DIPLOMÁZÓ FOTOGRÁFUSOK A MAGYAR IPARMŰVÉSZETI FŐISKOLÁN

Ritkán esik meg, hogy egyszerre tizenhárom fotó szakos végez az Iparművészeti Főiskolán. Ez azzal is magyarázható, hogy nem együtt kezdtek. Életkoruk szerint generációnak, kortárcsoportnak is lehetne nevezni, de ez nem uniformizálja, homogénizálja őket. Bors Judit, Gróf Annamária, Kiszely Krisztián, Lábady István, Lisztes Edina, Losonci Pál, Molnár Zoltán, Pecsics Mária, Rátki János, Szalontai Ábel, Székely Judit, Téglásy Zsuzsa, Vass Tamás mind külön egyéniség – lehet.

Ők persze keresztnevükön szólítják egymást. (Ezért is a „személyeskedő” cím.) Még nem vet éket közéjük a szakmai féltékenység a szolidaritással szemben, ami megmutatkozik a közösen végzett munkában, s a kiállításukban.

Olyan barátság is szövődött, mint Molnár Zoli és Szalontai Ábel között, akik szeretnek együtt dolgozni, kiállítani, mivel inspirálólag hatnak egymásra. Képeik mégsem egymás másolatai, lenyomatai, negatívjai – annak ellenére, hogy ők maguk sok rokon vonással rendelkeznek.

Néhányuknak nem ez az első kiállítása; az említett páros már három közös kiállítással dicsekedhet(ne). A gomba módra nyíló galériák világában ugyan ez nem tűnhet érdemnek. Az azonban figyelemre méltó, hogy nemzetközi pályázatokon is nyernek díjakat. (Korábban Rákosi Péter, Fekete Zsolt képe nyert az Images of Europe-n, most Szalontai Ábel folytatja a sort). Valamint az, hogy vannak közöttük Pécsi József ösztöndíjasok – Molnár Zoltán, Pecsics Mária, Szalontai Ábel – amit a fiatal tehetséges fotósok támogatására alapítottak.

Könnyű nekik – látszólag – ha olyan tanáraik voltak, mint Benkő Imre, Gulyás Miklós, Zátonyi Tibor, akiknek hitelét nemcsak a szavaik, hanem fotóik is adják, vagy az az elismerés, amit Albertini Béla, Gadányi György, Miltényi Tibor tanár urak a Főiskolán kívül szereztek. Néhányan közülük „gratis” tanítanak, így a szakma iránt elhivatottságot, alázatot is lehetett tőlük tanulni. Elsősorban azt... A fiatalok fotói ugyanis nem másolatok, utánzatok. Autonómok, nem csak műfaji értelemben. Ami közös bennük, hogy megkísérlik megfogalmazni, (újra) definiálni a fotográfiát, a műfajokra rákérdezéstől, értelmezéstől kezdve a kép mibenlétéig. Rátkai János a – műtermi – tárgyfotózás rendszerbe foglalásával próbálkozik. (Igényes szakdolgozata akár tankönyv is lehetne.) Mások a fotó alanyát nem tárgynak tekintik, hanem egyenrangú partnernek. Kiszely, Molnár, Szalontai képsorai a (riport, szocio) műfajtól is függetlenek, autonómok. Hangulati mozaikok, szilánkok összerakása az őszintébb emberi kapcsolatok keresése révén. Mintha „a nagy egész széttörött” gondolata húzódna meg mögöttük, ami a művészet(ek)et foglalkoztatja, s amire (élet)koronként más válaszok születnek. Gróf Annamária úgy rakja össze Van Gogh cserepeit, hogy az széttöredezettségét láttatja tükörben, monitoron, fotón. Lisztes Edina sztereofotói a látást, vizu-ális beidegződéseinket teszik próbára a „sosemvolt” terek megjelenítésével. Mintha egy szemmel exponálná őket, s így látható-e, van-e két azonos, egyforma kép? Bors Judit három dimenzióba festi bele optikai regresszióját, ami csak egy szögből nézve áll össze képpé.

