AZ AMATŐR, A MŰVÉSZI FÉNYKÉPEZÉS SZAKLAPJA (1904-1910)

PROGRAMUNK

Budapest, 1904. október 1.

A mai nappal útjára indul Az Amatőr első száma. Az Amatőr az első művészi fényképezési illusztrált magyar folyóirat. Az Amatőr-nek minden száma a legnevesebb amatőrjeink és íróink cikkeit és fényképfelvételeit hozza. Az Amatőr minden érdekesebb fényképezési eljárással szakszerűen és élvezetes formában ismerteti meg olvasóit. Az Amatőr kezdőknek éppúgy szolgál tanáccsal és útmutatással, mint a művészfotográfusoknak. Az Amatőr hírt ad az összes hazai és külföldi felfedezésekről és kísérletekről s minden, a fotografálás területén elért eredményről. Az Amatőr közli és közreadja a hazai és külföldi egyesületekre, valamint az azok által rendezett kiállításokra vonatkozó érdekesebb híreket. Az Amatőr kiad minden, a lapnak beküldött jó és szakszerű cikket és képet, amely a fotografálás iránt érdeklődőknek tanulságul szolgál. Az Amatőr kéthetenként jelenik meg.”(1)

A programadó felhívást valószínűleg Kohlman Artur, a lap szerkesztője írta. A fejlécen a szerkesztő neve fölötti mezőben található a lap „identifikációjának” két fontos közleménye. Az egyik felirat szerint a lap a művészi fényképezés folyóirata, a másik pedig azt hozza tudomásunkra, hogy a Budapesti Photo-Club hivatalos közlönye.

A szervező

Az Amatőr története igazolja, hogy a lap a programban megfogalmazott profilt mindvégig követni próbálta. Amit megvalósítani tudott ebből, azt leegyszerűsítve a művészi fényképezés–amatőrmozgalmak–kiállítások–ismeretterjesztés (szolgáltatás) tengelyén jelölhetjük ki. Kohlman úgy tekintette az újságot, mint e folyamatok organizátorát, ami ugyanakkor a résztvevők számára a teljes publicitást is biztosítja. Miután Kohlman szemléletére a szervező, a dramaturg aspektusát vélem a legjellemzőbbnek, így ebből az irányból közelítem meg Az Amatőr történetét, annál is inkább, mert Kohlman hozzáállása a lap sorsát is meghatározta.

Az Amatőr valószínűleg a Budapesti Photo-Club kezdeményezésére jött létre. A folyóiratot az első pillanattól kezdte az utolsó számig Kohlman Artur dr., jogász végzettségű művészfényképező, a klub egyik tagja szerkesztette. Kohlman azt az amatőrt, aki eljut a művészi fotográfia szintjére, egyesületekbe tömörülve szerette volna látni, az egyesületek tevékenységét pedig egy országos szervezettől vezetve. A lapot mindvégig ebben a szellemben irányította.

Már 1905-ben, a fotóklub kiállításán bemutatkozó hazai amatőrökkel kapcsolatban a szervezés hiányosságaiban látta a sikertelen szereplés okát: „Egy két kivételtől eltekintve nem azokat hívták meg, akik a legjobb amatőrök” – írta(2). Kijelentése szembeállította a lapot a fotóklubbal, amely féltékenyen őrizte arisztokratikus függetlenségét, ahhoz való jogát, hogy kiállításaira csak a neki tetsző fényképezőket hívja meg. Kohlman tovább tekintett; írásai alapján nyilvánvaló, hogy az amatőr mozgalom továbbfejlődését, a művészi fényképezés teljes kibontakozását csak egy kiemelt szervezet, az országos szövetség koordinációjában tudta elképzelni. 1905. szeptember elején véglegessé vált a szakítás: a szeptemberi, második szám fejlécéről lekerült a Budapesti Photo-Club neve, és megszűnt az újság szubvenciója. Kohlman ezután nagy energiával készítette elő egy amatőr szövetség megalakulását. Mint a szervezőbizottság vezetője, óriási munkát végezhetett, ugyanis az előkészületeket követően, december 31-én már megalakult a Magyar Amatőrök Országos Szövetsége. A programnyilatkozatból kiderül, hogy Kohlman megpróbálta felülről ösztönözni az amatőröket, hogy új egyesületeket hozzanak létre, a régieket pedig megkísérelte a MAOSZ-hoz való csatlakozásra bírni. A MAOSZ hivatalos közlönye természetesen Az Amatőr lett, amely ismét szervezeti kapcsolatot talált az amatőr mozgalommal(3). Ez a helyzet azonban csak 1907 májusáig tartott: egy általam nem ismert oknál fogva az egyesületek eltávolodtak a laptól, amely az év végére már egyetlen hazai egyesületet sem képviselt.

