KISS OTTÓ FÉNYKÉPÉSZ HAGYATÉKA – KOVÁCS IDA TANULMÁNYA

A múlt század kilencvenes éveinek végére a fotózás tömegessé válásával a portréfényképezés műfaja amilyen népszerű lett, színvonala olyannyira ellaposodott, hovatovább elgiccsesedni látszott. 1909-ben Fejér Imre írta erről a jelenségről Az Amatőr hasábjain: „A beállítás, megvilágítás, környezet, retus, a képek alakja az utóbbi 30-40 év alatt édes-keveset változott, de akkor is csak hazugabb és természetellenesebb lett.” (1.) A portréfényképezésnek megújulásra volt szüksége, érezte a szakma, s kívánta meg a kor: az új, a XX. század. Már az 1880-as években lelkes fotóamatőrök kezdték hangjukat hallatni a modern fényképezés érdekében. 1891-ben Hamburgban, 1893-ban pedig Bécsben rendeztek amatőr fotókiállítást, megadva egyszersmind az új irányt, bemutatva annak híveit. 1900 körül már hivatásos fényképészek is csatlakoztak az irányzathoz, s egyre pontosabban körvonalazták szándékaikat: az ember természetes, póz nélkül való ábrázolása, jellemének, lelki vonásainak megjelenítése, kísérletezés a szabadban való arcfényképezéssel, szemben a díszletezett műteremkörnyezettel, kontaktus teremtése a modellel, a modell aktivizálása, hogy alkotóan részt vehessen „önmegjelenítésében”. Célul tűzték ki, hogy az újfajta portrénak az „emberi lélek tükrévé” kell válnia. Az úttörők németek voltak: Rudolf Dührkopp, Nicola Perscheid, Hugo Erfurth, Erwin Raupp, Hanny Schwartz. (2.) Itthon A Fény és Az Amatőr című szaklapok ünnepelték a hamburgi iskolát, s Az Amatőr boldogan közölte 1911-ben Dührkopp néhány, a magyar fotográfusokat biztató sorát: „Önök talán nem is tudják, hogy a külföldön milyen jó hírük van. Nem túlzás, amikor kijelentem, hogy a jelenleg tespedő művészi fényképezésnek a magyarok fellépése adott új erőt és frissességet. Az előző években csak elvétve volt látható egy-két magyar kép a nemzetközi tárlatokon. Két év óta nemcsak kvantitásban, de kvalitásban is dominálnak a magyarok.” (3.) A szaksajtó buzdítása, a minták felmutatása tehát nem maradt eredmény nélkül. 1911-re már olyan nevekkel számolhatott a fotós szakma, mint Balogh Rudolf, Székely Aladár, Máté Olga, Pécsi József, Gaiduschek Erzsi, Rónai Dénes. Valamennyien a modern portréfényképezés elkötelezettjei voltak, a legújabb technikák ismerői és alkalmazói – a legjobbak. Fotóikat és a róluk szóló méltatásokat folyamatosan közölték a szaklapok, s míg Székely, Pécsi, Rónai írásaikban is kifejtették az „új irány” mibenlétét, Balogh Rudolf oktatóként tanfolyamokon vállalta kezdők képzését. A korszak, amelyben arcképeiket készítették, a magyar fotótörténet talán leglegendásabb szakasza volt. Ezekben az esztendőkben már javában működött – munkái alapján bátran mondhatjuk, hogy a modern fényképezők hatása alatt – a széles szakmai nyilvánosságtól kissé visszahúzódva, de képek százait ontva, a szinte ismeretlen nevű fényképész, Kiss Ottó.

