GONDOLATOK GINK KÁROLY KIÁLLÍTÁSA ALKALMÁBÓL

Úgy mondják, az érett ember már felelős az arcáért. Nem olyan értelemben, hogy csúnyából széppé varázsolhatná önmagát, de mindenképpen úgy, hogy a fiatalság szertelen lelkesültsége vagy éppen tévelygése valamiféle révedezettségbe áll össze, a jellem kialakul, és a személyiségről az arc ha nem is mindent, de sokat elárul. Hamvas Béla írja a Karneválban, hogy az emberi arcot nem a ráncok teszik tönkre, hanem a múlt rosszul megélt tapasztalatai, a vétkeink ülnek meg oly kiábrándítóan a száj-zugban, a besüppedt, de még mindig mohó szemekben. Bizonyos álarc persze minden külső látványra rátapad – különösen a művész, az alkotó védekezik így, talán nem is hiúságból, hanem rejtőzködő félelemből, nehogy hősei és ő közötte felfedezzék a néha riasztó rokonságot. A jó fotós tudja ezt. Nehéz dolga van: olyan pillanatot kell elkapnia, ami nemcsak az adott pillanatra érvényes, hanem általánosítható az egészre is. Nem idealizálhat, de az sem szerencsés, ha szándékosan választja alanyából a legelőnytelenebbet. Nem mindegy, a fotó-készítő ismeri-e a megörökítésre kiválasztott ember lényegét, működésének irányát, tehetsége természetét vagy megelégszik a felületes bemutatkozással. A rögzített arcért a fotóművész is felelős: meglátta-e az álarc mögött a valódit – s ezt a valódit képes-e empátiával kezelni vagy csak élvezkedik a terepen, netán bosszút áll. A kép akkor is megmarad, amikor az ábrázolt személy már régen nem él. Éppen ez a fotóművész felelőssége és hatalma: megmenti az enyészettől a formát, ami a szellemi-lelki tartalomnak otthont adott. Mindannyiunknak van kedvenc fotója eltávozott nagyjainkról. Például Ady pokrócba-csavart, lesoványodott teste fölött a búcsúzó költő lázban égő szemei. Kívánatos, hogy a közelmúltban eltávozott és a jövőben eltávozó, szívünkben hordott alkotó-embereinkről is maradjon egy-egy hiteles, felidézhető kép, ami az alapvetőt őrzi – őrizte meg, mintegy a hátrahagyott életműhöz simulóan.

Gink Károly szeretetteli indulattal közelítette modelljeit. Merész volt a kiemelésben, de sohasem erőszakolt valami önkénye szerint érdekeset a portréba.

Illyés Gyula egy félig nyitott ablak mögött áll. Mintha kívülről, egy tágasabb, szabadabb világból, a természetből beszélne befelé, a zárt térbe. Mintha rácsokon nyitna rést. Az arca csöndes mosolyú; a szemében azonban szomorúság. Kedves a félrecsapott sapka a fején: a kortalanság nem hivalkodó jelképe – de az ágakon, a fej mögött lebegő falevelek és a csupasz ág tudják már: ősz van... Déry Tibort a szeme uralja. Okos szem, rezignált, egy parányit hideg, de mindenképpen tárgyilagos. A forradalmi hév már lehiggadt. Füst Milán óriási fehér felülettel a háta mögött, oszlopos ágyban, önmaga árnyékát legyőzve, furcsa, szokatlan írói pózban. Kodály Zoltán csíkos házikabátban, talán pizsamában: finoman összecsíptetett ujjakkal, mintha dúdolná a kottát. Bálint Endrére az anyagból kivágott réseken keresztül visszaáramlik a fény, mintát rajzol az arcára – az arc maga válik egy tünékeny pillanatra a festő vásznává. Tersánszky Józsi Jenő a háttérben elmosódva, – de él a pohár, a bor a kezében – koccintásra hívja az elboruló világot. Tamási Áron tűnődik, az óra ketyeg, a dátum 1957: mit lehet itt tenni? Megbántottság, de eltökéltség. Lengyel József éppen nem ír, az olvasást is csak mímeli. Görnyedt tartásban, a balkezével zárja a száját, miközben jobbja a szöveget takarja. Szabó Vladimír az ötvenes években oly tüntető módon hanyagolt romantika hőseként áll burjánzó, sejtelmes festménye előtt. Dutka Ákos feje a fotó sarkában, szellemarca a koponyából jobb oldalra kilép, már a múlt rekvizitumai uralkodnak. Barcsay Jenő „vonalvezetése” beköltözik a fél-arcba. Amerigo Tot esetében Gink Károly nagy bravúrral szobrot fényképez az élő emberből – mintha Amerigo Tot saját, kemény fejszobrát örökítené meg, a rendíthetetlen, talán túlságosan is erős magabiztosságot. Pilinszky kamaszos báját kevesen látták meg így – a vívódó misztikusban a reménykedőt, a pillanatot, amikor a kézen feltűnően hangsúlyozott jegygyűrű még elhiteti: létezik számára magán-boldogság. Szabó Lőrinc egyik kezével önmagára mutat, hanyag pózában, az oldalra hulló hajban van valami nagyszerűségében is szétesett; mintha azt mondaná, én nem tudom, miféle álom ez az egész... Juhász Ferenc arca balladai homályban; kezek, ujjak egymást kereső, egymást kitapintó függönye mögött. A függönyt csak a tekintet töri át: így néz a szarvassá változott fiú. Koszta József halál előtti vég-állapota a gyűjtemény legmegrázóbb képe: Gink Károly most fest a gépével; egy gyönyörű festmény képzete, amit látunk. Az ecsetek lehullottak már vagy éppen lehullóban vannak az ócska kabáttal takart ölből. Az utolsó műnek csak a csücskét látjuk, félrecsúszva. Az ember, a művészember végtelen magánya, amit még enyhíteni se próbál a környezet. Koszta József nem néz ránk – a haldokló lehajló nyakában beletörődés, alázat. Az Indiai névtelen könyörgésre kulcsolt keze, a szem fájdalma de egyben bizodalma az emberiség közös Istenét keresi. A Harangozó fölfelé néz, a harangot nem látjuk, talán nincs is, csak az árva kötél és az üresen, félelmetesen tátongó kosár, ahogy készül benyelni a transzcendenciától megfosztott világot. 1955-öt írunk!

Ott áll egy ember, a mindenséghez képest kicsiny, ott áll egy gömb közepén; megveti a lábát a csúszós avarban, használja eszközét, amit sorsától kapott: látomás ez a fotó. Vers-kép, ha alkothatunk merészen egy új fogalmat.

Az Önarckép vallomás. Az eszköz – Gink Károly fotómasinája – átlelkesül, szinte folytatása, szerves része a testnek. A felnagyított, éber, kutakodó szem, egy kérdőjelszerű görbület: mi hát az ember? Milyen a küzdelem a hírnév mögött, milyen a küzdelem az átlag-létben: élettel, halállal, az isteni szubsztanciával az istentelenné lefokozott fizikaiságban?

Szeretettel ajánlom ezt a képes-könyvet mindazoknak, akik nemcsak a betűkből olvasnak.