FOTOLOGIA

Itália egyik legnevesebb fotográfiai folyóirata a Fotologia. Elgondolkodtató elnevezése ez egy olyan sajtóterméknek, amit alapításakor nem is lapnak vagy közlönynek neveztek, hanem „a fényképtörténet füzeté”-nek, ami a fotókultúráról folytatott viták új viszonyítási pontja akar lenni. Hatalmas ívet átfogó cím, fontos önmeghatározás. Azt sugallta, hogy benne, mint egy iskolai tantárgy füzetében, összegyűjtve található az adott kor összes tudása; s az egyes témák kifejtése a tárggyal foglalkozó „tanulók” legjobb képességei szerinti. A Fotologia írásai között valóban megtalálhatók mind a fotótörténeti tanulmányok, mind a fotóművészettel foglalkozó esztétikai, filozófiai, filológiai publikációk; de a képek kiválogatásával, megőrzésével, kiállításával kapcsolatos cikkek és az egyszerűbb beszámolók, adatközlések is. Tehát a Fotologia mindaz, ami a fotográfiával foglalkozik. A Fotologia a fényképtudomány lapja.

Ha a fotológia: fényképtudomány, akkor azok, akik a fény által, különféle technikai eszközök segítségével rajzolt képpel foglalkoznak, és e tudomány egyes részleteit művelik: a fotológusok. Képkészítő művészek és mesterek, muzeológusok, restaurátorok, esztéták.

Italo Zanniert, a Velencei Építészeti Egyetem Építészettörténeti Tanszékének professzorát igazán megilleti a fotológus elnevezés. Zannier, aki egyszemélyben professzor, gyűjtő, szervező, kiállítás rendező és gyakorló fényképész, hihetetlenül sokat publikál a fényképet érintő minden kérdésben. Mondhatnánk – bár hivatalosan nem így titulálják –, hogy ő a fotológia egyetemi professzora. Ő a motorja a többé-kevésbé rendszeresen megjelenő Fotologiának is.

A lap elődje az 1982-ben, egyetlen számban megjelent, bolognai Fotografis (ahogyan annak idején meghatározták: „A fénykép történetének és krónikájának folyóirata”) volt, amit ugyancsak Zannier professzor szerkesztett. A Fotografis abból, az akkor nem csak Itáliában újnak számító elképzelésből született, hogy olyan folyóiratot kell készíteni, amelynek írásait kizárólag a fotográfia történetének szentelik. A Fotologia 1984-ben a Fotografis nyomán született meg. Az első szám publikálására a ferrarai Belbargo kiadó adott lehetőséget. A Fotologia látható ellentéte volt a többi, valamilyen aspektusból a fotóval foglalkozó olasz kiadványnak.

Ezt a tényt jelezte az is, hogy a számot az éppen akkor elhunyt Antonio Arcari fotótörténésznek és -kritikusnak ajánlották. Arcari húsz éven át tanított a l’Umanitaria di Milano katedráján; s az általa szerkesztett Quaderni di Imagó-ban a fényképészt mint a „látható szöveg” (testo visivo) elsőrangú és legfontosabb szerzőjét emlegette. Antonio Arcari szisztematikusan kutatta a fotó formanyelvének és kultúrájának problematikáit, fotótörténeti kiadványokat szerkesztett, vagyis ő is fotológus volt. A Fotologia első száma az ő szellemiségének megfelelően szentelt teret a különböző írásainak. Az elképzelés mind a megemlékező sorokban, mind a „füzet” összeállításában megvalósult: a Fotologia a fotó különböző formái és története mellett a filológiai kutatással, a filozófiai identitás kérdésével is foglalkozni akart.

Ezt a vállalkozást szippantotta magához az első olaszországi fotográfiai múzeum, a firenzei Alinari, a folyóiratot az 1985-ös második számtól ők jelentetik meg. Bár lapban a fényképtörténet – érthető okokból – nagyobb hangsúlyt kapott, a változás nem szűkítette le az addigi programot. A széles látókör, a meghatározott, ugyanakkor nyitott szemlélet tette lehetővé, hogy a fotográfiát új publikumnak, például művészettörténészeknek és a kommunikáció-elmélettel foglalkozóknak is kutatási témául ajánlják; olyanoknak, akik azelőtt nem érdeklődtek a fotográfia története és a kulturális életben betöltött szerepe iránt. A Fotologia publikációi alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy a fotótörténet Olaszországban is egyre önállóbb tudomány lett. Az esztétikai, filológiai, filozófiai írások pedig megmutatták, egyértelművé tették, hogy a fénykép az életünknek olyan tárgyává vált, mely egyre inkább igényli a szakmai-elméleti megalapozottságal folytatott, a fotó megnyilvánulásait értelmező kutatásokat, vitákat. A Fotologia a specifikus folyóiratok között úgy találta meg a helyét, hogy éppen a „fotótudományban” nem specializálódott merevvé.