A Kiss-család

Kiss Ottó fényképész (1876-1936) a költő Kiss Józsefnek, A Hét kiadó-főszerkesztőjének volt a legidősebb fia. A Kiss családban az évek során kilenc gyermek született még, akik közül – a múlt század utolsó évtizedeiben igen magas csecsemőhalandóság következtében – Ottón kívül mindössze négy maradt életben. Ottó jómódú és művelt családban nőhetett fel, tágas és pazar ízléssel berendezett otthonban élt. Lakásuk egyszersmind apjának kiadóhivatala, szerkesztősége is volt, így a kamaszodó gyermekre minden bizonnyal hatást gyakorolt az akkortájt megújuló irodalmi, illetve szellemi közélet atmoszférája. Az 1890-ben induló A Hétben egészen a Nyugat megjelenéséig, sőt még egy-két évvel azután is, a legnevesebb, illetve a kezdő, majd később nevessé váló írók, költők munkái jelentek meg, olyan nagyságoké, mint Krúdy, Herczeg Ferenc, Gárdonyi, Mikszáth, Tömörkény, Justh, Cholnoky Viktor, majd Kosztolányi, Ady, Babits, Tóth Árpád, illetve Kóbor Tamás. Kóbor Kiss József feleségének a testvére volt, s mint írót, Kiss József fedezte fel. Így lett Kóbor Tamás A Hétnél munkatárs, majd szerkesztő. Itt kell megjegyeznünk, hogy Kóbor Tamás mindvégig támogatta pályáján Kiss Ottót, Kiss József halálát követően pedig anyagilag is gondoskodott róla, havi fix összeggel segítette a már akkor betegeskedő, gyomorpanaszokkal küzdő fényképészt.

A fotóhagyaték

A fotós eddig feltáratlan fotóhagyatékát a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum (1998-tól hivatalosan: Magyar Irodalom Háza, Magyar Irodalmi Múzeum) Művészeti Tára őrzi. A hagyatékot Kiss József unokájától, Halmágyi Zoltánné Bauer Sárától vásárolták 1991-ben. (Növedéki napló száma: 39.91.) Az anyagban 333 db eredeti üveglemez negatív található, méreteik a szakmában is igen ritka 30x40 cm-es és 9x12 cm-es méret között váltakoznak. 59 db eredeti pozitív nagyítás maradt fenn, ezek döntően matt albumin, illetve matt celloidin, kisrészt brómezüst zselatinos papírra készültek. A fotók több mint kilencven százaléka portré, készítésük ideje az 1905 és 1922 közötti évekre tehető. Az anyag megközelítően nyolcvan százaléka „saját célra”, művészi szándékkal és nem megrendelőknek készülhetett, mivel az ábrázoltak zöme családtag vagy a megszokott hölgymodellek egyike. A fennmaradó húsz százalék feltehetően A Hét megbízásából készített portré neves személyiségekről: írókról, tudósokról, színészekről, orvosokról, politikusokról. A felvételek elenyésző hányada publikált.

Kiss Ottó fényképészeti tevékenysége

Kiss Ottó 1898-ban tett érettségi vizsgát, majd technológiát tanult. Bizonyítványai, értesítői nem maradtak fenn, így iskolai végzettségéről nincs dokumentumunk. A természettudományok, a gépek, műszerek érdekelték, különösen a mozdonyok és a repülőgépek, ezek iránti rajongása egész életén át elkísérte. Írással is kacérkodott, novellákat, drámát írt, amelyeket unokahúgának, a még ma is élő Bauer Sárának (aki Kiss József unokája, Kiss Erzsébet leánya) emlékezete szerint a tízes évek utolsó esztendeiben szívesen olvasott fel otthon családjának. Szépirodalmi művei nem jelentek meg nyomtatásban, csupán néhány technikai tárgyú cikkét hozta le A Hét. 1904-ből Élet és villamosság, 1909-ből pedig A repülés című írásait olvashatjuk a Tudomány jegyében rovatban.