A lap valószínűleg jelentős anyagi gondokkal küzdött, és hogy olvasókat toborozzon, a korábbi profiltól idegen színházi és képzőművészeti vernisszázs ajánlatokat közölt. Nagyon fontos változás, hogy a június 10-i számtól kezdve Kohlman átvette a kiadói jogokat is.

Úgy vélem, az 1908–1909-es évek a művészi fotográfia áttörésének teljes kibontakozásának, és egyre határozottabb tagolódásának évei voltak. Az Amatőr ekkor ért a csúcspontra, de már jelentkeztek a kudarc jelei. 1908. volt Az Amatőr legsikeresebb éve: új címlappal és formátummal jelent meg, négyezer példányban kisméretű, ízléses fotóalmanachot adott ki és megpróbálkozott a művészfényképek közvetítő kereskedelmével. Ez év májusában a MAOSZ megrendezte az I. Országos Fényképkiállítást a Műcsarnok tizenöt termében, ahol a „legszigorúbb kritikával összeválogatott”, mintegy ezerötszáz kép reprezentálta a művészi fényképezést és a művészfotográfusokat. „A fotografálás hívatott kezekben jogosan követel nemcsak helyet a képzőművészek között, az elfogulatlan szemlélő ennek a kiállításnak csak futólagos megtekintése által is azzal a meggyőződéssel távozik, hogy igenis lehet a fotografálással nemcsak a természet valamely kiváló szép részletét kikeresve, azt szolgailag utánozni és ily módon szépet alkotni, hanem lehet a valódi művész egyéniségét, érzését, hangulatát átvinni, beolvasztani a felvett tárgyba és ezeket az érzéseket, hangulatokat a szemlélőben életre kelteni. A régebbi kiállítások még erősen a festészet hatása alatt állottak, utánozni próbáltak minden hatást, ami a festészetben szép és ez az utánzás gyakran balul ütött ki. A mostani kiállítás mutatja, hogy mennyire önálló utakon jár a modern fényképezés és tegyük hozzá büszkén: a magyar fényképezés.”(4) Kelen Béla soraiból kitűnik, hogy a művészi fényképezés közel áll ahhoz, hogy megtalálja önálló, autonóm szemléletének definícióját a modern művészet jelenségei között, és ezzel elérje teljes elfogadtatását. A Kohlman által favorizált festői, piktoriális képalkotás és a kevésbé összetett eljárások közti felfogáskülönbség azonban a klub- és egyesületi életen belül mozgalmi (érdek- és ízlés) ellentétként jelentkezett. A művészi fotográfia konzervatívabb, régebbi vonulatát meghatározó guminyomás hívei háttérbe szorultak a nemes eljárások korszerűbb és egyszerűbb változatait alkalmazók mögött. A par excellence festői hatást kereső (bár nem festészeti alapú) guminyomást fokozatosan felváltotta a platinanyomás és a mattalbumin, amelyek a tónusgazdagság végtelen finomságait bemutató fotográfiaként jelentek meg.

