NÉHÁNY SOR ALAIN FLEISCHERRŐL

„Végy egy kis fényt, egy kis árnyékot, egy tükröt és mozogj közöttük a saját ritmusod szerint: meg fogod érteni a világ működését” – mondhatnánk Alain Fleischer május 6-án megnyitott, Műcsarnokbeli installációjáról.

Amint belépünk a körülbelül öt méter hosszú és öt méter széles, sötét helyiségbe, több diavetítő objektívje a hátunk mögötti falra három, egymás alatti sorban harminc-harmincöt, kissé egymásba mosódó női arcot kezd vetíteni. A látogató feladata, hogy – részesévé válva egy szimbolikus, teremtő folyamatnak – a sötétből tükrének forgatásával és saját helyzetének folyamatos változtatásával „elővarázsolja” azt a még nagyjából lehetséges kétszázötven portrét, amik a visszatükröződés törvénye szerint nem jelenhetnek meg a falon, mert a tér más pontjain, a sötétben „lebegnek”.

Olyan emberek arcai között járunk, akik a második világháború előtt haltak meg: a művész olaszországi zsidó temetők sírkövein bukkant a nevükre, hogy a dolgok keletkezéséről és végéről, önmagunkról és a világról való elmélkedését megossza velünk.

Alain Fleischer 1944-ben született Párizsban. Itt él és dolgozik, emellett a tourcoing-i Kortárs Művészek Országos Stúdiójának Fresnoy projektjét irányítja. A hatvanas évek elején kezdett filmet rendezni, gimnáziumi és egyetemi társaival együtt. 1968-ban készített, Montázs IV. című kísérleti filmjét a GREC (Grupe de recherces et d essais cinemtografhiques ) kísérleti kutatófilmes csoport támogatta. A kilencvenes években készült filmjeit háromféle műfajban rendezte: a Pincio embere (1991-92) „másféle mozi”, a Róma Rómeó (1989) és a Nagy emberek egy éjjeliőr szemével (1992) játékfilm, a Keresem Christian Boltanskit (1989), vagy a kicsit régebbi, Pierre Klossowski: A művész portréja üvegfúvóként (1982) című pedig művészeti dokumentumfilm..

Filmjeit számos nemzetközi fesztiválon (Cannes, Berlin, Rotterdam, New York stb.), valamint olyan, speciális témákat feldolgozó fesztiválokon mutatták be, mint amilyen a „Filmek a Művészetről Nemzetközi Biennále” a párizsi Pompidou Központban vagy a montreali „Nemzetközi Művészetről Készült Filmek Fesztiválja”.

A gyermekkorában afrikai felfedező reményében útnak indult művész felnőttként az ellentétek feloldásával, a láthatatlan láthatóvá tételével, megjelenítésével kísérletezik: „Hogyan készüljön film abból, amit a tekintet nem vesz észre, ... amit a szó nem ragad meg, ... ami a homályból alkotja nyelvezetét?”

A homály nála a belső ellentmondások feloldásának eszköze. Fény és árnyék találkozásának színtere és izgalmas egyesülése. Egyfajta szimbolikus, belső formanyelv, amely által a tér azon pontjához jutunk, ahonnan az ellentétek – az intim és obszcén (Exhibitions), a kint és bent (Finestres interiors), a szabálytalan és szabályos (El joc de la regla) – még nem váltak el egymástól.

Hol fanyar iróniával, hol szelíd humorral próbálja előhívni ezt a bensőséges és derűs világot, rekonstruálni az elveszett Paradicsomot, ahol az egymástól távolinak, sőt ellentétesnek tűnő nézőpontok is összefüggnek és egységet alkotnak. Ahol minden megtörténhet, ahol még nem dőlt el semmi.

A dolgok szívében kutat, létrejöttük mélylogikáját keresi a történet mellőzésével, valami csak rá jellemző szerénységgel és tapintattal.

„Amikor hiányzik mindennemű pszichologizáló dráma, akkor jelenik meg a sötétség legtitkosabb ceremóniáiban” – vallja a sötétségről mint elnyelőről, az anyaméhről, az időtlenségről, amelyből kitekintve újrateremtheti a világot.

Az ember helyét keresi a teremtés folyamatában, s arra döbbent rá, hogy annak nem csupán elszenvedői, hanem aktív részesei vagyunk.

Fleischer különösen nagy szerepet szán a befogadónak: ő az, aki tevékenysége, aktivitása által az egyre inkább értelmezhetetlenül összekuszálódó káoszban a rendet teremtő, összerendező energia eredőjévé és hordozójává válik: a befogadó feladata, hogy egy dolog alakját és helyét megszabva, a többi dolog között újrarendezze a világot.

Műveiben sem a szemet, sem a tárgyat, hanem magát a látást, vagyis az egyénné válás folyamatát ábrázolja. Ahogyan lassan a vakfoltra kerülnek, majd előtűnnek a tárgyak, miközben a keletkezésbe vetett hit által újrateremtődik maga az ember, s a lélek mélyén összesűrűsödött energiák megformálják a krisztusi arcot (Derrier des la paupieres).