SZÉKELYNÉ KŐRÖSI ILONA: KECSKEMÉT ANNO…

Képeskönyvet nézegetni mindig szeret az ember. Kiváltképp, ha a fényképek a régmúltat idézik, ha elmerenghet a dédnagymamák életén. S úgy nézni mindezt, hogy minduntalan rá is ismer az „emberi tájék” sok-sok szeletére – nagy felfedezés. A Kecskemét anno... című könyv ilyen. Nemcsak nézni jó, nemcsak fölidézésre való, hanem azzal a ritka örömmel tölti el az olvasót, hogy ím egy város, amely egy kicsit még hasonlít „fiatalkori” önmagára.

Székelyné Kőrösi Ilona gondos válogatásában látott napvilágot az a kötet, amely már első kézbevételekor e jól eső érzést váltotta ki belőlem. A 270 fotográfiát tartalmazó képes album a századforduló előtti és utáni évek „városi arcait” tárja elénk. Először csak sétálgatunk a városban: a templomok és a Városháza szegélyezte főtéren, majd lovas kocsin hajtunk el a színház előtt, hogy onnan visszajőve elmenjünk a Beretvás Kávéházba. A séta az Újkollégium előtt elhaladva a Piaristák felé vezet, majd kifelé a városból a Rákóczi úton.

Az út eddig időtlennek tűnt a könyvben, de hirtelen megállni kényszerít a szép és híres Cifrapalota és a helyén állt nádfedeles házak párhuzama megmutatja, menynyire rövid idő alatt alakult ki Kecskemét meghatározó arculata.

Aztán a Nagykőrösi utcán visszajövünk a városba az Iparos Otthon épületéhez. Aki már járt ebben a városban – esetleg élt is benne –, annak valóságos ez a séta. Minden fontos „kereszteződésben” el tud igazodni, hiszen ismeri a Főteret, a Városházát, az Újkollégiumot, a Piarista Gimnáziumot, a Cifrapalotát, az Iparos Otthont. Mert megvannak és ilyenek ma is. Ez több mint az általános befogadói „Jé!”-élmény; hiszen ha otthonos a vizuális térben, azzá válik az időben is. És máris könnyebben hazaérkezik a századforduló tájékára.

Innentől kezdve „bekukkanthatunk” a kecskeméti nagy- és kis-, módos vagy kevésbé módos polgár és gazda életébe is. A kelmefestő, a fűszeres, a patikus, a divatárus büszkén áll üzlete előtt. Elálmélkodhatunk a polgárházak rendezett tornácain, az ürgési parasztház tiszta, kövezett belső udvarán.

A külváros kápolnái, gyárai kívül-belül tiszteletet parancsoló rendről tanúskodnak. Talán csak a városi kocsma épülete romos egy kissé, de nem is a szép vakolatért jártak oda oly sokan. (Ha jól megnézzük az 52. képet, akkor az egymásnak támasztott 10–12 kerékpár jelzi, hogy ott is van ám élet.) E régi képeket nézve mindig meghatottsággal tölt el a fotografált emberek viszonya a fényképezkedéshez. Fegyelmezettek, egyenes tartásúak – pedig a századfordulón már nem az expozíciós idő hosszúsága kívánta meg az önfegyelmet (hiszen a Magyar Királyi Földmívesiskola udvarán a lovak is mozdulatlanul állnak), hanem a büszkeség. Örül, hogy megmutathatja magát és tulajdonát a századelő kecskeméti polgára. És tiszteli a fotográfust.

1911. július 8. a város életében meghatározó nap volt: a földrengés épületek százait tette lakhatatlanná. A legdinamikusabban „építkező” városunk katasztrófa-képeit a kor legnevesebb fotóriporterei az országos képeslapok címoldalán hozták. Jelfy Gyula és Balogh Rudolf képriportjai a Vasárnapi Ujság 1911. júliusi és augusztusi számaiban jelentek meg. A város már korábban elkezdett rendezési tervét a földrengés után Kada Elek polgármester irányításával valósították meg. Nyugodtan írhatnánk a városi elöljáró nevét idézőjelbe, hiszen fogalommá vált ő Kecskemét történetében.

Kada Elek személye és tevékenysége az átvezetés a kötet következő fejezetébe, ahol pillanatképeket láthatunk a város életéből. Ezek a felvételek az igazán „bogarászós” képek: sok-sok apró információjukkal segítenek a múltbeli élet fölidézésében. Ki gondolta volna, hogy 1914-ben Kecskemét piacán ennyi pattogatott kukoricát tudtak eladni (Kerny István felvétele), vagy hogy ilyen nagy választék volt subából? A munkások, tűzoltók, katonák, mesteremberek, szegények, cigányok beállított vagy ellesett pillanatai rendkívül árnyalt képet adnak a kor emberéről.

