fotóművészet

A FÉNYKÉP HITELESSÉGE A MAGÁNÉLETBEN A DIGITÁLIS FOTÓZÁS FELTALÁLÁSA ELŐTT

Amilyennek látszani szeretnénk

Minden tiszteletreméltó komolysága mellett a fényképezés, a fénykép történetének szerencsére vannak derűs emlékei is. Pontosabban szólva olyanok, amik egykor komolynak indultak, de mára a mosoly forrásává váltak.

Ezek egyike abból keletkezett, hogy a fényképezést kezdetben köztudottan azért dicsérték, mert az ábrázolt dologhoz igen hasonlító ábrázolatot adott. Nem telt el sok idő, s kiderült: a „valósághű fotográfia” voltaképpen csak egy hízelgő metafora. A dolognak ez a mélysége azonban nem sokakat zavart.

A precíz hasonlóság legalább látszatként a fotográfia sajátjaként híresült el. Mint tudjuk, ez az ismert fenntartások mellett nem is volt minden alap nélküli. A dicsőség azonban nem bizonyult makulátlannak; ez az adottság esetenként bosszúságot okozott. Kell-e mondani, a valósághűség akkor bizonyult a legkínosabbnak, amikor az embereket ábrázoló fénykép kevésbé mutogatni való testi sajátosságokról, állapotokról árulkodott. Nyilvánvaló, hogy ezért a fénykép volt a hibás... Megkezdődött tehát – a fénykép felől közelítve – a kiút keresése.

Mi tagadás, a fotográfiának voltak a kivitelezéséből fakadó, valóban saját szépséghibái is. Ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy a javítás érdekében a hasznosat összekapcsolják a kellemessel. Kialakult egy olyan eljárás, ami megszüntette az élményzavaró technikai tökéletlenségeket (hasznos fejlemény), és lehetővé tette a bemutatott személyek idealizálását is (kellemes eredmény). Emellett hasznos is, mind az ábrázolt személynek, mind a fotográfusnak, de ennek részleteiben most nem célszerű elmerülni. Ismeretes, hogy ez a javítási gyakorlat, a retus, a professzionalista fényképezés szerves része lett. Olyannyira, hogy egy idő múltán sokak számára a szakképzés és -vizsga mumusává vált. Nem ok nélkül: a retus tudvalevőleg az általános fotográfusi képességektől eltérő tehetséget igényel. Az eljárás magyarországi történetét tudományos igényességgel még nem írták meg, de azt például tudjuk, hogy egy időben festőket, grafikusokat is alkalmaztak retusőrként, és nem egy műteremtulajdonos külön errre a munkára hirdetett álláshelyeket.

„Veretes” történeti elemzés tehát e tárgyban jelenleg hiányzik, retusált fénykép viszont – mint fotótörténeti dokumentum is – bőven akad. Egy időben elkezdtem gyűjteni ilyeneket, és elmondhatom, hogy az eredmény sok tanulsággal és mulatsággal szolgált. Nézzünk meg közösen néhányat a századforduló tájáról!

Ezek legalább annyira az emberről, nőkről és férfiakról szólnak, mint a fényképezés történetéről. A bemutatással azonban nem óhajtanék semmilyen moralizáló tanulsághoz eljutni, különösen nem egykor élt elődeink, a fényképezettek és a fényképezők rovására. Inkább annak örüljünk egy kicsit, hogy a fotográfia „valósághűsége” itt némileg furcsa módon érvényesül, és ez alkalmasint vidámságra ad okot. Ha a látottak nyomán mégis bizonyos következtetésekre jutnánk, hasznosítsuk ezeket saját belátásunk szerint.

