KORNISS PÉTER ÚJ KÉPEIRŐL

Talpig városi ember vagyok, a diákkori vizisportoláson túl a természethez annyi a közöm, amennyi egy családi ház kertjébe elfér. Felmenőim, németek, tótok, ruténok, szintén városiak, mindenfelől jöttek, Kárpátaljáról, a Felvidékről, Bajorországból, csak éppen Erdély felől nem. Így Korniss Péter nekem kétszeresen is hiányt pótolt. Az ő képeiből tudom, milyen lehetett az, amikor az ember és a természet még egy oldalon állt, nem “környezetvédős” módon, hanem magától értetődően, az ösztönök egyszerűségével, az élőlény jogán. És Korniss képeivel tudom példázni, a magam tudásán kívül, persze, hogy Erdélyt, és a határon kívül szorult Magyarságot lehet szeretni és tisztelni is, nemcsak kisajátítani, kihasználni, a bunkósbotra nyomatékul felkötözni, politikai és más handabandák eszközévé és céljává tenni.

Korniss Péter más okból is példa. Félig-alig-majdnem profi szakmánkban sokan nem értették, hogy ő mit miért tesz, vagy éppen nem tesz. Nem szerették, hogy kerüli a konfliktusokat, hogy nem száll be a szakmai ökölharcokba, és háromszor is meggondolja, mielőtt valakiről rosszat mondana, ha egyáltalán hajlandó rosszat mondani, mert akkor is inkább hallgat. Korniss Péter azért volt érthetetlen sokszor, mert hivatásos módjára viselkedett a félig, vagy teljesen amatőrök között. Kevés embert láttam annyira azonosulni önként vállalt, és reá rótt feladataival, mint őt. Nem, hogy ki nem kacsintott szerepéből: valóban azonosult vele. Eldöntötte, mit akar, és ezután, ami ebben hátráltatta volna, azt nem akarta, és nem is csinálta. Mindeközben tökéletes idealista maradt: konok következetességgel megvalósított céljai kivétel nélkül eszmei célok voltak, nem hivatalról, hatalomról, pénzről szóltak, hanem értékről, szépségről, emberségről, igazságról.

Erdélyt, a határon túli magyarokat akkor kezdte fényképezni, a hatvanas, hetvenes évek fordulóján, amikor az még nem volt divatos téma. Romániában akkor elég kemény elnyomás volt, itthon meg az, ami. A magyarokat, és a többi kisebbséget különösen szorították, nyomorgatták, gondolom ezzel akarták vigasztalni a “saját” népüket, ha már enni azoknak sem tudtak rendesen adni. Ebből az időből származik az Elindultam világ útján, és a Múlt idő, Korniss Péter két gyönyörű fotóalbuma. Hozzáértők, néprajzosok nem akartak hinni a szemüknek: mintha Erdélyben megállt volna az idő. A hagyományok, viseletek, magatartásformák laboratóriumi tisztasággal őrizték a múltat, miközben Magyarországon már az Állami Népiegyüttes kellett ahhoz, hogy népi múltunkból, ha erősen átköltve, stilizálva is, valami ízelítőt kaphassunk. Korniss Péter utazott, gyalogolt, felkereste az elszigetelt Erdély elszigetelt falvait, és a két könyv, és az ezekhez tartozó kiállítások után azt gondolta, erről a világról mindent elmondott, vége.

Azután közbeszólt a történelem. A karácsonyi eufóriában megélt romániai forradalom, (bár szerintem az se az volt,) résre kinyitotta az ajtót-ablakot. Amit, magyar fotográfusok elmulasztottak-elmulasztottunk megtenni, hogy lefényképezzük a magyarországi átalakulást, Korniss Péter, eddigi munkája új fejezeteként, megtett Romániában. A változások persze őt magát sem hagyták érintetlenül. Évtizedeken át volt munkahelyéről, a Nők Lapjától, amely a gátlástalan hatalom- és vagyongyűjtés prédája lett, mennie kellett. Hála Istennek, mondja már talán ő is, hiszen annak a generációnak az összes magyar fotósa közül szinte az egyetlen, aki mintha, tudat alatt, egész életében erre az “utcára” kerülésre készült volna. A lelki, mentalitásbéli profizmus már megvolt, a technikai repertoáron kellett bővíteni csak, és a szakma íve nemhogy lefelé, hanem éppen ellenkezőleg hajlott.

Korniss már egy szabadabb Erdélybe utazott vissza, és az új képek, amiket hozott, a régebbiekkel emlékezetünkben, megdöbbentőek és szívszorítóak, és, amúgy mellékesen, nevetségessé tesznek és megsemmisítenek minden Erdélyről, Magyarságról szóló sanda (román, magyar) politikusi igyekezetet és magyarkodó, románkodó gerjedelmet. Remélve, hogy nem cinikusnak gondol az olvasó, merem megtenni azt az egyébként triviális felfedezést, amit egyébként a diktátorok és politikusok is megtehetnének, ha eszük hiánya ezt meg nem akadályozná, hogy történetesen azt a magyarságtudatot, a gyönyörű hagyományok tiszteletét,a viseletet és a szokásokat, a közösséget ami az elnyomókat olyannyira bosszantotta, éppen az elnyomás segített megtartani. Mi, itthonról, hol zajosan, hol nem elég zajosan elítéltük az elnyomást, és ez rendben is lenne, de közben úgy tekintettünk Erdélyre, mint egy skanzenre, és az emberekre úgy, mint akiknek kötelessége lenne az, aminek mi éppenhogy nem feleltünk meg, hogy történetesen a minőséget válasszuk a kínai (angol, magyar, stb.) piac bóvlija helyett. Mindig is kettős mércével mértünk, itthoni magyarok, önfeledten és gátlás nélkül pusztítottunk idehaza, és lihegve-hörögve sajnálkoztunk, lázadoztunk, ha másutt pusztult valami. Az erdélyi embereken ma edzőcipő és hamisított Adidas Tí-sört elegyedik a régi szalmakalappal és csizmanadrággal, és ebben az a szörnyű, hogy ez a természetes.

A kocsmában egyedül televíziót néző férfiakat, a közösségi élet e látványos halálát leszámítva az új képek közül mégsem ezeket választottam. “Szokásos” felvételein túl Korniss Péter olyan képeket is fotografált, amilyeneket korábban - akkori riporteri hitvallása szerint - biztosan elkerült volna. Beállította modelljeit, nota bene bevilágította őket, harmincméteres villanydróttal, reflektorral, csupa olyan dolog, ami nem a pillanat varázsát, hamvát segít megőrizni. És mégis. Ezek a képek gyönyörűek. És ami a legfőbb, nemcsak a fotográfia mércéje szerint azok.

Volt nekem jó évtizede egy diákom, tehetséges, és mindenek felett nagyon őszinte és nyíltszívű lány. Nála, és eddig senki másnál, csak most Korniss Péter képeinél ért újra az az élmény, hogy a fotográfusnak az ő modellje iránti érdeklődését, szeretetét a modell arcán így visszatükröződni látom. A szeretetben megfürdetett modellek megszépülnek, megnemesednek, és eredményül olyan ihletett fényképek születnek, aminél fotográfus, és néző többre nem vágyhat.