Sajnos, sem A Hét hasábjairól, sem a család fennmaradt (jelenleg az Irodalmi Múzeum Kézirattárában található) irataiból, sem pedig az unoka viszszaemlékezéseiből nem derült fény arra, mi késztette Ottót, hogy fotografálással kezdjen foglalkozni. Nem tudható az sem, kitől sajátította el a technikai ismereteket és tanulta meg a fényképezőgép használatát, volt-e mestere vagy fényképész példaképe. Mester és példakép egyébként akadhatott volna bőven. A Hétben a korszak legismertebb fényképészeinek portréfelvételei jelentek meg egy-egy címlapon, illetve hirdették műtermeiket a lap reklámoldalain. Olyan patinás neveket olvashatunk itt, s olvashatott a szakmával eleinte nyilván csak kacérkodó Kiss Ottó is, mint Koller Károly, Uher Ödön, Erdélyi Mór, Mai és Társa, Goszleth és fia, Kossak, majd Gaiduschek Erzsi, Rónai Dénes, Székely Aladár. Kiss ismerte, majd feltehetően járatta is A Fény (1906-1918) című Mai Manó-féle fényképész szaklapot, hiszen két ízben még egy-egy fotóját is lehozták. Ebből a folyóiratból – amelyet jó minőségű és színvonalas képanyaggal illusztráltak – a legmeszszebbmenő segítséget is megkaphatta a fényképezés iránt érdeklődő: fotótörténeti és esztétikai ismereteket, tanácsokat különféle felvételek készítéséhez, recepteket és trükköket laboráláshoz, javaslatokat a gép kiválasztásához, sőt, 1907-ben három-négyhónapos esti fényképész tanfolyamot is hirdettek, ahol tag lehet minden amatőr, s Zitkovszky Bélától, Szeles Bélától és Balogh Rudolftól tanulhatnak technikát. Weisz Hugó tollából pedig ugyanebben az évben többrészes cikksorozat jelent meg: Milyennek kell lennie egy modern műteremnek? címmel. (4.)

Kiss Ottó első műtermét 1905 körül rendezte be, s egy felvételét is az év októberében közölte előszőr A Hét, rögtön a címlapon, címe: Női szépség. (5.) Keze alá nemigen dolgozhattak segédek és inasok, s az „atelier” feltehetően nem állhatott egy szobánál többől. Az első műterem, miként A Hét szerkesztősége, a VIII. kerület, Rökk Szilárd u. 18. I. 12. sz. alatt volt 1908 augusztusáig, amikor a Kiss család és a szerkesztőség, s így a műterem is a Népszínház utca 22. III. 8. sz. alá költözött, egy pazar, ötszobás bérleménybe. Fotóinak hátoldalát Kiss pecséttel látta el, s névjegykártyát is készíttetett „Kiss Ottó fényképész VIII., Népszínház u. 22. III. 8.” felirattal. 1910-től A Hét reklámjai közt már gyakran olvashatjuk a fotós hirdetését:

„Kiss Ottó művészi portraitfelvételek

Atelier: Népszínház u. 22. Lift.

Telefonszám 6138.”

Bizonyos, hogy 1906-ban Kiss Ottó fényképész iparengedélyért folyamodott. Az engedélykérelem, illetve az engedély ma már nem lelhető fel a Budapesti Fővárosi Levéltárban. Jegyzékünkben szerepel azonban az engedélykérelem száma: 1906. 49.81. Az engedélyt Kiss Ottó nyilván megkapta, hiszen a fényképész címét csak engedély, illetve konkrét feltételeknek való megfelelés esetén viselhette – a szakma meglehetősen kényes volt tisztességére. A Fény című lap nem győzte óvni a fényképész kollégákat a kontároktól. Szabályozták az iparigazolvány szerzését és az inas-kérdést is. „...Az iparigazolvány megváltásának kötelezettsége olyan esetben lép hatályba, ha azon a helyen, ahol a megrendelés átvétetik, az ebből folyó megbízatás egyik része mindjárt el is lesz végezve.” – írta A Fény 1907-ben.

Ahogyan már említettük, a pályakezdés korszakát az 1905. esztendőre tesszük. Október 1-én A Hét címlapon hozta a Női szépség című portréfelvételt. A lap a 653. oldalon néhány sorban méltatja is a fotót: „Czímképünkhöz. Egy kiállításról lekésett amateur küldte be hozzánk ezt a mindenképpen érdekes fotografiát. Érdekes szerencsés beállításánál és mesteri kezelésénél fogva és érdekes annak a révén, akit ábrázol. Olvasóink közül nagyon sokan lesznek, akik e vonásokkal már találkoztak valahol, a valóságban és pikturákon is. Van egy festőnk, akinek állandó modellje és olyan modell, akinek joga van féltékenynek lenni, mint a Böcklin feleségének az urára. Ha ennyi útbaigazítás mellett sem találják el, hogy kicsoda, el is mondhatjuk: Margittay Tihamér (festőművész) felesége.” (6.) Maga a fénykép egy igen dekoratív, nagykalapos fiatal nő mellképe, romantikus díszes ruhában, háttér és díszlet nélkül, ehelyett érvényesülni engedi a szép, vállakat borító csipke textúráját. Az idealizáló, kissé érzelmes felvétel nem operál festőieskedéssel, de távol áll tőle a realizmus szigorúsága is. Margittayné, aki egyben ideálja is Kiss Ottónak, hosszú éveken át maradt modellje, akárcsak Pap Mariska írónő, a fényképész szerelme.