Kohlman, bár Az Amatőrben minden irányzatnak teret adott, a fényképezés művészetté válásának axiómájaként – a pozitív eljárások kreatív és szakszerű műveletei segítségével – a kézjegy, az egyéni stílus (szerintem pedig inkább egyéni ízlés) képzőművészeti értelemben vett, kissé avítt (nem avantgárd) felfogását azonosította a kreativitás és önkifejezés fotografikus lehetőségével. Ennek a szemléleti rendszernek a fényképezésben kétségtelenül a guminyomás felelt meg leginkább. Kohlman választása nemcsak egyéni ízlés kérdése volt, mivel Az Amatőrt a művészi fotográfia és az amatőrmozgalom konzervatívabb ága felé kényszerítette. Némi ellentmondás abban is mutatkozott, hogy Kohlman folyton hangoztatta a nemzeti fotográfia iránti elkötelezettségét, de a leginkább nemzetinek vélt képtípusokat, a tájképet és az életképet, a guminyomás technikai sajátosságaiból következően pittoreszk, festői jellegűnek tekintette. Az újabb eljárásokkal ugyanakkor lehetővé vált a tájnak és az „élet jeleneteinek” mint sajátos, önálló karakterű képeknek és jellegzetes helyi motívumoknak a megformálása, létrehozva ezzel egy karakterisztikus numenont, a „hely szellemét”, amit a harmincas években világhírűvé váló magyar fotográfia, a magyaros stílus jellegzetességeként emlegettek. Az Amatőr szerzőgárdájából Balogh Rudolf neve említhető itt, aki később a magyaros stílus korszakának meghatározó fotográfusa lett.

A művészi fotografálás előretörése a tájkép mellett a portré műfajában hozott jelentős változást, és 1908-ra ez a folyamat már kifejlett stádiumba jutott: „A fényképezéssel hivatalból foglalkozók természetszerűleg az arckép modernizálásában mutatják erejüket, de … azon a nyomon haladva, majdnem mindig, amelyet a művészi ízlésű amatőrök jelöltek ki … s e téren a technikai tudás alapossága már bizonyos fölényt is rejt magában.”(5) Mai Manó sorai arra hívták fel a figyelmet, hogy a művészfotográfus státuszra már a „művészi ízlésű” szakfényképészek is igényt tartottak, sőt – mint azt a szakfényképészek következő évi, 1909-es kiállítása bizonyította – a kezdeményezést is ők vették át. A művészi fotográfiában ezzel megjelentek a professzionális művészfotográfusok. Kohlman változatlanul művészamatőröknek vélte őket, akik a piacra termelt műtermi felvételek mellett hobbiból művészi fényképeket készítenek. A világháborút követően nyilvánvaló lett a már egy évtizeddel korábban jelentkező jelenség tendencia jellege, tudniillik a fényképészek nemcsak amatőr művészkedés céljából, hanem mindinkább piacra készítettek művészi, szecessziós hatású portrékat, mint azt Az Amatőr körében először bemutatkozó Pécsi József pályája is mutatja. Kohlman nem ismerte fel időben, hogy a szakfényképészek művészként való fellépése már jelzi a művészet és a gazdaság határainak újrarendeződését. A fotográfián belüli választóvonal ezen túl egyre inkább a perfekció és az amatőrség, a művészet és a hobbi között húzódott, lassan megszüntetve a művészamatőrök esztétikai dominanciáját. (Ezzel a perfekció és az amatőr státusz ismét választóvonal lett a fotográfia önszemléletén belül, de egy másik késztetés, a képzőművészeknek a fotó iránti, megújult érdeklődése is jelentkezett. A stúdium fotók alkalmazása a műalkotások létrehozásában továbbra is egyfajta, folyamatos kapcsolatot teremtett a fotográfia és a képzőművészet között, de megjelent a modernista képzőművészet médium szemléletű érdeklődése is a fotográfia iránt. A „fotográfia mint látásmód” felfogás – lásd Moholy-Nagy, Rodcsenko, Man Ray – az 1920-as években az avantgárd fotográfia kialakulásához vezetett.)

Változások

Kohlman 1909-ben ismét átalakítani kényszerült a lapot, miután még mindig nem sikerült megtalálnia helyét a gyorsan változó feltételek között. Január elsejétől csak évi tizenkét képes számot jelentetett meg, de kéthetenként úgynevezett pótfüzetet adott ki. Az újságpapír minőségű pótfüzet bizonyos írásait a magyar mellett német nyelven is közölte. A pótfüzet tartalmát „a legújabb technikai eljárások, új recipék, egyesületi, kiállítási, pályázati és ipari újdonságok, felfedezések, találmányok, szabadalmak, bel- és külföldi jelentősebb fotóesemények” alakították(6). Csökkent a képes szám terjedelme, abban már csak egy-két hosszabb írást találunk. A melléklet jellegű pótfüzet profilja az informálás és hírszolgáltatás lett. A művészetet reprezentálni kívánó lapkoncepció és a piacorientált szolgáltatás kényszere élesen megosztották az újságot.

