SZAMÓDY ZSOLT FÉNYKÉPEI

Szamódy Zsolt egykori vívóedző és aktív fotográfus beül a kocsijába, egy neki tetsző ponton letér az útról, és arra megy, amerre ritkán járnak emberek. Leállítja a motort, a csomagtartóból kiveszi a cuccot, a vállára veszi, és elindul.

Végigjárja a Monostori erődöt, bebarangol egy-két erdőt, körbesétálja a tatai Öreg-tavat, leevez a Tiszán, közben autón elszalad Franciaországba; a Pireneusok legbelsőbb titkait már lóháton fedezi fel; aztán a nyeregből átül a hajójába, és kicsit nekifeszíti a vitorlákat az édeskés permetet szóró balatoni szélnek.

Utána hazamegy, egyrészt filmeket előhívni, kontaktolni, nagyítani, másrészt, hogy másnap elölről kezdhesse az egész körutat.

A biztonság kedvéért beszerzi az írásos engedélyeket, bemegy a cementgyár évek óta lelakatolt kapuján, s beveszi magát a szürke szín végtelen számú árnyalatával megfestett dzsungelbe. Megveti lábát a gyárkémény aljában, és fölnéz: a fölfelé keskenyedő henger végében, a nagy feketeségben egy kis, fehér korong látszik, olyan, mint januárban a hideg telihold. Vagy mint egy fehér vitorlavászon-darabka a Fekete-tengeren – attól függ, hogy ki, milyen kedvvel nézi.

Az ő képei egyébként is alkalmasak arra, hogy személyiségtesztként nézegessük: ki, mit lát az erdőkben talált farönkök ág-bogában, kire, milyen hatást tesz a korhadó fatörzsek odva, a vastagodó avar, a hernyótalp fölmarta talaj, egy ócska markológép vagy egy használaton kívül helyezett kazán szimmetriája? És az erőd is, a katonásdit játszó felnőttek édes grundja, ez a gigantikus homokvár, farzsebnyi haza, ugyanúgy lehet palota is, mint odú vagy tömegsír, minden azon múlik, hogy a képnézőt milyen kedvében találja. Szamódy Zsolt legtöbb képe az értelmezési lehetőségek sora, önvizsgálat, a világhoz való viszony keresése.

Lefényképezi, hogy szép a sár, a cementgyár esőverte oszlopa, a cementből, esővízből és szélből kifaragott cseppkő, a kastélyudvar málló kőszobra, amire ugyanúgy rárajzolja jeleit az idő, mint a nedvességtől és baktériumoktól korhadó faágra vagy az ürességében még lenyűgözőbb erőd bástyáira, termeire, labirintusára, fekete, fehér és szürke falaira. Megmutatja, milyen szépek egy lőszerraktár cirill és latin betűs hieroglifái.

Vissza-visszajár a tárgyaihoz, farönkjeihez, gyárépületeihez és erődeihez, hogy megnézze, hogy vannak. Elbeszélgetnek.

Ő akkor fényképez, amikor a tárgyak már nem azok, amik voltak, és még nem azok, amik lesznek; amikor gaz veri föl az udvart, a fa megkövülni, a kőszobor elporladni készül, s a megsüppedt köveket lassanként magába szívja a föld. Minden négyzetmétert fölfedez, minden szegletben otthon van, minden kőnek tudja a nevét. És most már huzamosabb ideje, makacsul állítja, hogy a kő, a fa, a vas, a sár hajlamos emberarcot ölteni magára.

Bacskai Sándor