A Hét című lap fennállásának ideje alatt huszonhat ízben közölt Kiss Ottó felvételt (ezekből 17 fotó címlapkép), és négy ízben méltatást a fényképész munkáiról (1905, 1909, 1913-ban kétszer). Nem számítjuk ide a reklámtartalmú képbemutatókat: „Kiss József arczképe. A Könyves Kálmán magyar műkiadó r.t. kiadásában pompás heliogravoure reprodukczióban megjelent Kiss József legújabb arczképe, melyet Kiss Ottó, a költő fia készített. A művészi értékű gravoure ára díszes keretben 15 korona. A rendes kiadás mellett készült 25 darab avant la lettre példány a költő sajátkezű aláírásával, ezek ára darabonként 30 korona.” Kiss Ottó, ahogyan fentebb egy helyt maga is vallotta, elsősorban portrékészítő volt. A Hét többek között az alábbi személyiségekről felvett arcképeit jelentette meg: Blaha Lujza, Schwartzer Ottó, Gozsdu Elek, Mikszáth Kálmán, Cholnoky Viktor, Kun József, Hopp Ferenc, Görgey Artur, Kiss József, Gábor József, dr. Ágay Béla, gr. Esterházy Mihály. Érdemes néhány mondatot idéznünk az 1909. július 25-én megjelent Tanulmányfej című kép méltatásából: „A mai czímlapon egy sugár tavasz igazi tavasz mosolyog reá az olvasóra. Bájos gyermek-tanulmányfej, egyik elsőrendű dokumentuma a Kiss Ottó fényképező művészetének. Ez a viruló, diadalmas gyermekarczkép mutatja a módot és a felfogást, amellyel Kiss Ottó a fényképeit megalkotja. Szakít a régi iskola merev vagy unalmas beállításával teljesen, de a tudománya egész átértettségeképpen nem törekszik a fotografálás »modern«-jeinek semmi szertelenségére. Nem nehéz a fényképezésről megállapítani külső és belső okoknál fogva, hogy az bizony nem művészet és eo ipso sohasem is lehet azzá, hanem mesterség, még pedig egyike a legnehezebb mesterségeknek. Akik művészetet, tehát egyéniséget akarnak belevinni a fotografálás mesterségébe, azok tévúton járnak és fénnyel akarván festeni, körülbelül ugyanazt a groteszk eredményt érik el, mint a festőművész, aki viszont az ecsetjével fotografál. Ennek a szertelenkedésnek a hiú voltát felismerte Kiss Ottó és azért, amikor munkáiból kizárja egyrészt a sablont, másrészt pedig az erőltetett egyénieskedést, ő talál el igazán egy egyéni utat, azt, amely a képen egyáltalán nem a mestere egyéniségét mutatja, hanem a megörökítettét, de azt azután teljesen. Ez a Kiss Ottó átgondolt és következetesen gyakorolt módszere, amelynek az eredménye mindig egy-egy olyan virtuóz munka, mint aminő mai czímlapunkról mosolyog rá az olvasóra.” (7.)

