FOTÓ BESENYEI PÉTER

Miközben a budai hegyek között, „fűnívón”, vagyis csak méterekkel a föld felett, dombnak fel, dombról le vezette a repülőgépet, és mindezt az én kedvemért, akit akkor látott életében először, beszélt nekem Besenyei Péter műrepülő világbajnok az ő fényképezésbeni érintettségéről. A dolog ebben a stádiumban kétesélyes szokott lenni, de a jobbik esélyre felkészülve is nagy meglepetés ért, amikor az őrmezei lakótelep egyik lakásában a „Besenyei archívumba” bepillanthattam. A bepillantás élvezetes, bár estére már fejgörcsbe torkolló, egész délutános rohanás lett, nekem, de annak, aki a rommá tett lakást újra lakhatóvá tette, annak plusz két egész nap rendrakás is.

Valamennyire ismerem az átlag magyar fotográfusok életművének hányatott körülményeit, a gardróbszekrényekbe tízezerszámra csupaszon öntött negatívokat, a hiányos vagy semmilyen katalogizálást – hát Besenyei Péternél nemcsak ehhez képest, hanem egyébként is rend van. (Legalábbis ottjártamig az volt...) A szerény, repülésközbeni vallomás – „magam is rendszeresen fényképezem” – több, mint húszezerre rúgó, avatott szemre valló, és nagy rendben tartott felvételt takart. Hogy ezek hogyan fértek el a szomszéd szobában, nem tudom, de tény, hogy egyre csak újabb és újabb albumok kerültek elő, a kupacok beborították a padlót, a foteleket, és később már mindent.

Besenyei Péter rengeteget utazik, néha többet is, mint jólesik neki. Csak az 1998-as kínai műrepülő világbajnokság kínosan hosszúra nyúló hetei, vándorlása alatt „mellékesen” kettőezer fotográfia született, és ezek nem az amatőr mellélövései, hanem tudatos, és a kívülálló számára is értékes képek. A repülés gyors helyzetelemzést és határozott döntést igényel, csakúgy, mint a fényképezés, és az sem elhanyagolható párhuzam, hogy a műrepülés, mint versenyzés, szintén nem más, mint igyekezet a tökéletes látvány előállítására.

– Tudod, mindig kell valami, amit a kezemben tartok, mondja. A repülőgép botkormánya, horgászbot, egy üveg bor, de ha az üveget leteszem, rögtön felkapom a fényképezőgépet, hátha történik valami.

Autodidakta, mint a magyar fotográfusok, a hivatásosak is, legnagyobbrészt. A tehetség, ha van, általában nem egyvalamire, hanem pazar bőkezűséggel sokmindenre irányul, amiből a tehetséges ember úri kedve és elkötelezettsége szerint szelektál. A mostani állandó időzavarban, a repülés és az ahhoz tartozó dolgok mellett nem a fotográfia az első, bár, látva a sokezer, példás rendben, albumokban tartott felvételt, nem is az utolsó. De a kérdésre, nem kellene-e a számtalan képet könyvben közzétenni, korántsem kategorikus elutasítás a válasz:

– Egyszer, majd, talán, ha több idő lesz...