LÁBADY ISTVÁN KÉPEIRŐL

Tehát, ha jól értettem, Lábady István azt mondta az imént, hogy eddig senki nem ugrott fel a képei láttán, még nem elég nyitottak az ilyen „újításokra.” Gondolom, nem mintha nem lennének a magyar iparnak vagy a multiknak az ő fotóival is eladható termékei, a sorozat legtöbb darabja szinte azért született, hogy magazinban, filmplakátként vagy CD-borítóként éljen tovább. És fordítva is igaz, a képek így, önálló sorozatba rendezve is két lábbal állnak a földön.

Lábady István lediplomázott, megtanulta, amit lehet, plusz közel egy évet töltött a reklám őshazájában, egy New York-i fotós asszisztenseként, ahol, ha minden jól ment, fogalmat kaphatott arról, hogyan kell egy tárgyat gusztusosan, a megrendelő ízlésének megfelelően elrendezni és megvilágítani.

Lehet, hogy ezt most nem akarta.

Ne is úgy nézzük a képeit, hogy alkalmazott fotós diplomázott velük. Ne élcelődjünk, vajon mikor csap le rájuk a General Motors, de legalábbis a magyar Suzuki; fölhívják-e nem létező menedzserét a Beijingtől, a Panasonictól, a Thomsontól, azzal, hogy „valami olyasmire gondolnánk, mint az a pikáns, tüzesszemű készülék volt a Stefánia palotában”.

Engedjük a mozaikokat képfolyammá összeállni, képes forgatókönyvvé, képregénnyé, tűnődő dzsesszre, zümmögő blues-ra vágott, lassú sodrású klippé, mint amilyen az alvó szívverése, az üresben járatott motor hangja. Ringasson a mélabú, aztán ha meguntad, tedd direktbe az automata váltót, pörgesd föl a motort és szállj el a kuplungról, seperd ki magad alól a port, hogy magad se értsd, miért is álltál eddig egyhelyben. Elhúzol a kétajtós, vörös kabrioletek, hosszú, lapos szedánok mellett, fél lábbal az úton állnak, féllel azon túl, annak, aki a műbőr ülésükre telepszik, valahol félúton kell majd lennie. Ha egyszer erőt vesz magán, és kinéz az ablakon, fantasztikus forgatagot lát majd, Chevroletek, Plymouthok, Oldsmobile-ok csuda színes karavánját; leszólítani, mozit nézni, nászútra menni, elhidegülni és temetni csak kocsiban lehet; smárolni egy lehajtott ülésen esik a legjobban, a rádió csak a kocsiban szól dögösen, és százból hatvanan egy autós üldözés látványát mondják az élet legnagyobb showjának. Cadillacet látni még, speciel nem a rózsaszín, hanem a mélybíbor változatban, mint egy észbontó rúzs, a fölrepedt szájon kiserkenő vér, egy tüdőlövésnek a fehér ingen szétterjedő foltja.

Fura, hogy az autó, a fegyver, a pénz, a bankrablás, a drog, a színész, a színésznő közül egyik sem amerikai találmány, mégis, mindegyik ott vált kultusztárggyá.

Lábady István képein is, az amerikai autók vezető nélkül járnak, a pénzt, a pisztolyt nem tartja kéz, de nem is madzagon lógnak, és nem is csak úgy lebegnek oktalanul: saját életüket élik, és ha gondolkodni még nem is, létezni már képes tárgyak. A sterilizálatlan fecskendő önállóan ürül, a Beretta betárazza magát, és a pontos célzás után saját lövőerejében gyönyörködik. A százdolláros is, mintha gondolna egyet, és egy székesegyház üvegablakára telepedne. Éppen ünnep van, fehér karácsony, kész a fa, kész az ezüstcsillag, a karácsonyfadísz és a floridai havazás, te ne is csinálj semmit, csak még ezt a kis hófehér, túlcukrozott izét edd meg, utána majd lefűrészelheted a winchestered csövét, és fejedbe húzhatod a harisnyát, ha már annyira kezdeni akarsz valamit magaddal.

Bacskai Sándor

Amit szeretnék, és amit elvállalok, ritkán esik egybe

– A diplomamunkád mozaikszerűen egymás mellé helyezett polaroid felvételekből állt. Honnan jött a polaroid montázsok ötlete?

– A negyedik évben csináltam az első ilyen képeket. Egy számomra új és izgalmas világ tárult fel akkor előttem, ami teljesen magával ragadott, és nem igazán ereszt azóta sem. Tulajdonképpen eléggé egyértelmű volt, hogy a diplomához is ilyen képeket fogok készíteni. Sokféle dolgot szeretek csinálni, de arra gondoltam, hogy ez a megközelítési mód teljesebb anyag kialakítását teszi lehetővé.