A méltatást olvasva nyilvánvalóvá válik számunkra egyfelől az, milyen kemény harcok folyhattak 1909-ben az egyes fotográfiai irányzatok képviselői között, másfelől pedig, hogy a fotókritika és a fotóesztétika abban az időben igencsak gyerekcipőben járt még. 1913-ban, május 11-én közölte A Hét a fiatal arisztokrata-pár: Batthyány Dundi és gr. Esterházy Mihály közös képét. A kísérő sorok elsősorban az eseményről, nevezetesen a fiatalok egybekeléséről adnak hírt, de jut néhány dícsérő szó a fotográfusnak is: „Főúri házasság. (...) A fénykép, amelyben a főúri házaspár arcképét közöljük, Kiss Ottó alkotása. Előkelőség, jellemző erő és művészi forma dolgában alig láttunk nála jobbat.” (8.) Érdekességként jegyezzük meg, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékban a pozitív képek között megtalálható egy variáns (finom tónusú matt albumin papíron), amelyen a pár közel húzódik egymáshoz, s finoman átkarolják egymást. A főúri etikett azonban nyilván nem tarthatta ildomosnak, hogy a nagyközönség ilyen bizalmas pózban lássa arisztokratáit, s a kép kiválasztásánál elvetették ezt a változatot. A lap által közzétett fotóból azonban nem maradt fenn eredeti negatív, sem kópia.

Az 1909-es, 1913-as viszonylag szűkszavú, s inkább a fotók tárgyára koncentráló sorokon túl A Hét egy ízben szentelt egy fél hasábnál is többet Kiss Ottónak, s Kiss Ottó kapcsán a fényképezés művészetének. Az írás szerzője névtelen maradt, a cikk címe: A napsugár művészete. Idézzük: „Az őserő forrását, a napfényt talán semmi sem hozza az emberhez olyan meglepően megérthető mindenhatóság formájában, mint a fényképezésnek immár nem mestersége, hanem tudománya és művészete. Amikor Daguerre és Niepce először tudták az ezüstsók bontására rábírni az örökké Élőnek a kegyes sugarait, nem gondolhatta még el emberi elme azt a hihetetlenül nagyot, hogy a mindnyájunknak parancsoló valaha engedelmeskedni is fog. Szelíd leereszkedéssel, színeknek és formáknak az ember számára való teljes odaadásával. A napfény eleinte csak mosolygott az emberi törekvéseken és szinte kicsúfolta őket. Ebből a korból származnak azok a fényképek, amelyek hihetetlenül merev, szinte groteszkül ijedtképű, kőtekintetű, nyakatekert figurákban mutatják azokat a bátor embereket, akik oda mertek ülni az obskúrus kamera elé. Mert akkor a kamera még csakugyan obskúrus volt, csak gép volt, nem exekutív eszköz a művész kezében. De ma már a fotografálás művészet és a gyémántnál finomabbra csiszolt lencse hozzáértő kézben és látó szem igazgatásával nem a merev vázat adja vissza, hanem az eleven lényeget, a valóságot, az »én«-t tükrözi rá az érzékeny üveglapon át a még érzékenyebb papírosra. Új művészet támadt ezeknek az új megismeréseknek a nyomán és ennek az új művészetnek új feladatai és új feltételei vannak. Nem szójáték – de csakugyan ez a legobjektívebb művészet. Magának az alkotónak teljesen el kell tűnni a megalkotott munka tökéletességéből, amelyen csak egy lehet domináns, a tárgy, a feladat, a téma. És ez a tárgy, ez a feladat, ez a téma a napfény igazi művészete előtt – a te fejed, t. olvasóm. Elavult iskolák – hiszen a fényképezésnek is van már múltja – azt gondolták, hogy a művészi fényképben nem egészen annak kell ott lenni, akit ábrázol, hanem annak, hogy hogyan látja őt a fényképész. És ez volt a nagy tévedés, mert ez nem a napsugárral dolgozó embernek, hanem a festőnek feladata. Lássa Rafael, Tizián, Lembach, akik a szivárvány hét színét palétán keverik, a maga szeme beidegzettsége szerint a más képét, de a fényképésznek, aki köteles egyszerre mind a hét színt egyetlen fehér és igaz sugárban markolni össze, kötelessége az is, hogy a teljes, a napfényes valóságot adja. Ennek a teljes stílusmegértésnek és feladattudásnak a legkiválóbb művésze ma Magyarországon Kiss Ottó. Teljesen átérti a saját művészete feladatait és parancsait, és ezért, aki az ő lencséje elé ül oda, az a papírosról valóban saját magát látja viszont. A művész az ő fényképeiben csupán ott jelentkezik, hogy sujetjeinek az arcáról le tudja lesni a legkarakterisztikusabb kifejezést, a legőszintébben látszó »én«-t. Ő maga a háttérben marad, nem kényszerít, nem parancsol, csak megfigyel. Ezért páratlanul hívek, őszinték és teljes művészi hatásúak az ő fényképei. Az első, aki megértette, hogy az új művészetnek új stílusa, új módszere van.” (9.)