A kötet bevezetőjéből – és más forrásokból tudjuk –, hogy a rendszeres helyi fényképezés az 1860-as években kezdődött műtermi portrék készítésével. Legtöbbjük a Fanto Foto műteremből került

ki. S hogy jelentős, hosszú ideig működő műterem lehetett, arra következtethetünk a Széll Jánosról egyéves majd kb. húszéves korában készült felvételekből is. A kor portrékészítő „stílusa” viszonylag egységes volt, ritkán lehet ez alapján meghatározni az alkotót. A kellékek azonban már sokkal beszédesebbek: így van ez a Fantónál is. A „Szauder Irmuska FANTO műtermében” című kép jó példája ennek.

A „Megidézett múlt - átélt történelem” című fejezet a korai riportképek gazdag gyűjteménye. Minden országos jelentőségű kecskeméti eseményről Jelfy Gyula tudósított, aki – bár nem a város szülötte – gyakran, és képeiből következtetve szívesen fotografálta a várost. Sokszor lenne jó tudni a fényképkészítő nevét, különösen ha olyan nagyszerű képekre bukkanunk, mint a „Sebesült katonák megvendégelése a főtéren, 1918” vagy a „Tanácsköztársaság 1919. A Beretvás étterem vendégeit közmunkákra rendelték ki” című felvételek.

Ismeretlen az alkotója annak a fotónak is, amelyet 1930-ban, Katona József hamvainak újratemetésekor készítettek. Mintha tudatosan komponálta volna bele a felvétel készítője a Bánk bán minden fontos szereplőjének szimbolikus figuráját .

Az ünnepségekről, a kulturált vagy csak felüdítő szórakozásokról készült fotográfiák külön színfoltjai az összeállításnak. Sokfélék: fennköltek, vidámak, némelyikük pedig technikailag bravúros. Fanto Bernát 1890 körül készített fényképe a kisnyíri népmulatságról például több mint száz „szereplős”. A könyv szerzőjének újra csak érdeméül legyen mondva, akit csak lehetett, névvel jelzett a népes ünneplőseregből.

Korábban azt mondtuk, hogy a kecskeméti polgár büszke városára; igaz ez fordítva is: a város is büszke polgáraira. Az 1934-ben elindult évenkénti ünnepségsorozat, a Hírös Hét fényképei azt mutatják, hogy van valami ebben a városban, ami megkülönbözteti minden más városunktól: mezőgazdaságából adódóan kialakult jól körvonalazható, összetéveszthetetlen arculata – életmódban, szokásokban, nyelvében és viseletében; s immár nem csupán sajátos építészetében.

Elválaszthatatlan azonban ez a büszke, szívós néplélek a közvetlen környéktől, a tanyák és puszták, Bugac világától. Ezzel együtt teljes és érthető az egyedisége. A kötet záró fejezetében a móriczi népet láthatjuk. Már Kada Elek polgármester megbízásából e kötet sok szép képének készítője, Madarassy László néprajzkutató is foglalkozott a tanyasi emberek szokásaival. Herman Ottó, Xantus János szintén vizsgálta a pásztoréletet. (Xantus János 1898-as fényképe szerepel is a könyvben.)

A két háború között pedig dr. Szabó Kálmán múzeumigazgató kutatta a témát.

Ezt és sok más fontos információt a Képek és alkotók című hasznos jegyzetfejezetből tudhatunk meg. A nagyszerű piktogramokkal ellátott rész kiválóan segít eligazodni bennünket a bibliográfiai lelőhelyekben, a fotográfusok föllelhető adataiban, a fényképek témájához, készítéséhez kapcsolódó információkban.

Egy térség egy adott korszakát bemutató fényképeskönyvből a legfontosabb, amit kaphatunk, hogy elvisz bennünket hosszú órákra, újra és újra „kirándulni” a múltba. Nagy dolog, ha e célt eléri, s Székelyné Kőrösi Ilona kötete megadta számomra ezt az élményt.

S mint ahogy a szerző beveze-tőjében Móricz Zsigmondot idézi: „Nézem ezt a gyönyörű Kecskemétet...” Sok-sok ilyen „vidéki” albumból jóval gazdagabban összeállhat „képünk” saját történelmünkről.

Kiscsatári Marianna

A 11. kép teljes aláírása: Az első kecskeméti Hírös Hét látványos rendezvénye a „Kecskemét a gyermek városa” jelszó jegyében: kecskeméti és környékbeli anyák és gyermekek felvonulása Magyar Film Iroda, Budapest; Katona József Múzeum