KIÁLLÍTÁS MEDGYASZAY ISTVÁN 1932-ES INDIAI FOTÓIBÓL

Keletre magyar! – adta ki a jelszót Lechner Ödön a század elején, amikor a magyarságtudomány még szinte művészi látomásokban fogalmazta meg vélt eredetünket. Sumer, ind, hun rokonság-ötletek és sejtések vetődtek föl nagy lendülettel, és minden elképzelésre iskolák egész sora, művészek, nyelvészek és történészek hada csapott le. Az építészet sokoldalú tehetségei sem maradtak el a nagy felfedezők mögött: a méltán világhíressé vált magyar szecessziós építészet nemcsak a kortárs közegben még élő népi hagyományokban, de a Kelet jelenében és múltjában is kereste a magyar tér- és formakincs eredetét és lényegét.

Medgyaszay István építész amolyan reneszánsz polihisztor volt. Bécsben és Budapesten tanult építészetet, a Wiener Werkstätte mesterének, Otto Wagnernek volt tanítványa. A múlt és a jövő építészeti formái közt egyformán otthonosan mozgott. Tervezett kora-modern áruházat és a Gellérthegyre Nemzeti Pantheont, gyűjtött anyagot a Székelyföldön és Európa legnagyobb múzeumaiban, belekóstolt a nyelvészetbe, csinált háborús „installációt” és fotografált. A vasbeton szerkezet hazai forradalmáraként tartjuk számon, de legjelentősebb épületei nyugodt, harmonikus, nagy tömegeket fogalmaznak meg, a keleti és a nyugati építészet elveinek közös hozadékaként. Jó élni, mozogni bennük, ezt tapasztalatból tudom: gimnáziumi éveimet az egyik legszebb Medgyaszay-épület, a volt Baár-Madas (akkor Móricz) Gimnázium falai között töltöttem.

1932-ben Medgyaszay hosszú tanulmányutat tett Indiában, a magyar formanyelv ősét kereste. Az eredmény, amellyel hazatért, nem modható tudományos jellegűnek, de az Indiával való találkozás rajta keresztül megtermékenyítette az egész kortárs magyar szellemi életet. A Kőrösi Csoma Sándor által fölvetett lehetőség megújulását látták benne. Több tucat fotográfiát hozott haza, ezeket láthattuk most az Oszágos Építészeti Múzeum kiállításán. Ötvenen túl volt már, előtte évtizedekig lázasan kutatta Európában az indiai művészetet. Precíz ember volt, nagy tervekkel indult – mégsem írt részletes útinaplót. Egész indiai tevékenységéről nincsen dokumentáció (elveszett? nem is írt ilyet?). Csak fényképeiből és néhány papírdarabból rekonstruálható, merre járt és mit látott. Valahogy úgy képzelem, hogy megrendítette India. Fotóin jól komponált utcarészleteket látok, építészeti világcsodákat, faragott templomkapukat, de egyszerű városrészleteket is, büszke tartású férfiakkal és nőkkel. Angol katonákat sehol, európait egyetlen képen: az angol kolóniából egy családot, de magukban, indiai szolgáik nélkül. Talán nem elhamarkodott ebben tudatosságot látni.

Semlegesek amúgy a képek, érzelmi töltetüket elfedi a kutatói szándék. Sok helyen mégis látjuk Európát a fotón, önmagát is becsalva a képekbe, az egyiken amolyan túl-európai mozdulattal ölel át egy szép indiai asszonyt, máskor lendületesen vereget vállon egy rendőrt. Fehér ember az őserdőben? Valószínűbbnek látszik az a feltételezés, hogy elméletének helyszínén magyar önmagát már Indiához tartozónak érezte. A századelő Julianus barátja, aki elindult az európai civilizációból az ismeretlenbe, hogy megkeresse az ottmaradt rokonokat.

Nem tudjuk, valójában mit talált ott. A nagy vállalkozás nyoma csak a hazatérte után készült terveken és ezen a néhány árulkodó fotón maradt meg. Nem sikerült felfedeznie a magyarok egyenesági rokonait az indiai munda törzsben, és nem sikerült egyértelmű bizonyítékokat hozni arról, hogy a múlt nyomai abból az irányból vezetnek errefelé. Talált azonban mást: romantikus-organikus fény-árnyék hatásokat az ellorai barlang gazdag faragványain, méltóságot a Gangesz fölé magasodó Benáresz házfalaiban, nádtetejű falusi házakat és Delhi, Agra, Kalkutta templomait, palotáit. Megtalálta a leendő modern indiai nagyvárosok csíráit, látta, hogyan emelkednek a hagyományos, egy- vagy kétszintes épületek fölé a jövő házai. Nem tudjuk, vont-e párhuzamot a hagyományok megtartása és elvesztése tekintetében India és szülőhazája között. A fényképekben megfogalmazott útinapló inkább a motívumok iránti lelkesedésről beszél, egy felkészült „nyomkereső” tudatos tevékenységéről. És még valamiről: arról a folyamatról, ahogyan az európai ember vélt kultúrfölénye a közvetlen találkozás hatására összeomlik. Mert 1932-ben egy magyar építész még európaibb volt, mint egy indiai. Ma talán már másképpen van ez.

Mivégre ment Medgyaszay, az építész Indiába? Miután legtöbb indiai hatású épületét már megépítette; a gyöngyösi Rusz-ház 1922-ből, a mátraházai Sportszálló 1927-ből, a Baár-Madas Református Leánynevelő Intézet 1929-ből való. Talán csak a képzelete nem hagyta nyugodni. Talán a forrás táján akarta igazolni az általa használt keleti formanyelv valódiságát. Elsősorban nem vallási vagy történelmi tradíciókat hordozó épületeket fotózott, hanem az építészet kis és nagy csodáit, palotákat és egyszerű, átlagos vidéki és városi házakat. Nem a gondolat gyökerét kereste, hanem annak a népi és magasépítészetben kifejezhető formáit. Döntő változást tehát nem várhatott. Nem is történt: a Bombaybe álmodott Irán-Turáni Múzeum nem valósult meg, és bár az indiai építészek némelyike lelkesen felismert valamiféle közösséget Medgyaszay építészete és a maguké között, a kapcsolatok nem maradtak meg. Utazása elszigetelt, szenzáció nélküli kaland maradt.

A Művelődéskutató Intézet támogatásával a nyolcvanas években sokezer, mostanában készített privátfotót nézegetve Szegő György meglepve vette észre, hogy ezek annyira kötődnek C. G. Jung archetípusaihoz, hogy akár szótárt is készíthetünk belőle. Kéziratból ismerem a szótárt, és most Medgyaszay „privátfotóit” látva úgy érzem, az egyéni architektúrát művelő mesterek építészetének gyökerei között ugyanúgy megtalálhatók a kollektív tudattalan ki tudja honnan, milyen távoli időkből származó emlékképei, mint az egyszerű automata kép készítőjének gesztusában. A kis és nagy kreativitás rokon származásúak.

Götz Eszter