Kohlman mint lapkiadó nem tudta fedezni a megjelenés költségeit, ezért 1909 elején megalapította Az Amatőr Fotóművészeti és Kereskedelmi Rt.-t. Miután a részvénytársaság alapításával a költségeket megosztotta, megosztotta a lap fölötti felügyelet jogát is. A szerkesztő ellenében a részvényesek többségi szavazattal bírtak, ezért a folyóirat megjelenését Kohlmannak mindenképp gazdaságossá kellett tennie. A részvénytársaságot 150 000 korona alaptőkével hozták létre. Kohlman Az Amatőrt, a nagyítási vállalatot, valamint a lap címanyagát apportálta 50 000 korona értékben. A másik főrészvényes Gábor József operaénekes, fotóamatőr, szintén 50 000 koronáért szerzett értékpapírokat, és megkapta a társszerkesztő titulust. (Egy részvényt ötven korona névértékben jegyeztek, így mindketten ezer részvénnyel rendelkeztek. Rajtuk kívül Hamvas Sándor építészmérnök húsz, Zárai Sándor kereskedő két, Balogh Rudolf „hírlapillusztrátor” négy, Blau Henrik hivatalnok, amatőr fotográfus öt, és végül dr. Potsalka Géza kassai gyógyszerész egy darab részvényt vásárolt(7).)

Miután Kohlman Artur és Az Amatőr az amatőrmozgalomból kiszorult, az események befolyásolására egyetlen hathatós eszköz maradt, a kiállítások rendezése. 1909. május 31-én nyílt meg az Uránia Műkereskedésben Az Amatőr I. Országos Fényképkiállítása, amelyet Kohlman rendezett. Kilenc teremben mintegy ötszáz, bekeretezett fényképet láthatott a közönség. A korabeli tudósítások szerint minden beküldött kép kiállításra került. (Ha ez igaz, akkor ez volt Magyarországon az első zsűrimentes kiállítás.) Kohlman és Az Amatőr esztétikai szemléletét tükrözi Fejér Imre kritikája: „A kidolgozásban a technika már annyira vitte, hogy a legfinomabb árnyalatot, a legapróbb nuancekat is ki tudja hozni. A fénykép többé nemcsak durva kópiája a válóságnak, hanem művészi produktum. Az objektív elem nem teng túl benne, hanem vegyül egy csomó szubjektivitással. Ez a szubjektivitás elsősorban a téma megválasztásával mutatkozik meg. Úgy látszik, a mi fényképészeink is megérezték valahogyan a modern művészetek azt az irányát, amely a hangulatot keresi, és amely a poézisből hangulatot-lyrát, a festészetből impresszionizmust, a művészi fényképezésből pedig hangulat megrögzítést csinált. A tájfelvételeknél például valósággal keresik a hangulatot. … A beállítás mindig finom, művészi és ízléses, a háttér, a tónus, a részletek: mind olyanok, mintha a képzőművészetből átvett elem volna. A háttér legtöbbször elmosódó, hogy a főalak annál élesebben emelődjék ki.”(8) Ezek a sorok már nemcsak egy kiállításon látottak összegzéseként olvashatók, de a korabeli művészi fényképezés alkotóelveinek összefoglalásaként is.

A kiállítás második része a Margitszigeten, a főhercegi kastélyban nyílt meg május 12-én. „Apponyi Albert grófné férje, a vallás- és közoktatásügyi miniszter kíséretében nyitotta meg úgyszólván magántermészetű kiállításunkat, melyet azután a főúri világ, a tudomány, az irodalom és a művészet valamint a társadalom számos más kitűnősége látogatta”(9) – tekintett vissza a kiállításra Kohlman. „A fénykép többé nemcsak durva kópiája a valóságnak, hanem hozzáértő emberek kezében művészi produktummá válik. A siker oroszlánrésze dr. Kohlman Arturé, a kiállítás rendezőjéé, aki ezzel csak szaporította a sok érdemet, melyet a hazai fényképészet terén eddig is szerzett.”(10)

Az amatőr fotográfia egyértelműen befutott, és ebben Az Amatőrnek és szerkesztőjének hatalmas érdemei voltak.