A Hét című hetilapon kívül A Fény 1906 és 1918 közötti fennállásának ideje alatt mindössze két ízben közölt Kiss Ottó-felvételt. Margittay Tihamérné portréját „Kiss Ottó amatőr felvétele” aláírással jelentette meg (1906. 6. sz. 115.1.). A másik fotó ismeretlen női portré. Az ábrázolás módja puritán. Mellkép, amely plasztikus megvilágításban, semleges háttér előtt mutatja modelljét: sötét, sima, egyszerű felsőruházatot viselő fiatal nő, jól érvényesül dús sötét haja által keretezett sápadt, nyugodt tekintetű, kissé telt arcának természetes szépsége (1907. 4. sz. 85.1.). A Vasárnapi Ujság 1912. júniusában (jún. 16. 24. sz. 488.1.) egy alkalommal jelentetett meg képet Kiss Ottótól: a fotós talán egyik legerőteljesebb munkáját, egy különös hangulatú portrét Cholnoky Viktor íróról. A Tükör 1942-ben (jan. 1. 17. 1.) újraközölte ugyanezt a fotót, más lapokban azonban tudomásunk szerint nem látott napvilágot Kiss Ottó-kép.

A korszakunkat érintő szakfolyóiratok illetve kiállítási katalógusok áttanulmányozása után megállapíthatjuk, hogy Kiss Ottó egy ízben szerepelt munkáival fotókiállításon. A Magyar Amatőrök Országos Szövetsége 1908-ban Országos Művészi és Tudományos Fényképkiállítást hirdetett meg. A kiállításra 1908. május 24. és június 18. között került sor a Műcsarnok összes termeiben. A tárlat rangját jelezte, hogy fővédnökéül gróf Apponyi Albertet sikerült megnyerni. A rendezőbizottságban Pogány Lajos, Hoffmann Viktor, Kankowsky Ervin, Horváth C. Guidó, Balogh Rudolf és Magyar Rosenberg Emil vettek részt, a bíráló bizottságban pedig többek között Uher Ödön és Mai Manó. A nagyszabású tárlathoz, amelyen több ezer fényképet állítottak ki, katalógus is társult műjegyzékkel, sajnos fényképillusztrációk nélkül. A beérkezett alkotások tizenöt teremben kerültek falra. Alapvetően „Művészi fényképek”-re és „Tudományos fényképek”-re osztották az anyagot. Azokból a képekből, amelyeket nem tudtak vagy valamiért nem akartak besorolni egyik kategóriába sem, rendezték be az utolsó, a tizenötödik termet. Itt állították ki, nem is egymás mellett Kiss Ottó alábbi öt felvételét: 10. kép: F.T. úrnő arcképe, 13. kép: Leányarckép, 22. kép: Marika, 25. kép B.A. úrnő arcképe, 28. kép: Arckép. 10.. (Sajnos, a múzeumi hagyatékban fennmaradt képek között nem találhatók olyanok, amelyeken bármilyen jelzés utalna arra, hogy kiállításon szerepeltek volna. A több mint háromszáz üvegnegatív rejti titkát, esetleg köztük van a szerepelt fotók egyike-másika.) Annak ellenére, hogy a tizenötödik a kiállítás utolsó, így nem a legrangosabb terme volt, Kiss Ottó mellett olyanok szerepeltek itt, mint Jelfy Gyula, Rónai Dénes, Labori, Kankowsky Ervin, Friedlander Imre. A kiállításnak igen komoly sajtóvisszhangja volt, A Fény Kiss Ottó munkáit csupán fél mondatban említette. „Föltünést keltenek itt Jelfy Gyula kitűnő és hangulatos életképei, Röckel János arcképei és háromszínnyomata, Kankowsky Ervin »Narancsárus« c. képe, Blum és Róth pompás arcképe, Rónai Dénes »Tanulmány«-a, Jankovitz Emil acélmetszetű tájképe és Kiss Ottó eredeti nagyságban fölvett arcképei.” (11.) Az Amatőr még kevésbé hízelgő szavakat írt Kiss Ottóról: „Laborinak érdekesen világított félaktja, Kiss Ottónak teljes tévúton haladásáról tanúskodó – modern mázú arcképtanulmányain kívül a teljesség kedvéért még az úgynevezett Erdélyi-teremről is meg kell emlékeznünk.” (12.) Csekély vigasz lehetett Kiss Ottónak, hogy a „teljesség kedvéért” kezdetű gondolatsor azt az Erdélyi Mórt húzta le a sárga földig, aki egyike lett a kiállítás tizenöt ezüstérmesének. A kiállítás aranyérmese (hatodmagával) ebben az évben Székely Aladár volt. Lehet, hogy a sikertelenség volt az oka, de Kiss Ottó nevét már nem találjuk meg az 1909-ben Az Amatőr által meghirdetett országos fotópályázat résztvevői, illetve kiállítói között. (A kiállítást április 21-én nyitották meg az Uránia műkereskedésben.) Nem találkozunk nevével 1910-ben sem, a Budapesten megrendezett nemzetközi fotókiállítás résztvevői között.