Nemcsak végignézni, de kódolni kell; így lesz látható az ismert festmények posztmodern átértelmezése. (Calum Colvin nyomán) Ennél is tovább megy Pecsics Mária: nem festményt rejt el, hanem kulturális, művészeti örökséget, értéket; a kép a képben Magritte és a concept art (Parker, Josephson) szellemét idézi. De hogy a kép lényege nem az optikai hasonlóság, arról a festmény jobban meggyőzhet, mint a fotó – ezért talán nehezebb a helyzete az említett festőnél. Képein észrevétlen illeszkedik a valóság rész annak másához, s így már nem is a szekvencia, az összevetés a hangsúlyos, hanem, hogy a kép része a valóságnak; hogy nehéz határt látni, szinte eltűnik a kettő között. Milyen mértékben azonosítható a valóság képe a valósággal, beavatkozhat-e a kép az utóbbiba? A fotón láthatók olyan „valósak”, mint a képen túli világ; s a művészet lehet-e „illúzió”, ha eltűnik a valóság, csak a lenyomata marad?

A fotó(apparátus)hoz való viszonyuk a világhoz való viszonyukat is jelenti. A kép manipulálása azonban nem mosódik egybe a képpel való manipulálással. Amikor Vas Tamás boszniai harctéri riportfotót készített – a Zugligetben –, ezzel a fotó, a média felelősségére, a manipulálás lehetőségére figyelmeztetett. (Az újkori után most klasszikus szenvedéstörténetet festett meg szárnyasoltárban a Biblia alapján.)

A médiumra irányulás is jellemzője e fotóknak, mivel csak más képekkel összefüggésben lehetett őket létrehozni. A fotómédium jellegéből indulnak ki, vagy jutnak oda, minden médiumot felhasználhatónak tartva. Előbbire példaképek Téglásy és Székely „kvázi” reklám fotói, meglepő ötleteikkel, képzettársításokkal biztosítva, hogy képesek a stílusutánzásra – másolásra. (Bár ezt idézőjelbe teszik.)

Lábady István viszont egyértelmű Polaroid ikonokat készített, amelyek már egyediségükkel is ellentétesek a reklámmal, és tárgyaikat tekintve is; a posztmodern kultikus eszközei; pénz, pisztoly, injekcióstű stb. Más irányban próbálkozik Losonci Pál: videókamerával vette fel „divat” fotóit, majd állóképpé kikockázta azokat, így nem komponált ál-, privát divatképeket hozott létre.

Hogy a fotós hogyan használja fel a médiumokat, az további kérdéseket von maga után; mik is ezek a médiumok? Mennyiben művészet a médium, s a fotó ezek révén válik-e művészetté?

Erre majd nekik kell megadni a választ...

Látva képeiket, érthető az ambíciójuk, hogy miért nem a Főiskola keretei között akarták megrendezni tárlatukat, hanem a Stefánia Palotában. Nemcsak egy szűk kör, a tanárok előtt akartak (le)vizsgázni. Ki akartak lépni – úgymond – az életbe –, s belépni a fotós életbe.

Remélhetőleg találkozni lehet még a képeikkel – nemcsak divat- és bulvárlapokban... Vass Tamásnak – vagy bármelyiküknek – nem kell majd kiugrani a budai hegyekbe egy „jó háborús” riportért. Hogy Rátki János diplomamunkája tankönyve lesz a fotózni tanulóknak.

Hogy a tisztes név nemcsak egy futballista miatt „marad fenn”. Hogy Ábel – és a többiek – nem tévednek el a „rengetegben”. Ami nem lesz könnyű, mert akkor derül majd ki, hogy milyen (maga)tartást tanulhattak (volna) mestereitől. És, ha összetalálkoznak, ne énekeljék el a Cseh Tamás-dalt, ami húsz év múlva ugyanaz maradt...

Szükség van a „friss hús”-ra – PECSICS MÁRIA

– Hogyan került a kiállítás a Stefánia Palotába?

– A főiskola lehetetlenné tette, hogy a diplomakiállítást a Tölgyfa Galériában rendezhessük meg, helyette a dísztermet bocsátották volna rendelkezésünkre. Ez egy olyan terem, ahol tizenhárom ember nem tudja színvonalasan kirakni a munkáit.

– Hány képpel szerepelhetett volna egy-egy ember?

– Talán hárommal. Vass Tamás szárnyasoltára be se fért volna. Egy diplomamunkának, amin félévig dolgozol szíveddel-lelkeddel, és az itt eltöltött öt évet fémjelzi, méltóbb helyet kellett keresni. Szalontai Ábellel februárban leültünk beszélgetni, hogy valamit csinálni kéne, és elkezdtünk helyet keresni. Rátki Jánosnak volt már a Stefánia Palotában kiállítása, megnéztük, gyönyörű hely, a többiek azt mondták, hogy ők is benne vannak, és teljesen szabad kezet adnak. Elkezdtük a kiállítást szervezni, a semmiből összerakni. Pénzt, szponzorokat kellett szerezni, sajtótájékoztatót kellett tartani, olyan dolgokkal foglalkoztunk, amiket soha az életben nem csináltunk.

