BESZÉLGETÉS SZILÁGYI LENKE FOTÓMŰVÉSSZEL

– Mikor születtél?

– 1959-ben, Debrecenben. A mamám pszichológus volt, az apám elektromos tervező egy építőipari cégnél. Egy lakótelepen laktunk, nagyon pici lakásban, de a nyarakat nagymamánál töltöttem, falusi környezetben; azt is lehet mondani, hogy fél-falusi gyerek voltam.

– Meddig éltél Debrecenben?

– Tizenhat éves koromig. Egy barátnőmtől megtudtam, hogy a budapesti Kisképzőben van fotó szak, és erre felcsillant a szemem, mert éreztem, hogy a gimnáziummal nem igazán tudok mit kezdeni. Nem voltam nagyon jó tanuló, noha a matematikát meg a fizikát is szerettem, valahogy nem ment. Felmerült, hogy nekem is ide kéne járnom iskolába, de nem hajtottam a dolgot. Másodikos gimnazista voltam, amikor gondoltam egyet, és úgy döntöttem, hogy felvételizem. Fel is vettek rögtön, és elölről kezdtem a középiskolát.

– Fényképeztél előtte?

– Nyolcadikig jártam rajzszakkörbe, ott volt fotószakkör is, ahol közelebbről megismertem a fényképezést. Fotóalbumokat akkor még nem nagyon láttam, egy képre emlékszem, amit a mamámtól kaptam, és mondta, hogy azt fotóm?vész csinálta, akkor hallottam talán először, hogy ilyen is van. Fényképezgettem, mint mások, kirándulásokon, de azt nem lehetett komolyan venni.

– A Kisképzőben ott kellett kezdened, mint a 14 éveseknek?

– Igen, három évvel idősebb voltam az osztálytársaimnál, de ott ez nem volt szokatlan: tizenhét év volt a korhatár, mások is voltak, akik nem először felvételiztek, vagy nem elsőre vették fel őket. Jó légkör? volt az iskola, az osztályunk is jól kialakult; a fotósok közül Miltényi Tibort lehet ismerni, őt már akkor is vonzotta az elmélet, de azért voltak olyan munkái, amiket megirigyeltem, nagyon jó érzéke volt hozzá; Silló Sanyi a tévénél dolgozik, Drégely Imre egy osztállyal fölöttünk járt.

A végén, az érettségi táján már kezdett egy kicsit elegem lenni a középiskolából. A technikai rész tanítására nem fektettek nagy hangsúlyt, nem beszélve arról, hogy elég ócska nagyítók voltak, nekem sikerült a legócskábbat kifognom, se élesség, se kontraszt nem volt rajta, viszont a laborban találtam egy Focomatot, a MÚOSZ-tól került oda valahogy, és titokban átszoktam arra, az mindjárt meg is hozta a menynyiségi meg a minőségi javulást. De az az igazság, hogy máig érzem a technikai hiányosságaimat, ritkán sikerül technikailag tökéletesen megoldani a feladatot, és ez gátlásokat okoz.

Csapatosan jártunk moziba meg kiállításokra. Szereztem is egy sérülést, mert a kollégiumból nem akartak elengedni moziba, már nem is tudom, az Égi bárányt vagy mit akartunk megnézni, és kiugrottam az ablakon, viszont elfelejtettem, hogy alattunk van még egy emelet, és a hátamat egy kicsit megroggyantottam. Mindegy, azért elmentünk. Pécsen voltak a nagy diákfotó pályázatok, arra küldözgettünk képeket, de nem volt igazán eredménye.

– Mit terveztél, mit csinálsz az érettségi után?

– Olyan nagyon nem terveztem semmit. A többiek a Képzőre vagy az Iparra mentek, egyetemre, de fotó ügyben nem nagyon voltak lehetőségek. Kicsit elegem lett a tanulásból, már hat éve tartott, ezért egyelőre nem akartam továbbtanulni, nem is jelentkeztem sehová. Pár évvel később beindult az Iparon a fotó szak, én ’86-ban jelentkeztem, azt hiszem, egy pont híján nem vettek fel, a hülyeségem miatt: ugyanis nem volt rajta a papíron, hogy otthoni munkákat kell bevinni, és ezt rajtam kívül valahogy mindenki tudta. Véletlenül volt nálam néhány színházi fotó, de az nem nagyon tetszett nekik, ahogy láttam. Nem is volt ez komoly akarat, inkább csak kíváncsiságból próbáltam meg. Egyszer a filmművészeti főiskola operatőr szakával is próbálkoztam, de onnan is nagyon gyorsan elküldtek; megkérdezték, hogy mely rendezőket szeretem, mondtam, hogy Jeles Andrást, erre gyorsan megköszönték a részvételt. Most már tudom, hogy az operatőri munka egyáltalán nem lenne nekem való, a film közös szerzemény, én meg magányos típus vagyok, és emberekkel bánni, az sose ment.