Az eltelt pár év kritikáiban mind nagyobb hangsúlyt kapott a portrék és a tájfelvételek mellett egy harmadik képforma, a népi életkép. A margitszigeti seregszemlével kapcsolatban vetették papírra: „A kiállítás minden ízében magyar jellegű. Örömmel vettük észre, hogy a kiállítás anyagának összeállításakor, a kollekció megválasztásában Kohlman Arturt Az Amatőr szerkesztőjét, valamint Kadisch Károlyt a Magyar Fotóipar Rt. igazgatóját, művészi érzékén kívül a magyar érzés is vezette. A kiállítók nem akartak hatni a külföldről összeszedett és a magyar érzésnek, magyar látásmódnak sokszor idegen, nem érthető hangulatokkal, hanem a mi földünk szépségeit, a mi népéletünk sajátos, egyéni jellegét rögzítették lemezen.” – írta Fejér Imre(11).

A kritikai figyelem és értékrend ekkor még megoszlott a piktoriális fotográfia ábrázolási és önkifejezési toposzai, valamint a tájfelvételek, népélet típuskeresése között. Tudjuk, hogy a hazai fényképezés továbbfejlődése az utóbbi irányba haladt. Mindez kedvezőtlenül hatott egyes fotóeljárások népszerűségére és különösen hátrányosan érintette az artisztikus hatású guminyomást.

Ez a periódus mégis Kohlman és Az Amatőr – valamint a művészi fotográfia – sikeréveinek tekinthető. Kohlman öntudatos sorai 1909 őszéről szintén erről szólnak: „Az Amatőr … első kiállítása óta kilépett az agitáció … korszakából s egy csapásra önálló művészeti tényező lett. A magyar fotográfia kultuszának legnagyobb, legradikálisabb és egyúttal legszorgalmasabb s ezért legtermékenyebb szószólója, terjesztője és fejlesztője. Mindezeknél fogva tehát – szerénytelenség nélkül leszögezhetjük, hogy egyúttal – a legelhívatottabb is. Mert mindent saját invenciójával és saját erejéből csinált meg eddig.”(12)

A szuperlatívuszokat nem igazolták a következő év fejleményei. A sikeres kiállítást 1910-ben nem követte újabb, pedig, mint a fentiekből kitűnik, Kohlman a kiállítás-szervezés felé kívánta kiterjeszteni Az Amatőr tevékenységét. Ehelyett a lap terjedelme tovább csökkent: „Megjelenik havonta kétszer.” Évente tizenkét kettős szám és tizenkét pótfüzet. Összesen harminchat szám. Az utolsó füzet, amelyre rábukkantam, a XXXIV-XXXV. számot kapta(13). A kettős számok a régi szimpláknak feleltek meg, így a szöveg nem fed mást, mint a pótfüzetek terjedelmének a felére csökkenését. Négy oldalon megindították a Photo Heraldot, amelyből az Országos Széchényi Könyvtárban csak az 1910. évi 1. szám található meg. Több szám valószínüleg meg sem jelent.

A szakfolyóiratok

Az 1890 és 1920 közötti időszakban mintegy tizennyolc-húsz szaklap jelent meg Magyarországon(14).

Kivétel nélkül ebben az időszakban jöttek létre, és egyikük sem élte túl az első világháború befejezését. A leghosszabb ideig megjelent folyóiratok egyben a legjelentősebbek is voltak. Ezek a következők: a Kiss Zoltán által szerkesztett, szombathelyi Fotográfia (1904-1914); Az Amatőr (1904-1910); és a Mai Manó, majd Hoffmann Viktor szerkesztette A Fény (1906-1918). Az utóbbi két folyóirat már kimondottan a művészi fényképezés lapja volt. A Fényt az MFOSZ (Magyar Fényképészek Országos Szövetsége) adta ki, Az Amatőr a Budapesti Photo-Club, később pedig a MAOSZ hivatalos közlönye volt.