– A Főiskolán mit szóltak ehhez?

– Semmit, teljesen közömbös fogadtatása volt. Az volt az első lépés, hogy elmentünk a rektorhoz, a beleegyezését kértük, láttamozta, de semmi különös nem történt. Utána mondták más szakról a tanárok, és páran a fotóról is, hogy milyen jó ötlet volt. Ebből gondolom, hogy kettőnkön kívül senki nem hitt benne. A Stefániában körülbelül hatszázan voltak a megnyitón, és naponta száz ember látta a kiállítást ez azért is van, mert sikerült jó médiahátteret szervezni.

– Miért ti ketten foglalkoztatok ezzel?

– Az igény közös volt, de a többiek jobbnak látták, ha nem folynak bele, mert annál kevesebb dolguk lesz. Inkább elfogadták a mi álláspontunkat. És valljuk be, hogy sokkal jobb, ha egy vagy két ember veszi kezébe a dolgokat. Nekem Ábel a legjobb barátom, minden hülyeséget együtt csinálunk, nagyon sokat tanultam tőle, és remélem, hogy ő is sokat tudott hasznosítani a beszélgetéseinkből, a kapcsolatunkból. Amikor már ott tartottunk, hogy ki kell rakni a képeket, akkor már mindenki örült, de előtte nem hittek benne, azt hitték, hogy csak kapálózunk, és a végén lesz egy félig sikerült megnyitócska. Érdekes dolgokat tanultunk, hogyan kell egy igazgatóval tárgyalni, hogyan kell fellépni, és a többieket is más szemszögből ismertük meg. Nyolcan kezdtük ezt a szakot, és nagyon ritka, hogy a diplomavédésre mind a nyolc ember megmarad; még ritkább, hogy azokkal, akik halasztás vagy bukás miatt később jöttek hozzánk, végül tizenhárman legyünk. Alapkoncepciónk volt, hogy közös konzultációkat szervezzünk, és ez nagyon fontos volt azon a Főiskolán, ahol ennyire kevés tanárunk maradt; Benkő Imre már nem tanít, Gulyás Miklóst elküldték, Tóth Béláék is elmentek. Maradt Gadányi György, Zátonyi Tibor és Miltényi Tibor.

– Érdekelt, hogy a többiek mivel jelentkeznek?

– Természetesen. A mai kortárs fotósok egy részét ez a mag alkotja. Azt hiszem, mindenkit érdekelt a másik munkája. Az, hogy ki hogyan fogadja meg a többiek tanácsait, más dolog.

– Mi volt a diplomamunkád?

– Tavaly, negyedik évben volt egy feladatunk, a fotókollázs. Sose szerettem belefesteni vagy -applikálni a képbe, a fotó maradjon fotó, ezért azon gondolkodtam, hogyan csináljak kollázst más anyag nélkül. Megírtam a feladat bevezető gondolatmenetét, lefényképeztem egy tájrészletet, lenagyítottam, viszszamentem a helyszínre, és a képet úgy helyeztem el, hogy az elemei illeszkedjenek a tér elemeivel. Ez a munka nagyon tetszett mindenkinek, és elhatároztam, hogy a diplomára is ezt csinálom meg. Nagyformátumú géppel dolgoztam, és már nem kisméretű, hanem 100x200-as nagyításokat készítettem. Nagyon nehéz volt, sokszor nem tudtam pontosan visszailleszteni a részleteket, volt olyan helyszín, ahová hatszor is visszamentem. Elkezdtem kutatni, hogy vannak-e előzményei annak, amivel foglalkozom, és kiderült, hogy vannak, a festészetben Jan van Eyck-től Magritte-ig, a fotóművészetben pedig Parker és Josephson csinált ilyen képeket. Ennek megörültem, ha vannak elődök, akkor még inkább lehet folytatni.

– Milyen segítséget kaptatok?

– Szellemi segítséget a konzultációk során kaptunk, Oravecz Istvánnal az alkalmazott fotó, Miltényivel az autonóm fotó, Zátonyival pedig a riport témában lehetett konzultálni. Nagyon sokat segítettek, forrásanyagot adtak, lelkesítettek.