– Honnan voltak színházi fotóid?

– Az egy kicsit későbbi történet. Az érettségi után nem egészen egy évig dolgoztam Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetem oktatási központjában mint fotós, szemléltető eszközöket fényképeztem, készítettem egy kémiai oktatófilmet is, szuper nyolcason, mert akkor még nem volt video. Abban az volt a rossz, hogy be kellett menni reggel, ott kellett lenni délután ötig, közben nem mindig volt mit csinálni, és azt, hogy ott üljek csak azért, mert az munkaidő, nem sokáig viselem el. Egy idő után közös megegyezéssel megváltunk egymástól. Akkor azt mondtam, hogy én ilyet többé nem csinálok. Utána a Képzőművészeti Főiskolán voltam modell, akkor még abból is meg lehetett élni, harminc forintos órabérünk volt, amikor megkaptuk, vettünk krumplit meg rizst, ettünk egy kis sütit, kész, nem voltak ilyen anyagi gondok, mint manapság, nem izgatott, ha nem volt pénzem. Valamikor a nyolcvanas évek közepén Kincses Károly fölkért fotósokat, hogy készítsenek színházi fotókat, engem is felhívott, és így kezdtem bejárni a színházakba. A modellkedés négy-öt év után egyre fárasztóbbá vált, iszonyú kemény munka volt, más munkám lett, a fotó. Jelest régóta ismertem, és amikor elkezdett színházban rendezni, azokat rögtön én fényképeztem. Én ezt felkérés nélkül, magamtól is szívügyemnek tartottam. Amikor Kincses felhívott, a képeim már megjelengettek itt-ott, a Mozgó Világban, kiállításaim is voltak már – egyre inkább benne voltam a dolgokban. Ha az ember dolgozik, szeretné megmutatni másoknak, még ha nem is azért csinálta.

’84 körül felhívott Grünwalsky Ferenc, hogy Szomjas Györggyel filmet forgatnak, a Falfúrót, és szeretné, ha én fényképezném. Volt ott egy filmgyári fotós is, ő lefényképezte azt, ami hivatalosan kellett, nekem meg azt mondták, hogy próbáljak egy kicsit jobban elszabadulni.

– Ez elég nagy szabadság.

– Igen. Aztán a Szomjas-Grünwalsky filmekben állandósultam. Később más filmekhez is hívtak. Bármennyire is más a film, mint a színház, az ottani tapasztalatok segítettek megtalálni a sarkalatos pontokat. Ezt a munkát nem mindenki szereti csinálni. Én jól érzem magam. Grünwalskyékon kívül tavaly Tarr Béla filmjében dolgoztam, idén Szabó Ildikóéban, és nyáron volt egy Jancsó film is.

– Csak ezekhez a rendezőkhöz kötődsz vagy bármelyik filmhez elmennél?

– Ahová hívnak. Én ezzel tudok a legjobban pénzt keresni, úgyhogy, ha ráérek, akkor mindenképpen vállalom.

– A filmgyár nem ajánlott föl státuszt?

– Nem, sosem voltam az alkalmazásukban, mindig az adott produkcióhoz szerződöm. Én nem tudom, hogyan kell bekopogni valakihez, meg a szabadságomat is féltem. Ha a megadott időben, ettől eddig dolgozni kell, akkor rendesen dolgozom, de hogy ez végtelen folyamattá váljon, és mindig le legyek kötve, az idegen a számomra.

– Voltak más munkáid is?

– Amikor a modellkedést abbahagytam, akkor az Egyetemi Színpad következett, volt egy kis labor, és az előadásokat kellett fotózni. Ez három-négy évig tartott, aztán ’90-ben, amikor engedélyezett, hivatalos lett, jött a Beszélő. Ismertem azokat, akik csinálták – Kőszeg Ferencet, Solt Ottíliát, Petri Györgyöt –, vagy ők ismertek engem, és magától értetődött, hogy szóltak, nem vállalnám-e.

– Te voltál a képszerkesztő?

– Eleinte voltam az is, de nem ment, úgyhogy leráztam magamról, amikor lehetett. Ottília nagy tréfacsináló volt, jó volt bemenni akkor is, amikor nem kellett dolgozni. Berendeztünk egy kis kamrát labornak, ott nagyítgattam. Aztán elmúltak ezek a szép idők. A szerkesztőség ide-oda költözött, már nincs olyan nagy élet, sorra meghaltak az emberek: Ottília, Fekete Éva, Nagy András.

– Mit kellett fényképezned?

