OKKULT FOTOGRÁFIA A KREMSI KUNSTHALLE KIÁLLÍTÁSÁN

Több divathullámot is indított az utóbbi két évtizedben mindent elárasztó ezoterikus kultúrszemét. Európa és Amerika befogadta, sőt megváltó reményeket fűzött a keleti tanokhoz – persze inkább csak azok könnyed fogyasztásra előpuhított, ready-made változata csúszik le az új hívők torkán. New Age-ről beszélünk eme szellemi irányzatok kapcsán, de korántsem újdonságról van szó. Jó száz éve, két világégéssel ezelőtt, hasonló virágzását élte a szellemvilág felé közeledés. Korabeli társasági lapokban, a szalonélet hírei között szerepeltek azok a homályos, ám annál izgatóbb próbálkozások, amelyek garantáltan tudományos alapokon álló személyek vagy jól menő sarlatánok vezényletével túlvilági fénybe borították a felsőbb társaság hölgyeit, vagy asztalt táncoltatva kommunikáltak a halottakkal. A századvég páratlan kulturális virágzása kaput nyitott a tudományon túli ismereteknek is.

A kremsi Kunsthalle egy grandiózus kiállítás keretében e jó százéves vonzalom fotódokumentumait és a képzőművészetben lecsapódott következményeit mutatja be, „A láthatatlan fotográfiája” címmel. A kezdeti kísérletek izgalmas-naiv bizonyítékait párhuzamba állítja a tudomány akkori felfedezéseivel, a Röntgen-sugarak világ- és hitrengető hatásával, Jung és Freud álomfaggatásaival, a tudattalan és a rejtett testi-szellemi erők napvilágra hozásának erőfeszítéseivel. A fénykép mint bizonyíték végső érvet jelentett az akadékoskodó tudósokkal szemben. Számos szeánszról, transzba esett médiumról készült fotográfia a század harmadik harmadától kezdve. Bár ezek közül sokat manipulációval vádolt az ellenpárt, mégis, a képek meggyőző ereje elősegítette a parajelenségekkel való komolyabb foglalkozást.

A Kremsben bemutatott anyag csupán töredéke a vélhetően hatalmas, lappangó képtömegnek. Több pszichológiai intézet és közel hatvan archívum, köztük a Freiburgi Pszichológiai és Pszichohigiéniai Határterületek Intézete nyújtott dokumentumokat a tárlatnak. Viszont teljes egészében kimaradtak a volt „keleti blokk” alighanem szenzációs okkult „kincsei”, és egy sor világhíres kísérlet. Például az orosz Kirlian-házaspárnak az 1930-as években készített magasfrekvenciájú fényképei, melyek a test addig ismeretlen sugárzásait rögzítették a fényérzékeny papíron. E fotók különlegessége volt, hogy az aurához hasonló sugárzás a beteg vagy akár csonkolt részeket is jelezte. Az asztráltest ilyen egyértelmű lefényképezésének története a kremsi kiállításon óvatos, és persze kifogásolható hitelességű fotókkal kezdődik. Az anyag egyik szenzációja a párizsi Louis Darget (1847-1921) nemrég fellelt fotós hagyatéka. Eddig kevés eredeti fotóját találták meg, nagyjából azokat, amelyekről saját kora is tudott. Most viszont előkerült egy sorozat Darget-féle színes fluidfotográfia és gondolatfotó, s ezek átértékelik az okkultfényképezés történetén belüli szerepét. Darget sok képet készített homlokra rögzített lemezre, és azokon a gondolat kép-testet öltött fragmentumait vélte előhívódni.

Hippolyte Baraduc (1850-1909) párizsi idegszakorvos az emberi test fluid emanációjának fényképezésével foglalkozott. Mint a műkedvelő Darget, ő is az emberben áramló biológiai és szellemi energiát igyekezte képpé tenni. Idővel a szem és a homlok helyett az emberi kézre koncentráltak, abból indultak ki, hogy az energiaáramlás a kézen keresztül jut a testbe. Az elgondolásnak jócskán vannak bibliai és mitológiai előképei, sőt, a kézrátétellel való gyógyítás ma is ismert az ezoterikus szakirodalomban. Darget is, Baraduc is az ujjbegyet helyezte a fényérzékeny lemezre. Darget eljárása egyszerű volt: a kezet közvetlenül az előhívó folyadékba mártotta. Az eredmény az ujjból kiinduló színes sugárzás képe lett. Amikor Jackson Pollock az 1960-as években a kezét festékbe mártva eleven ecsetként dolgozott a vásznon, vagy amikor Yves Klein meztelen női testeket görgetett végig a képen, hasonló sugárzást rögzített, de már nem a csalóka tudományra, hanem az intuitív művészet igazságára támaszkodva. A testsugárzás fényképe azonban már a századelőn is magához vonzotta a festőket. Kandinszkij többször is látogatást tett Darget-nél, izgatta a spirituális dimenzió ábrázolása, okkult korszakában több olyan motívumot használt, amelyek a fluid- illetve gondolatfotókon is megjelentek.