Mindenki annyit szív magába, amennyit akar vagy amennyire képes. Anyagi segítséget nem kaptunk, én ezt megértem, a Főiskola napi problémákkal küzd, ott tart, hogy a vizuális kommunikáció tanszéken összevonja a szakokat, hogy egy-egy szakra több ember járjon, és így több állami támogatást kapjanak. A mostani negyedévesek ezért egy kicsit a fotót, egy kicsit az animációt, kicsit a videót és a grafikát tanulják, ami állítólag nagyon hasznos, de én meg azt mondom, hogy akkor legyen hat- vagy hétéves a Főiskola. És amikor húsz nagyítóból hat üzemképes, és a grafikusoktól nem férünk oda a gépekhez, mert éppen fotós félévük van, akkor ez a szakösszevonás egy kicsit sántít. Az iskola adja a vegyszert, a helyiséget, eléggé felszerelt műterme van, a labor már kevésbé.

– Jól érezted magad a Főiskolán?

– Nagyon. Nagyon jó csapat jött össze, minden nyáron mentünk valahová. Idén hármunkat fogadott a kolozsvári főiskola, és elvittek Moldvába.

– Fölkészítettek-e a pálya szakmán túli részére?

– Nem hiszem, hogy ez feladata lenne a Főiskolának. Azt nem lehet megtanítani, hogyan viszonyulok az emberekhez, vagy hogy mennyit tudok adni magamból. A pályára irányítás sem az ő dolguk: a tiéd, öt éved van rá, hogy eldöntsd, mivel akarsz foglalkozni. Az Iparművészeti Főiskolán az első év, az alapképzés után van egy felvételi, kilencven százalékban mindenkit felvesznek arra a szakra, amerre jelentkezett; bekerülsz a szakodra, és egy év azzal megy el, hogy ebbe is belekóstolunk, abba is, párhuzamosan a három szakirányba. A harmadik félévben kell eldönteni, hová akarunk szakosodni. Én eldöntöttem, hogy az alkalmazott irányba akarok, mert arról tudok a legkevesebbet. Itt lehetőségem volt arra, hogy kitapasztaljam, egészen odáig, hogy megrendeléseket kapjak. A Bonbonetti cégnek voltam a fotósa, nagyon jól ment, sok pénzt kerestem, közben a számítógéppel is sikerült annyira megismerkednem, hogy rájöjjek, semmi közöm nincs hozzá. A negyedik év végén azt mondtam, technikai alapképzettséget szereztem, megtanultam a tárgyfotózást, köszönöm, most már azzal akarok foglalkozni, és a diplomámat is abból csinálom, ami érdekel.

A fotográfiának az a része, amit én választottam, nem szorul olyan technikai tudásra, mint az alkalmazott fotó. De a diplomával nincs vége a dolognak, utána is szükségünk van arra, hogy minél többet tanuljunk. Gondolkozom azon, hogy valaki mellé elmennék asszisztensnek. Az is lehet, hogy Ábellel csinálunk egy kreatív vállalkozást, ahol nemcsak a pénzről lenne szó, ahol kreatívan tudnánk dolgozni. Bár azt, ami a diplomamunkám is volt, soha nem fogom abbahagyni, mert nagyon a szívemhez nőtt. Kicsit ismerkedni szeretnék a riporttal is, már érzek magamban annyi bátorságot, hogy nekivágjak egy veszélyesebb, fizikailag megterhelőbb területnek.

– Ebből a tizenhárom emberből hányan maradnak a pályán?

– Kiszely Krisztián kivételével, aki átállt a számítógépes animációra, talán mindenki megmarad. Molnár Zoli az Elite egyik frontfotósa, de majdnem mindenki elhelyezkedett már.

– Pedig szörnyen fiatalok vagytok.

– Szükség van „friss húsra”. Az idősebbek más rendszerben tanultak. Mi akkor kerültünk ebbe az új rendszerbe, amikor dolgozni kezdtünk. Nem biztos, hogy ez jobb, mint ami volt, de én nem szidom ezt az anyagias világot. Bár sokszor elvonulnék valahová, mit tudok csinálni: lázadhatok? Elmegyek egy tanyára, és ott élek?

Amikor édesapám meghalt, elhatároztam, hogy csak olyan pályát választok, ahol ki tudom fejezni magam. Ő azt mondta, az apák mindig azt szeretnék, ha a gyerekük azzal foglalkozna, amire nekik nem volt lehetőségük. Amikor kezembe adta a Prakticát, akkor már egyértelmű volt, hogy semmi más nem érdekel.

Tudom, hogy mit szeretnék csinálni a közeljövőben – SZÉKELY JUDIT*

– A kiállított képek közül a tieid tűntek a legeladhatóbbaknak.