Az egyik felvételről egy ifjú hölgy néz ránk kora divatja szerint öltözve. Hogy az arca kinek hogy tetszik, azt tekintsük magánügynek, derekának karcsúsága viszont nem marad észrevétlen. Ugyanakkor, ha elmélázunk a látvány egészén, úgy érezhetjük, valami nincs rendben. Tartozhat-e ennyire – hogy is mondjam csak – telt arcocskához ilyen formájú derék? Valljuk be, ez elgondolkodtató. Ugyan már, mondhatja fölényesen a korszak ismerője, a fűző adja a magyarázatot. Hát igen, mint irodalmi élményeinkből tudjuk, az esetenként szó szerint lélegzetelállító alkalmatosság csodák művelésére volt képes. Ha hősnőnk esetében történt is ilyen csodatétel a ruha alatt, egy nagyító leleplezi, hogy itt a fotográfus – vagy a retusőr – is besegített. A kiemelt részlet egyértelműen mutatja, hogy a jótékony retus tisztes mérvű anatómiai beavatkozást művelt a deréktájon. Persze sohasem fogjuk már megtudni, hogy ez esetben – s általában ilyenkor – mi volt az indíték. Így szólt-e – alkalmasint virágnyelven – a megrendelői kívánság, vagy szakmai tapasztalatai, életbölcsessége alapján a fényképészben ösztönösen is működött a belső cenzor, amely a kevésbé kellemes látványt nem engedte ki a műteremből? Többféle válasz is lehetséges. Végső soron azonban ez nem is érdekes. Ilyesfajta „végeredmény” bőven akad, ami arra enged következtetni, hogy a karcsúsító művelet virágzó gyakorlat volt egykoron. Ezt mutatják a további példák. A típusok egyhangúságát oldja az a valószínűleg házaspárt ábrázoló felvétel, amin nemcsak „derékműtét”, hanem nagyobb arányú beavatkozás is látható. Lévén, hogy a képen a hölgy áll, itt nagyobb felületen kellett elvégezni az igazítást. Csak megemlítem, hogy a korrekciós gyakorlat nem merült ki a deréktáji fazonírozásban, hanem volt szerepe az arc átalakításában is, de az előbbiről mint leglátványosabbról érdemes elsősorban megemlékezni.

„Hát igen, a női hiúság következményei!” – dőlhetnek hátra kisebb-nagyobb kárörömmel férfitársaim, Nos, ezt az örömérzést nem ígérhetem véglegesnek.

Mert nézzük csak meg alaposabban ezt a férfiportrét. Most, hogy szemünk már gyakorlottabb, felfedezhetjük, hogy a retus nemcsak elvenni képes a nem kívántból, hanem adni is tud az egyáltalán nem, vagy csak gyéren létező helyett. Jelen esetben a férfifej „ékességé”-ből, a hajból. Hogy a valóság és a fotográfia összevetése nem igazolta a képi mutatványt? Hát, igen. Lehet, hogy mi nem látjuk jól. Hiszen van ott haj, a fénykép mutatja!

A kellő finomságú ecset egy ügyes kézben azután képes a bajusz méretét és kackiás meredezését is növelni, mint azt egy másik fotográfia bizonyítja.

Legyünk hát óvatosak az ítélkezéssel mindkét oldalon. Olybá tűnik, hogy a két nem ilyesfajta gyengeségei csak annyiban különböznek egymástól, hogy – eredetüknek megfelelően – más és más megnyilvánulási formában pompáznak.

Milyen volt a retusált fénykép fogadtatása annak idején? Mennyire tudatosult a megszépítő művelet ténye a nézőkben? Nem ismerjük pontosan az akkori reagálásokat. Tudjuk, hogy a szakma némely képviselői – s még inkább a kívülállók – időnként tiltakoztak, kárhoztatták a retust, vagy legalább mérsékletre intettek. Körülbelül olyan sikerrel tették ezt, mint mostanában a szépészeti orvosi beavatkozások ellenzői. A jelek arra utalnak, hogy a többség diszkréten tudomásul vette a történteket. A társadalom megtanult, mert meg akart tanulni ezzel a bocsánatos méretű csalással együtt élni – mint mondjuk mi a februári barna bőrszínnel. Csak akkor csináltak belőle „ügyet” néhányan, ha valamilyen más okból amúgy is kötekedő kedvükben voltak. De ez mintha ismerős lenne az élet más területeiről is.

Albertini Béla