlenül fennmaradt arc a korabeli Magyarország összes többi parasztaszszonyát, bakáját, tábori lelkészét, süldőlányát, rabbitekintélyét is képviseli. Egy kicsit helyettük is ránk néznek. A makói piactéren ott bolyongott az én debreceni nagyapám is, s a régi városháza előtt álló autóbusz egy kicsit a soproni és a nyíregyházi városháza elé is odaáll.

A kötet három, egyenként is értékes tanulmánya közül Szabó Magdolnáé könyvtárak és levéltárak anyagára, személyes közlésekre támaszkodva a dinasztia pályatörténetét rajzolja meg. Szűcs Tibor a hagyaték feldolgozását írja le, majd a műtermi fotográfia elemeit, s beállítások, kellékek, pózok jelentéstartalmát elemzi. Bán András pedig egy – mondhatnánk, véletlenszerűen kiemelt – makói orvos, dr. Diósszilágyi Sámuel regényét vázolja fel, a föllelt műtermi és pillanatfelvételek, levelezések, hagyatéki dokumentumok segítségével. Az írás tanulsága: „mire valóak, miről szólnak a különféle források – hogyan konstruál képeket az írás, a szó, a fotográfia.”

A Pőcze Attila által létrehozott, könyvkiadással először foglalkozó Vintage Galéria Kreilisheim György forrásértékű írásait jelentette meg. A kötetbe az először 1941-ben kiadott Régi magyar fényképezés és a mostanáig kéziratban maradt A fotográfia regénye került.

<99121602>

A hasonló témájú írások nemcsak tartalmuk miatt tekinthetők egymás folytatásának. A két, elvileg eltérő típusú szövegben a műfaji határok is összemosódnak: az egyik mesés elemeket is tartalmazó fotótörténet, a másik fotótörténeti mese. Néhány szereplő is át-átlép egypár könyvoldalt: A fotótörténeti tanulmányban az aktív Divald Károly, a napot eltakaró tátrai felhőkre megharagudván még bosszúsan sziklához csapja a betöltött kazettákat, a regényben öreg fényképészként már az eltelt időtől megszépült vándorfotográfusi életre emlékezik. Tóth Béla is, aki emiatt három pontban foglalja az amatőrök követelményeit, amott regényalakként telepedik a lőrinci Nagyrét füvére, hogy Kohlmann Arturral, Kallós Oszkárral és Kiss Józseffel társalogva egyszer csak kéziratot húzzon elő zsebéből, és a fejét csóváló Divaldnak megmagyarázza a három pont lényegét.

Kreilisheim művészetelméleti ítéletei fölött ugyanúgy átlépni látszik az idő, mint például a hivatásos-amatőr ellentét egész problematikája fölött. Kit érdekel ma az amatőrmozgalom? Ki olvas ma Hevesy Ivánt?

Nem baj. Kreilisheim írásainak nem az aktualitásuk, hanem a forrásértékük a lényege; és az a megfoghatatlan, különös báj, hogy valaki a Don-kanyarba küldésének az előestéjén regényes fotótörténetet ír. Más kérdés, hogy a könyvecske némely megállapítását még a kilencvenes években is idézik.

Kreilisheim György életének részleteit hosszú ideig még a fotószakírók sem ismerték. A most kiadott könyv utószavában Bartis Attila szerkesztő megemlíti, hogy amit tudni lehet róla, az a Fotóművészet ’93/3. számában megjelent dr. Aczél Márta-interjúból tudható.

Valóban: több napon át ültem az özvegy Pusztaszeri úti házában, hogy elkészüljön végre a Fotómúzeumnak szánt interjú; egészen közel ültem hozzá, hogy lássa a számat, amint a szavakat formálom, először, másodszor, harmadszor, míg meg nem érti. Több szatyornyi negatívot, papírképet, kéziratot, csecsebecsét szedett össze, csináljak velük, amit akarok. Ittam a kávéját, amit olyan furcsa ízűvé tett a megsavanyodott tej, és nem tudtam neki mit mondani, amikor időnként elsírta magát. Nem is hitte volna, törölgette a szemét, hogy valaki emlékszik még arra a könyvecskére.

Bacskai Sándor