– Nem mondom, hogy ebben nem volt egy kis tudatosság: volt. Ezt akartam megcsinálni, meg is csináltam, és ennek örülök. Gondoltam, ha már naptárt készítek, akkor az olyan legyen, ami másoknak is tetszik. Azt hiszem, ez volt az oka, hogy nem kaptam rá túl jó jegyet: amikor az értékelésnél megkérdeztem, hogy mivel van a baj, a képekkel-e vagy a tipóval – én csináltam a tipográfiát is, ez a naptár az én „gyerekem” –, nem mondták meg, és ez nagyon bántott. Talán az volt a baj, hogy túl konkrét síkon mozgok, és nem annyira a művészi vonulaton, mint amit esetleg elvártak volna. De én meg azt gondolom, hogy az alkalmazott fotó – az alkalmazott fotó. Szerencsére vannak érdeklődők, úgyhogy remélem, hogy sikere lesz, és el is tudom adni a sorozatot.

– És az szempont volt, hogy jó nevet szerezhetsz magadnak?

– Háromféle dolog – az alkalmazott, az autonóm és a riportfotó – közül lehetett választani. A riportfotót is nagyon szeretem, de azt már sokat csináltam, és úgy gondolom, hogy egy riportsorozat nem lett volna ilyen nagy falat. Mivel már előzőleg is oldottam meg alkalmazott fotó-feladatokat, és foglalkoztam már naptárkészítéssel, magától jött, hogy naptárt akarok csinálni. Ez nagyon nagy feladat volt, főleg a szervezése. Utólag már tisztábban látom, mik a tökéletlen részei, de ezt is, mint minden mást, sokat kell csinálni, csak úgy lehet előbbrejutni.

– Mi volt az első lépés?

– Ez egy horoszkópos naptár, ezért elmentem egy asztrológushoz, elég sok időt töltöttem vele, mindent megbeszéltünk, végignéztük az adott jegyek jellemző vonásait, tulajdonságait, hogy hogyan kellene kinézniük a „tiszta jegyek” karaktereinek, és ezek után kellett végiggondolni, hogy ezekből a külső és a belső tulajdonságokból mit akarok megjeleníteni. Számba kellett venni a lehetőségeket, és ezeket össze kellett vetni az eladhatósággal. Profi modelleket kellett szerezni; ugyanis először arra gondoltam, hogy barátokat kérek meg, de ezt a lehetőséget elvetettem, mert félő volt, hogy ha az ismerőseimet fotózom, mást fogok bennük látni, mint a kívülállók.

– Azért választottad az asztrológia témát, mert a naptár tizenkét lapból áll?

– Más témából is lehetett volna tizenkét darabosat találni. Azért gondoltam erre, mert nagyon érdekel a transzcendens világ, régi kultúrákra épül, és nagy hagyományai vannak. Másrészt az emberek nagy része, ha nem is hisz az asztroló-giában, érdeklődik iránta. Nagyon érdekesnek találom a különféle kultúrköröket, például azon a sorozatomon, amit a Pécsi József ösztöndj-pályázatra adtam be, kvázi esküvői képeket készítettem, zsigulis, hippi-techno és vállalkozó párokkal. Elég kevés képemen nem szerepel ember, én tényleg embercentrikus vagyok.

Elmentem egy modellügynökséghez, és nem a születési időpontok egyezését, hanem karaktereket kerestem. Egy sminkes ismerősömnek képeket adtam a kiválasztott modellekről, elmondtam, mik a jegyek legjellemzőbb vonásai, és együtt találtuk ki, hogy melyik lány, hogy nézzen ki. A fodrásszal is mindent megbeszéltem, például a „skorpiót”, azért lehet mindenféle előtanulmányok és behatóbb ismeretek nélkül is felismerni, mert a hajfonat elég karakteres lett. A lányokkal elbeszélgettem, hogy értsék, miről lesz szó. 6x7-es kamerával dolgoztam, és a kis mélységélesség miatt műfényfilmre kellett fényképezni. Négyfajta hátteret használtam, a négy őselemnek megfelelően. Én annyira kidolgoztam mindent a világítástól kezdve a háttérig, hogy nagyon hamar végeztünk a fotózással; ők, a profi modellek, csodálkoztak is, mert egy félóra alatt minden esetben megszületett az a kép, amit szerettem volna. Nagyon kedves lányok voltak, ingyen dolgoztak. Először aktokat akartam csinálni, erről éppen azért kellett lemondani, mert azt a modellek nem vállalták ingyen. A diplomamunkához nem nagyon kaptunk segítséget, mindent magunknak kellett kitalálni, szponzorral vagy anélkül. Én nem találtam szponzort, az igazság az, hogy nem is nagyon kerestem, mert nem szerettem volna, ha a diplomamunkámba bárki, bármilyen szinten belefolyna. Ha az ember megrendelésre dolgozik, mindenképpen megvan a veszélye, hogy mások igényeit, kívánalmait kell szem előtt tartania.