A két nagy szaklap, amelyek mögött országos szövetségek álltak, mivel a művészi fényképezés orgánumaiként definiálták magukat, versenyeztek az amatőr egyesületek képviseleti jogáért, azért, hogy minél több szervezet hivatalos közlönye lehessenek. A Fény a professzionista fényképészek mellett az amatőrök egy részét is maga mellé tudta állítani. Úgy tűnik, hogy az anyagi és szellemi kapacitás szempontjából is szilárdabb bázissal rendelkezett, mint Az Amatőr. Ez abból is észrevehető volt, hogy mind több amatőr egyesületet állított maga mellé. 1908-ban a MFOSZ mellett már a Budai Kamera-Klub és az aradi Foto-Klub(15) tájékoztatóit, egyesületi híreit is itt olvashatjuk. Nemsokára a MAOSZ is elpártolt Az Amatőrtől, amely 1908–1909 között szinte minden szervezeti hátterét elveszítette. A megújuló, és immár valóban európai színvonalú – korszerű tipográfiával és egész oldalas képekkel megjelenő – A Fény szerkesztését 1911-ben Hoffmann Viktor vette át. Az évtized közepére minden jelentősebb egyesületet A Fény képviselt, és szerkesztőgárdájában olyan jelentős művészeket találunk, mint Kiss Zoltán, Székely Aladár, Rónai Dénes, Balogh Rudolf és Pécsi József.

A művészi fotográfia kibontakozása és a fényképezés század eleji expanziója párhuzamosan, néhol egymással összekapcsolódva játszódott le. Mindkettő legfőbb mozgalmi katalizátora az amatőr fényképezés volt. Kohlmanék az amatőr mozgalom, az amatőr státusz optikáján keresztül kívánták előmozdítani az eseményeket. Ez meghatározta Az Amatőr magatartását, a folyóirat által képviselt attitűdöt is, amely a fotográfia megújulásának szinte teljes aspektusát figyelemmel kísérelte, és azt befolyásolni igyekezett.

Szűcs Károly

JEGYZETEK

(1) Programunk. Az Amatőr 1904/1. sz. 1.p.

(2) Kohlman Artur dr.: A magyar amatőrök veresége. A nemzetközi tárlat. Az Amatőr 1906/24. sz. 306. p.

(3) Csak érdekességképp említem, hogy a MAOSZ-ba felvett új tagok között találjuk Kun Béla hivatalno-kot.

(4) Kelen Béla: Országos fényképkiállítás a Műcsarnokban. Magyar Iparművészet 1908. 165-166.p.

(5) (Mai Manó): Impressziók a kiállításról. A Fény 1908/6. sz. 145.p.

(6) név nélkül: Az Amatőr pótfüzetei. Az Amatőr 1902/ 2. sz. 17.p.

(7) Az Amatőr Fotóművészeti, Irodalmi és Kereskedelmi Részvénytársaság alapítási tervezete. Az Amatőr 1909/2. sz. 29-30. pótfüzet.

(8) F. -y ( Fejér Imre): Az Amatőr I. Országos Fényképkiállítása. Az Amatőr 1909/4. sz. 38.p.

(9) Kohlman Artur: Az Amatőr I. Országos Kiállításának kapuzárása. Az Amatőr 1909. 97-98.p.

(10) F. -y (Fejér Imre): Az amatőr kiállí-

tás a Margitszigeten, a főhercegi kastélyban. Az Amatőr 1905/5. sz. 51. p.

(11) F. -y: Az amatőr kiállítás a Margitszigeten, a főhercegi kastélyban. Az Amatőr 1905/5. sz. 51.p.

(12) Kohlman Artur: Az Amatőr I. Országos kiállításának kapuzárása. Az Amatőr 1909. 98.p.

(13) Az Amatőr pótfüzetei fejléce. 1910.

(14 Szilágyi Gábor: A magyar fotóművészek szakírói tevékenységének repertóriuma (1882-1978) és a magyar fotográfia tisztségviselői (1872-1945). Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1981. 128-132.p.

(15) Az egyesületek sűrűn változtatták nevük helyesírását, ezért mindig az említés évszámában használatos névformát írom.