Kiss Ottó munkáinak legjava tagadhatatlanul fotóművészetünk részét képezi. Az alig több, mint tizenöt esztendő alatt felépített életmű még gazdagodhatott volna, ha az a fotós betegeskedése miatt nem zárul le kényszerűen az 1920-as évek legelején.

Portréfényképészetének jelentősége

Találóan dobta fel az ismerős meghatározást Kiss Ottó fentebb idézett névtelen méltatója a fényképezésről szólva, miszerint az a „napsugár művészete”. Nem volt a korszakban más hazai fényképező, aki olyan mesterségbeli tudásból fakadó magabiztossággal készített volna szabadtéri portrékat, mint Kiss Ottó. Portrékészítéshez – gondolnánk azonnal – műterem, lámpák, esetleg díszletelemek szükségeltetnek. Kiss Ottó felvételeinek zömét, a legjobbakat, szabadban vagy természetes fénynél exponálta. Segítette a kifogástalan minőség elérését, hogy extra nagyméretű üveglemezeket használt. A napfény mindig a kezére játszott, ha célja volt vele, a háttérben fényfolt gyanánt csillantak meg a levelek, másutt árnyékszerűen képezett egynemű hátteret egy-egy bemozdult levelű bokor, faág. Modelljei nem hunyorogtak a fényben, arcuk egyenletesen megvilágított, plasztikus. A fotós, ha szükségét látta, kiemelten ügyelt az egyes esetekben jellemzőnek gondolt tárgyak, gyakran ruhák, textíliák anyagának, mintázatának középpontba emelésére: tűélesek ilyenkor a csipkegallérok, az óralánc, a matrózgallér, az inggallér. A felvételek készítésekor, ha kellett, alkalmazott nagyméretű derítőhátteret is, s látunk tőle szobabelsőben felvett, mégis kifogástalanul világított életképet, elvétve csendéletet is. Képeit gonddal szerkesztette meg: komponált. Vessünk egy pillantást egy kevéssé ismert egészalakos Kiss József portréra. Azonnal szembetűnik az alak elhelyezése a képmezőben – Rippl-Rónai helyezte el így néha ülő figuráit. A képmező jobbközépre eső részét, annak mintegy kétharmadát átlósan fedi be az alak, s nem szemmagasságból, hanem kissé alulnézetből látunk rá (alig derékmagasságból készülhetett a felvétel), hogy a kistermetű férfi tekintete mindenképpen a fotó felső síkjába essen. Kiss Ottó ügyelt arra, hogy egészalakos, mell- vagy arcképek készítésekor más és más, mindig a legjelentősebbnek ítélt részleteken keresse meg a pontot, ahová az élességet állítja. Bizonyos portrékon a sötét és világos árnyalatok kontrasztjára épített, s ezzel egyidejűleg megjelent a felvételeken az a bizonyos plusz, a megfoghatatlan „punktum”, amiről Barthes írt először azoknak a fényképeknek az esetében, amelyek őt megérintették. Kiss Ottó képei közül például azonnal lenyűgözi a nézőt a már említett Cholnoky Viktort ábrázoló térdkép, vagy Kiss Noémi egyik kislánykori portréja. Az extravagáns Cholnoky dandys tartásban, zsebredugott kézzel áll előttünk a felvételen, törékeny figurájának sziluettje szinte beleolvad a sötét háttérbe, arca és vakítóan fehér, keményített inggallérja, mandzsettái világítanak csupán. Réveteg, mégis a nézőébe kapcsolódó tekintete, s még valami: mellényzsebéből kicsillanó óralánca az, ami hihetetlenül különös hangulatúvá varázsolják a képet. A kislányportrénál fordított a kontraszt. Habos fehér ruhában, fehér kalapban látjuk a két-három éves, telt, egészségtől duzzadó, bájos kislányt, s a kép vakító fehérjéből sötét tónusaival a barna, pufók, kissé megilletődött arcocska, s a dundi kezekben tartott fonott játékkosárka emelkedik csak ki.