A Fotologia születése egy időre esett azzal a változással, hogy a fotográfia mint technika kezdte maga mögött hagyni története legfontosabb periódusát, a mozinak, majd a televíziónak átadva funkcióit, továbbá – amint azt számos gondolkodó megfogalmazta –, hogy a színes fénymásolással feltehetően elérte technikai határait. Ugyanekkor megnőtt a története iránti érdeklődés, s ekkor került – számos vita után – a művészettörténet kutatási körébe is.

A képolvasói réteget illetően is hatalmas változások történtek. A televíziózás egyre bővülő lehetőségeitől meghatározottan, azzal egyidőben kialakult egy új fogyasztói, olvasói típus, amely nagymértékben igényelte-igényli a fotókat, a képekkel teli könyveket (kevés betű, sok kép).Ezek a nem mindig érdekes és jó, képes kiadványok mégis új érdeklődést keltettek a fénykép iránt, jelentékenyen megnövelve a képértelmezési és -olvasási képességet. Ezzel párhuzamosan megnőtt az érdeklődés a fotográfus munkája iránt, amely meditál a valóság fölött; és a fényképész iránt is, aki nem csupán mechanikus felvevő, hanem kulturális operátor is. E változások következtében a fotográfus is nagyobb figyelmet, megbecsültséget kapott, munkáját immár több megközelítésben kellett vizsgálat tárgyává tenni.

A Fotologia az eltelt tizennégy év során a legnevesebb olasz fotótörténészek – Marina Miraglia, a római Instituto Nazionale per la Grafica fotógyűjteményének vezetője, a torinói fényképezés történetét feldolgozó, alapvető kiadvány szerzője; a tavaly tragikusan fiatalon elhunyt Paolo Constantini, Zannier professzor tanítványa és talán legközvetlenebb munkatársa, a Fotologia szerkesztője; vagy a kevésbé ismert nevű, de folyamatosan tanulmányokkal jelentkező Dario Reteuna, akinek írásaiból a torinói Bernieri testvérek munkásságával vagy az árnyképkészítássel foglalkozókat emelném ki) publikációinak adott helyet. Olyan fontos, alapvető tanulmányok jelentek meg az itáliai fényképezés alakjairól, a műtermekről vagy az amatőr fotósok munkásságáról, amik elengedhetetlen forrásul szolgálnak Olaszország elmúlt százötven évének vizsgálatához.

De Fabrizio Celentano vagy Silvia Beselli írását közölve foglalkoztak a minden gyűjteményt érzékenyen érintő megőrzés, a restaurálás kérdéseivel is. Helyet kaptak olyan analitikus vizsgálatok, mint például Michael G. Jacob tanulmánya, amit a halálnak a korai dagerrotípiákon való megjelenésének szentelt. Elméleti írások tárgyalták a fotónyelv kérdéseit, és az olyan, vissza-visszatérő gondokat, hogy kihez fordulhat a fotográfus szakmai-esztétikai tanácsért. Roberto Salbitani gyakorló fotográfus cikke az érték nélküli fényképet elemezte. Kortárs fotósok kaptak teret munkáik bemutatására, és sok esetben olvashattak elemző-értő kritikai fogadtatást. Bemutatták Olaszország, s talán Európa első igazi fotógalériáját, a milánói Il Diaframmá-t. Írtak az igen aktívan munkához látó Alinari-holding tevékenységéről, a külföldi gyűjtemények olasz vonatkozású anyagáról; könyvrecenziókat, kiállítás-beszámolókat közöltek. Sajnos, azt a tervet, hogy a Fotologia évente kétszer jelenjék meg, nem sikerült megvalósítani. Ezt azonban kárpótolja a mindig gazdag tartalom, a kitűnő reprodukciók sora.

Azonban nem hallgathatjuk el, milyen nehézségek árán tudtuk tanulmányozni ezt a fontos periodikát. A nagy olasz könyvtárak közül egyedül a Firenzei Nemzeti Könyvtárban találtuk meg hiánytalanul a köteteket. A Padovai Egyetem könyvtárának egyáltalán nincs példánya, másutt pedig hiányosak a sorozatok. Az egyes kötetek jórészt ma is kaphatók az Alinari római és firenzei boltjaiban, és postán is megrendelhetők.

Ez az állapot az olasz fotológia helyzetét tükrözi: kiváló fotósok dolgoznak, remek kiállítóhelyek születnek, nagyszerű kiállításokat rendeznek. Azok, akik igénylik a kiadványokat, tárlatokat, megtalálják – de a szélesebb nyilvánosságot a közintézmények nem tudják kielégíteni.

A mi számunkra a Fotologia a magunk gondjaira emlékeztető, másfelől azonban fontos információkat hordozó kiadvány. Olvastán azt tapasztalhatjuk, hogy a fotó mindkét országban hasonló cipőben jár. Igen sok látható és láthatatlan szállal kapcsolódunk Olaszországhoz; nem ártana figyelmünket a hagyományos német, angol, francia fotográfia mellett kicsit az olaszországi felé is fordítanunk.

Cs. Lengyel Beatrix