HARNÓCZY ÖRS KÉPEI

Wallinger Endre pécsi újságíróval szégyenteljes dolog történt: a rendszerváltás előtt néhány évvel a megyei pártbizottság ideológiai titkára megtiltotta a helyi napilapban a ,,székesegyház” szó használatát, s így ő azt ,,négytornyú műemlék épület”-ként volt kénytelen körülírni.

Wallinger Endrének mindez nagyon fájt, mint ahogyan az is, hogy kulturális újságíróként még hírt sem adhatott a székesegyházban zajló komolyzenei hangversenyről, Bach Máté-passió című oratóriumának neves fővárosi művészek által való előadásáról, amit a szerkesztőség egyik vezetője többször is Máté passzióként említett egy később megtartott munkaértekezleten.

Wallinger Endre nagy fájdalma akkoriban, a rendszerváltás előtti puha időkben ült ki az arcára, felsorakozott a világháború és a Rákosi-korszak okozta nyomok mellé, s mára kibővült a rendszerváltás kínjaival.

Nagyjából ez az olvasata Harnóczy Örs róla készült képének, egy sorozat darabjának, amely a kilencvenes évek közepén született a kulturális és köznapi életet meghatározó figurákról: művészekről, vendéglősökről, kereskedőkről, menedzserekről, olyan polgárokról, akiknek tevékenységét Harnóczy fontosnak tartotta, vagy csak úgy gondolta, hiánya feltételezhetően űrt hagyna maga után.

Harnóczy azt is tudta, hogy a portrékészítésnek komoly hagyományai vannak a festészet területén, amit aztán a fotográfia némi gátlástalan erőszakossággal meghódított magának, s Nadar, Cameron, Carjat, Adam-Salomon, Sander, Arbus, Karsh, Avedon vagy Leibovitz révén bebizonyította: a nyilvánvaló veszteség ellenére a nyereség sem lebecsülendő, és a portrékészítésnek immár visszavonhatatlanul létrejött egyfajta új minősége, minden valószínűség szerint maradandó értékként. Volt, aki kerülte a beavatkozás minden módozatát, mások ugyan meghagyták a képelemeket eredeti összefüggésükben, csak a tónusértékek vagy az élesség-életlenség változásaival teremtettek az eredetihez képest másfajta látványt, s voltak, akik át- vagy megrendezték a valóságot.

Harnóczy Örshöz leginkább talán August Sander világa áll közel a XX. század embereivel, vagy a nemrég Budapesten kiállító Annie Leibovitzé; bár Harnóczy annak a miliőnek szelídebb európai változatát részesíti előnyben, részben az ismert kulturális örökség zsigerekben rögzült hatásai miatt, részben az adott közeg által determinált kényszerűségből. Hasonló vonás viszont, hogy Leibovitz is konstruálja képeit, igyekszik közel kerülni modelljeihez, miként Harnóczy, aki a kapcsolatteremtésben igencsak járatos. De ő a kiszemeltjei egy részének csupán némi attribútumot nyom a kezébe, aztán sorsukra hagyja őket a műterem sarkában, ameddig a Polaroidon lényüknek hitelesnek tűnő lenyomata nem rögzül. Van bennük némi szomorúság, elesettség az itt-ott megjelenő finom mosolyok mögött, az amúgy sikeresnek mondható figurák, karrierek esetében is: a vidéki Magyarország értelmiségének finom bája jelenik meg a sok szeretettel és együttérzéssel készült felvételeken, még a legkülönösebb portrén is, ami Körtvélyesi Lászlót ábrázolja: egy zokniba bújtatott lábú, ruhátlan nő képezi az attribútumot magát, aki különös, erotikus fényt vet Körtvélyesi fotográfusra.

A nőnek éppen a szeme vonalát metszi a felső képszél, ahol a leheletnyi, szabályta-lan márványos vonalak, a Polaroid oldatainak véletlenszerű munkálkodása varázsolja az arcot különössé és bizonytalanná, mintegy ellenpólusául Körtvélyesi fotográfus acélos tekintetének.

A sötét háttérből a súrlófénnyel kiemelt női test már átvezet egy másik világba, Harnóczy fotószobraihoz, ahol az egymásra tornyosuló térdek, sugárzó hátak, kígyózó gerincek, hegyvonulatként magasodó ujjbegyek, egymásnak feszülő, átlósan lefutó vonalú lábszárak, férfiak és nők dirib-darabjai villannak elő. A szigorúan szerkesztett, tovább már alig redukálható fotószobrok Harnóczy által választott absztrakciójának foka a szükséges mértéken innen van, még nem teljesen elvont, kiüresedett, a még megfogható naturalisztikus és az alig azonosítható határán billeg. Bár a 9x12-es Polaroid negatívról készült másfél méteres nagyítások némelyikén látható, ugyancsak nagyra növelt bőrhibák az absztrahálásból fakadó izgalmasan több olvasatú formációkat olykor leleplezik, elszegényítve a képek gazdag jelentéstartalmát – azzá minősítve vissza, amik eredetileg is voltak –, jó részük izgalmasan sejtelmes világot villant fel plasztikus fény-árnyék játékaival.

Míg a fotószobrok Harnóczy pályájának egy jól körülhatárolható, egyelőre lezártnak tűnő szakaszát jelentik, a portréknak folytatásuk lesz. A folyamat vége pedig nem belátható, hiszen egy állandóan változó város polgárai az emberi történelem befejeztéig fotózhatóak; bár Harnóczynak ilyen grandiózus tervei ez idáig nincsenek, hiszen ezt a tevékenységét legfeljebb fél évszázadon keresztül kívánja folytatni; feltéve, ha akkor még lesz Polaroid.