– Hogy érezted magad a Főiskolán?

– Általában jól, ez abból adódott, hogy a Kisképzőhöz képest, ahol elég karakteres tanárok tanítottak, akik mindig, menetközben is elég rendesen megmondták a véleményüket, a Főiskolán szabadon engedtek minket, nem akartak betörni semmilyen irányba. Kaunitz Tamással nagyon jóban voltam, amit a műtermi fotózásról tudok, azt mellette tanultam meg. Benkő Imre is, aki riportfotót tanított, igazán jó tanárnak bizonyult. De mindenkinek kíváncsi vagyok a véleményére, érdekes összegezni, hogy kinek mi tetszik és mi nem. Egyébként van még egy évem, mert most végzem a tanár szakot. Szeretnék majd tanítani, és azok a tárgyak is a hasznomra válhatnak, amiket ott tanulok.

De pontosan azért, mert semmilyen anyagi támogatást nem kaptunk a különböző feladatokhoz, másodikos-harmadikos korától kezdve mindenki dolgozni kezdett, hogy valamiből szponzorálni tudja magát, és a nyersanyagot, vagy ha olyan feladat volt, akkor a modellt, a sminkest, a fodrászt, a kellékeket meg tudja venni. Fejest ugrottunk a mélyvízbe.

– Dolgoznod kellett azért, hogy tanulhass?

– Igen, de ez nem koncepció, hanem kényszer, a tanszék igen kevés pénzt kap, ha kap még egyáltalán. Azoknak, akik a MÚOSz-iskolában vagy a Práter utcában végeznek, sokkal jobb esélyeket nyújt az iskolájuk, onnantól kezdve, hogy berakják őket valahová szakmai gyakorlatra, és az esetek nagy részében ott is maradnak. Én a Természetgyógyász magazinnál voltam egy évig, aztán reklámfotóztam, különböző rendezvényeken, koncerteken fényképeztem.

– Fiatal létedre miért te kaptál meg egy-egy munkát?

– Szerintem ebben is sokat számít a személyes kontaktus, hogy ki hogyan tudja menedzselni magát. Rámenősnek kell lenni, sajnos. Csak így lehet, hogy az ember a saját dolgait is meg tudja csinálni. Ebben a szakmában, ahol olyan dolgokkal foglalkozunk, mint a divat- vagy a riportfotó, ugyanolyan jól kell kommunikálni, mint egy újságírónak. Egy csomó embernek nagyon szép és finom munkái vannak, csak éppen nem képesek nyomulni, nem tudnak kontaktust teremteni az emberekkel. Én jól elboldogulok velük, az utcán is bárki miatt megállok, ha érdekesnek találom.

– Most milyen lehetőségeid vannak?

– A diplomamunka nagyon pici lépés. Minél több helyen kell az embernek megismertetnie magát, és folyamatosan jót kell csinálnia, akkor nyugodtan fekhet le, nem kell aggódnia, hogy a jövő hónapban miből fizeti ki a villanyszámláját. Persze ez elég nehéz. Tudom, hogy mit szeretnék, és ezeket a feladatokat el is fogom kezdeni a közeljövőben, de a véletlen lehetőségeket is mindenképpen ki fogom használni. Őszre tervezem, hogy körbejárok egy-két nagyobb ügynökséget, szerkesztőséget, ahonnan munkát lehet szerezni. Több portfolióm van, az egyik a megrendelőknek készült, a másikban a kedvenc munkáim vannak, ezt akkor mutatom meg, ha kiállítani vagy valahová felvételizni szeretnék. ‘96-ban egy Strasbourg melletti kisvárosban, Colmarban volt kiállításom, és most megint lesz: egy fekete-fehér riportsorozatot viszek, tavaly februárban a Seychelles-szigeteken dolgoztam, ez egy szigetcsoport Madagaszkárnál; és amellett, hogy az útikönyvbe való diákat megcsináltam, természetesen magamnak is fotóztam.