– ’90-ben, a legelső kampányban eléggé résztvettem, egy csomó politikusról kellett csinálni a szórólapokra képeket. Amikor Demszkyt először megválasztották polgármesternek, akkor én csináltam azt a fotót, ami kint volt az utcán, és azt mondta, olyan jó lett az a kép, hogy azóta nőktől kap leveleket, köszöni szépen. Gyakran kellett a Parlamentbe menni, de az az igazság, hogy én nem vagyok jó riporter, nem bírok odapofátlankodni emberekhez, és mindig zavarban voltam, ha valaki a Parlament folyosóján beszélget, én meg odamegyek, és belefényképezek a képébe. Amikor be kellett menni lefényképezni valakit, mindig keresnem kellett valami ismerőst, hogy mutassa már meg, melyik ez meg ez a miniszter. Igyekeztem is lerázni magamról ezeket a feladatokat. Most már havilap a Beszélő, nem kell halálra dolgoznom magam, havi egy-két konkrét kérést kell teljesíteni, leginkább, ha valakivel interjú készül, ahhoz csinálok portrét, és sok olyan képem van a lapban, ami nem kapcsolódik a cikkekhez, tehát nem kötött, konkrét dolog, hanem abból használják fel, ami egyébként születik. Ez a nyugis tempó meg is felel nekem.

– Miért mentél Amerikába?

– A barátnőm New Yorkban élt, és még nem látta Amerikát, New Yorkon kívül. Már régóta tervezgettük, hogy együtt kéne körülnézni. Két hónapot voltam ott, New Yorkból indultunk, átmentünk a Yellowstone érintésével Seattle-be, le az óceánparton, megnéztük a mamutfenyős parkokat, a Grand Canyont, El Pasónál átmentünk Mexikóba, aztán New Orleansen és Washingtonon keresztül vissza.

– Végigfényképezted az utat?

– Igen, de New Yorkban bedőltem annak, hogy ez egy veszélyes hely, és nem mertem magammal vinni a jó gépemet. Ugyan elmentem a Harlembe meg Bronxba, de nem volt fénymérőm, egy kis Nikkormat volt nálam, és ezért nem minden lett jó. Az utazásról meg diákat csináltam, természetképek, nem annyira érdekesek fotóművészi szempontból. Ott vannak ezek a szép tájak, éreztem is a varázsát, de a turisták világát nagyon utáltam. Úgy éreztem, hogy ez a természet kirablása, hihetetlen tömegekben odamegyünk, és megvesszük a látványt. Aztán rájöttem, hogy érdekes lett volna, ha mindjárt az elején ezt próbálom fotózni: ezekben a parkokban hihetetlen tömegek össze tudnak gyűlni, rengeteg japán meg európai, tolókocsis német, leírhatatlanul furcsa volt, ahogyan feltolják őket azon az iszonyú meredek turistaúton; ezt meg lehetett volna csinálni. De mondom, nem vagyok riporter, nem szeretek ismeretlenül lecsapni valakire. Arra is volt eset, hogy a romániai cigányokról készült sorozatomra azt mondták, ez nem riport, ezek túl szépek. Végül megjelentek, de nem ott, ahol megrendelték, hanem egy irodalmi lapban.

– Harlemben volt valami gond?

– Nem volt semmi ok arra, hogy féljek, bár kíváncsiságból elmentem állítólag vad helyekre. Egyszer Harlem spanyol részén megöltek egy fiatalembert a rendőrök, ez nagyon felborzolta a kedélyeket, kint álltak az utcán, és amikor mentem arra, még nem tudtam, hogy mi történt, csak láttam, hogy fel vannak bolydulva, szóval nem akartak megverni, csak elküldtek. Nem értettem, utána mondták, hogy ilyenkor ez szokott lenni, haragszanak a fehérekre. Brooklynban viszont nyitottak voltak az emberek, szóba elegyedtünk, volt egy zsidó család, akikről kiderült, hogy a néni Debrecenből való, behívott, kicsit elbeszélgettünk, süti, tea.

– A kapcsolatteremtés hogyan megy, amikor fotózol?

– Elég rosszul. De ha nagyon fontosnak látszik a dolog, akkor megerőltetem magam. Van egy kedvenc képem, egy mexikói pár ült egy étteremben, valahogy annyira szép volt, hogy odamentem, hadd csináljak már egy képet, kedvesek voltak, persze, nyugodtan, és összehajoltak; noha a kép nem különösebb bravúr.

– A Szovjetunióban többször is jártál. Mikor voltál ott először?

– Ha jól emlékszem, ’88-ban, a Kampec Dolores zenekarral mentünk Vilniuszba az Első Nemzetközi Rockfesztiválra. A koncertek alatt diákat vetítettem, ez is az előadás része volt. Próbáltam fényképezni is, de nem maradt meg, csak egy-két kép. Aztán Moszkvában is voltam a Beszélő kiküldetésében, utána pedig a Kaukázusba utaztam el négy hónapra, az már teljesen partizánakció volt. A nyelvekhez nincs nagy tehetségem, elég nehezen tanulok, és miután magyarul is elég roszszul kommunikálok, ez idegen nyelven még kevésbé sikerül. De az az érdekes, hogy ugyan oroszul se tudok jól, ott mégis feloldódtak ezek a gátlások, és valahogy sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni.