Az ismerkedés, mint ahogy annyi minden, véletlen játékkal kezdődött. Volt egy SX70 gépem, amivel sokat játszadoztam, és megtetszett a technikában az, ami oly sokaknak vonzó benne, és ami csak a Polaroid sajátja: az azonnal elkészülő kép. A gyártási technológiából adódóan az SX70-hez gyártott anyagnak olyan furcsa mind a színvilága, mind az a valószerűtlenül tükörfényes felülete, hogy az már önmagában is izgalmassá teszi a képeket. Kezdetben csak egyszerű tárgyakat fényképeztem. A legegyszerűbb képek is furcsa, sajátos hangulatúak voltak, a tárgyak teljesen megváltoztak, átlényegültek. Csak az zavart, hogy minden kép csupán cigarettás doboz nagyságú volt. Hogyan lehetne ezt nagyban megvalósítani, ez volt az egyik alapvető kérdés a legelején. Ennek lett eredménye ez a mozaikjellegű képkialakítás.

– Csupán önkifejezési mód ez a technika, vagy látsz benne lehetőséget arra, hogy alkalmazott fotóként is hasznosíthasd?

– Ezek inkább az önkifejezés eszközei. Az első próbálkozások vonala mentén nagyon is elképzelhető lenne az alkalmazott fotó jellegű felhasználás, de sajnos nem vagyok meggyőződve arról, hogy Magyarországon lenne erre igény, illetve hogy elég nyitottak az ilyen „újításokra” az érintettek. Azok közül, akiknek eddig megmutattam a diplomamunkám anyagát, senki sem ugrott fel, hogy ez az, amire régóta vár. Pedig szerintem nagyon hatásos lehetne bizonyos típusú reklámokban. Tiszta, nagy színeken, emblémaszerűen jelennek meg a tárgyak, és ez nagyon izgalmas látványt teremt. Tehát mindenképpen működhetne, csak azt nem tudom, hogy mindez nálunk mennyire találna befogadóra.

– Milyen elvárásaid voltak a szakmával szemben a Főiskola vége felé?

– Ez folyamatosan és állandóan alakult. Már elég korán lehetőségem volt arra, hogy megbízásból dolgozhassak reklámügynökségeknek, cégeknek. A diplomaosztás óta is szabadúszóként dolgozom, szerintem ezt másképp nem is nagyon lehet. Olyan dolgokat csinálok, amik kevésbé érdekelnek, és elsősorban azért, hogy azzal foglalkozhassam, ami igazán fontos nekem. Nagyon kevés volt eddig az olyan munka, ami a munkavégzés mellett arra is lehetőséget adott, hogy magamból is adjak valamit. Ritkán esik egybe az, amit szeretnék azzal, amit elvállalok.

– Van-e lehetőség arra, hogy a megrendelt munkáknál keresztülvidd a saját elképzeléseidet?

– Most úgy látom, sajnos, hogy elég kevéssé. Az ugyan elképzelhető, hogy néhány feladatnál van némi beleszólásom annak érdekében, hogy olyan legyen a végeredmény, ami nekem inkább tetszik. Alapvetően azonban nem túl nagy az önálló mozgásterünk. Persze, egy kólásüveget is le lehet úgy fényképezni, hogy az nekem is örömet okozzon, de erre nagyon kevés az esély.

– Van-e lehetőséged arra, hogy ne csak végrehajtóként, de ötletadóként is szerepelhess egy-egy feladat kivitelezésénél?

– Erről kevés tapasztalatom van. Ismerek egy-két embert, főleg a divatszakmában, akik a különböző magazinoknak a saját stílusukban dolgozhatnak. Csak azt határozza meg a szerkesztő, hogy hány képre van szüksége, és hogy alapvetően mi legyen a feladat, egyébként pedig az történik, amit a fotográfus elhatároz. A nagy reklámügynökségeknél ott áll a hátam mögött öt művészeti igazgató, és még azt is megmondják, hogy hogyan és merről jöjjön a fény.

– Milyen elképzelések foglalkoztatnak most?

– Egy portrésorozaton dolgozom, és elég nagy szabadságot kaptam, tehát többé-kevésbé úgy csinálom, ahogy én szeretném. Például sikerült elérnem, hogy a felvételeket 13x18-as fekete-fehér síkfilmre készítsem. Ennél a munkánál érzem, hogy szabadon dolgozhatok. Ezenkívül természetesen továbbra is igyekszem megvalósítani a saját elképzeléseimet, terveimet. A diplomaosztás óta egyébként alig vettem gépet a kezembe, egy műtermet építettem, ami hamarosan elkészül.

– Miután egy kicsit távolabb kerültél térben és időben is az iskolától, hogyan gondolsz vissza rá?

– Én kívülállóként csöppentem bele abba a környezetbe. A családom főleg humán érdeklődésű, ezért korábban nem gondoltam a fényképezésre, csak húsz-huszonegy éves koromban vettem előszőr fényképezőgépet a kezembe. Nem a fénymérés gyakorlatát, vagy más technikai tudást adott nekem az iskola, hanem feltöltötte bennem a témával kapcsolatos űrt, és szerintem ez a legtöbb, amit adhatott. Az alapképző után laza és kellemes hely volt, ahol nagyon jól éreztem magam. Biztos jó emlékeket fogok megőrizni róla.