Különösen az 1910-es évek elején felvett női portrékon fedezhetjük fel Kiss Ottónál is a festőies stílus hatását, annak egyes elemeit: az idilli kiemelését lágy kontúrokkal vagy fénnyel-árnyékkal, a körvonalak fellazításával, egy-egy mozdulat finomságának jelzésével. Ugyanezt a hatást erősítette a fényképész a fotópapír anyagának, valamint színezésének körültekintő megválasztásával is. A fennmaradt nagyítások igényes munkára vallanak: matt albumin papírra készültek, aranysárgás finom színekkel, esetenként vöröses-rozsdás vagy lilás tónusokkal. Több kép paszpartukartonra kasírozott, szignált, egyik-másik dekoratívan ovális keretbe foglalt. Az utókorra hagyott fényképanyag zöme üveglemez negatívokon maradt csak meg. Elképzelhetjük, de már nem rekonstruálhatjuk, milyenre vágta, színezte, adjusztálta volna képeit Kiss Ottó. Nem készülhettek el a tökéletes művek. A fotós éveken át súlyos gyomorfekélyben szenvedett, gyengülő szervezete nem bírta a vegyszerekkel való munkát sem. 1936-ban bekövetkezett halálát későn diagnosztizált gyomorvérzés okozta. Életének utolsó másfél évtizedében már egyáltalán nem vállalt munkát, családot nem alapított, nagybátyja, Kóbor Tamás tartotta el.

Nem tartozott a sors kegyeltjei közé. Kiss József írta fiának 1916. április 3-án: „Édes jó Ottó fiam! Gratulálok utólag 40-ik születésnapodra. Nyugodjál bele a sorsodba. Minden élet olyan, hogy valahol megbicsaklik. Szeresd az édes anyádat és testvéreidet. Tartsatok mindig együtt.”

Jegyzetek

(1.) Fejér Imre: A művészi fényképezés történetéből. A retus és az áruházi fotografiák. Az Amatőr. 1909. aug. (22-23. sz.) 88. l.

(2.) Német portréfotográfia. 1850-1918. Kiállítási katalógus, 1993. Magyar Fotográfiai Múzeum-Goethe Institut, Budapest. 11. l.

(3.) Rudolf Dührkopp: A Magyar Művészi Fényképezés céljai és eredményei. A Fény. 1911. 7. sz. 181. l.

(5.) Női szépség. (Szerző nélkül.) A Hét 1905. október 1. Címlap

(6.) A Hét 1905. október 1. 653. l.

(7.) Tanulmányfej. (Szerző nélkül.) A Hét. 1909. július 25. 497. l.

(8.) Főúri házasság. (Szerző nélkül.) A Hét. 1913. május 11. 307. l.

(9.) A napsugár művészete. (Szerző nélkül.) A Hét 1910. március 6. 160. I.

(10.) Magyar Amatőrök Országos Szövetsége. Katalógus. Országos Művészeti és Tudományos Fényképkiállítás a Műcsarnokban. 1908. 72.74. l.

(11.) Országos Kiállítás Budapesten. (Szerző nélkül.) A Fény. 1908. 5. sz. 133. l.

(12.) Mario: Impressziók az országos fényképkiállításról. Az Amatőr. 1908. szept. 31. 139. l.