A múlt században a freudi lélektant megelőlegező mesmerizmus irányzatát, az emberi test bioáramainak kutatását is több kép idézi. Az alakokból sugárzó gyógyító mágnesesség a fotókon többnyire homályos, néhol viszont gyanúsan tiszta körvonalat mutat. Az imponáló tömegben kiállított médiumfotók még tanúként érveltek az okkultizmus mellett. A gyakran neves médiumok szájából a képeken ektoplazma helyett fehér, nyál-szerű fátyol patakzik kifelé, mintegy a megidézett szellem materializációja. A következő fázis már a képbe felülről belógó lópatáké, táncoló asztaloké és maguktól levegőbe csavarodó szőnyegeké, majd menyasszonyi ruhába öltözött csontvázak intik az elborzadt társaságot az élet mulandó természetére, és kataleptikus állapotba merevedett női testek feszülnek két szék közé.

A tudomány kísérleteit szinte azonnal követte a fogyasztói piac, és megjelentek a „szellemportréra” szakosodott fotóműtermek. Az ősök szelleme megjelent a vizitkártyákon, a szentképeken és a családi fotókon. A műfaj színpadias beállításainak sokat köszönhetett a korabeli színházi látványtervezés. A montázs pozíciói erősödtek, miközben a fénykép megszűnt a fizikai valóság bizonyítéka lenni. Ehelyett befelé fordult, és újabb ismereteket közvetített az emberi kreativitás birodalma felől.

A húszas-harmincas években a szürrealizmus és a konstruktivizmus új tartalmakat vetített rá a szellemvilágbeli kalandozásokra. A kiállításon Man Ray és Moholy-Nagy László talányos fotogramjai, El Liszickij politikai és transzcendentális tartalmú fotomontázsai máshogyan értelmezik a szellem fogalmát, mint a habzó szájú, transzba révedt látnokok. Modern korunk vízióit és félelmeit fogalmazzák meg egyszerre két oldalról: a tudatos technika és az irracionális képzettársítások terrénumán. Wols cím nélküli, konstruktivizmust és misztikumot egymásra vetítő képei, Marcel G. Lefrancq elmosódó anamorfózisai a tudományra az érzelmeket, az objektív megismerésre a lélek bonyolultabb tevékenységét kopírozzák rá. René Magritte és Paul Nougée fotósorozatain a testrészek, a tárgyak ugyanolyan mozgásba lendülnek, mint a tudatosan cselekvő ember, és ezzel az irracionális erők konkrét világunkba lépnek. Ugyanennek a gondolatnak folytatása – már filmen – a Brazil vagy a Szárnyas fejvadász antiutópiája.

Külön fejezetet érdemel a közelmúlt önironikusabb, többségében osztrák, szellemkutató fotográfiája. Mike Kelley és David Askevold kettős Poltergeist-képe 1979-ből a műfaj klasszikus szabályain belül komponálja tovább a témát: Kelley képregény-szöveggel ironizál, Askevold a modern fotótechnika trükkjeivel. Johannes Brus 1972-es sorozata fázisaiban fotografálja le egy lepelbe burkolózott alak bolyongásait a tájban: lírai és mitikus átfogalmazását adja az egész európai szépirodalmon keresztülvonuló vándorút-motívumnak. Christian Schad szintén a hetvenes években készítette nagyszerű „schadográfiáit”, ezeken a fotogram és a negatív kép vegyes technikájával jelennek meg szürrealisztikus, elmosódott önarcképei. A legutóbbi évek kiemelkedő szellemfotó-termése többek között Dunja Evers monokróm szellemarcai (1997), Nancy Burson aura-fotói (1996) illetve Thomas Schütte 1996-os kis szellemsorozata révén jelenik meg Kremsben. A szellemtörténeti út az 1890-es években a kéz, a homlok és az étertest nagyjából körülhatárolt erőivel kezdődött, és Schütters képein azzal a gondolattal zárul, hogy bármilyen anyagból némi teremtő képzelettel előidézhető a túlvilág jelenlétének szemmel látható bizonyítéka. A röntgenfelvételek, montázsok, negatív fotók ma, száz évvel később, már egy gyökeresen más bizonyságot keresnek. Nem a szellemvilág valóságát a földi életben, nem is a természetfeletti erők működését. Ezek ma könnyen elképzelhetők és hihetők. A száz éve még egyetlen tudatos lényként elfogadott ember pozíciói viszont alaposan meggyengültek – ma ez szorul némi igazolásra odaátról.