– Ellentétben Amerikával?

– Egyáltalán a külfölddel, mert azért Európában is elég sok helyen voltam. Egyszerűen feszült vagyok attól, hogy beszélni kell; ha valamit le kell írni, vagy ha tudok rajta gondolkozni, nincs gond, de a spontán beszélgetés nem megy, és emiatt nem tudok barátkozni vagy ismerkedni a külföldiekkel. Ez a gátlás az oroszokkal, érdekes módon, eltűnt.

– A Kaukázusba hogyan kerültél?

– Egy ismerősöm, aki az ELTE-n tanít oroszt, minden nyáron ott szokott nyaralni, és mondtam neki, hogy szeretnék csatlakozni hozzá. Szuhumiban voltunk három hónapot, jól összebarátkoztam különböző emberekkel, utána a negyedik hónapban utaztunk egyet, végighajóztunk a Volgán, a Fekete-tengeren. Ez a négy hónap repülővel, hajóúttal kevesebbe került, mintha itthon maradtam volna; ez volt az utolsó pillanat, amikor ezt meg lehetett csinálni, most már hihetetlenül drága minden. Most két éve elmentem meglátogatni a barátokat, nem sokan maradtak, egy részük grúz, akiket elüldöztek, nem is lehet tudni, hogy hová lettek. Egyedül mentem, viszont a háború miatt külföldieket nem engednek be oda, sikerült mégis becsempészni magam az országba, meg egy hamis útlevél segítségével ki is csempészni, kicsit vad volt, de azért mégis eltöltöttem tíz napot. Mennék szívesen megint, még tudnék hová utazni, de ott most elég puskaporos a levegő.

– Ugye, a tévés képet is ott csináltad?

– Nem, az Németországban készült, egészen fönt, északon. Régebben elterveztem, hogy lesz egy ilyen kép. Németországban meghívtak minket egy garden partyra, pont akkor volt a wimbledoni teniszdöntő meg a foci világbajnokság. Ott voltunk egy óriási házban, tíz autónyi ember, de nem látszott a tömeg, a vendégeket főleg a foci érdekelte, engem meg a tenisz, és mindenki hozta a tévéjét, hogy feltétlenül megnézhesse, amit szeretne. Aztán hazafelé lementünk a tengerhez, és ott volt a pillanat, hogy megcsináljam a képet.

Van hogy eltervezek valamit, nem a konkrét beállítást, csak hozzávetőleg elképzelem, aztán vagy kivárom, míg rátalálok, vagy sikerül egy kis módosítással megoldani, mint ezt.

– Oroszországban könnyű fényképezni az embereket?

– Ott valahogy még elhiszik, hogy ez egy baráti gesztus, máshol viszont, itthon is, Amerikában is, bizalmatlanok, azt hiszik, hogy rosszat akar az ember.

– Igényled azt, hogy a képeidet másoknak megmutasd?

– Persze, az ember azért csinál kiállítást vagy könyvet, mert keresi az alkalmat, hogy megmutassa a dolgait. És ha valahol valamit írnak róla, abban az a legkevésbé lényeges, hogy tetszik-e másnak vagy nem.

Engem a fényképezésnek nem a technikai része érdekel. Persze szeretek nagyítani, még mindig érdekes, amikor a vörös fényben előjön a kép, de nem annyira a technikai rész érdekel, inkább a képalkotás, noha kísérletezgettem különböző lehetőségekkel. A képet nem a lefényképezett valóságnak tartom, hanem ugyanolyan markáns, önálló életet élő dolognak, mint egy szobor vagy egy vers. A képi világ megteremtése foglalkoztat; hogy a képből ugyanúgy érződjön valamilyen világlátás, mint például egy regényből.

Valami húsz kiállításom volt az utóbbi években, olyan sok, hogy azt gondoltam, egy kicsit most abba kéne hagyni, és inkább dolgozni meg valami mással foglalkozni. Néha, amikor a régebbi képeimet nézem, úgy érzem, hogy amit most csinálok, abból hiányzik a régi szabadság. Kicsit kiestem a fotóból, más dolgok, mint például a hegymászás, jobban kezdtek érdekelni. Volt egy-két sikertelen kísérletem is, azt hittem, hogy meg kéne tanulnom videózni, aztán letettem róla, nem ment. Nem tudok közösséget teremteni, a video meg a filmezés viszont nem olyan dolog, amit egyedül is csinálhatnék. Inkább maradok a fényképezésnél.