KUNKOVÁCS LÁSZLÓ KÉPEIHEZ

Vannak az életnek olyan pillanatai, amelyeket sem a pergő filmkockák, sem az ecsetvonások nem tudnak méltóképpen megörökíteni és továbbadni, csak a fénykép. Ezeket a pillanatokat a fotóművész Kunkovács László mindig világok találkozásánál, az élet forrásvidékén keresi. Minden képén ott lebeg – Weöres Sándor szavaival – a levegőből mintázott örök pillanat, amely „kilóg az időből". A lelkiesült történelem, amely sajátos látásmódjával egész korszakokon ível át.

„Hétköznapjainkban olykor elképesztő archaikumok bukkannak fel, s nem is gondolnánk, milyen messzire vezető indítékok határozzák meg cselekvéseinket." – vallja a művész a Kortárs 1996. szeptemberi számában. Korok és kultúrák együttélését, egymásrarakódását monitorozza, akárcsak a művelődéstörténész, de mégis többet tesz annál.

S nem csak az idővel játszik, hanem a térrel is. A „külvilág nagy összefüggéseire a lelkünk mélyén találjuk meg a megfejtést. A mikro- és makrotartományok karnyújtásnyira, Tibet és Rosszpuszta egy szinten vannak. A világ vége és közepe ugyanott lehet. A távolságok nem számítanak..." – írja utóbbi, művészi hitvallást közvetítő Táltoserő című kiállításának képeit kísérő szövegében. Útjain erejét megsokszorozva mindenütt a gyermekkorában megismert Hajcsár Imre bácsi, a szimbólummá magasodott csudaballai titokzatos öreg táltos segíti, akinek nem mindennapisága abban is megnyilvánul, hogy bár gazdagyerekként jött a világra, szüleit mégis odahagyta a pusztáért. Róla bátran elmondhatjuk: noha már régen átadta lelkét az örökkévalóságnak, mégis jelen van közöttünk: hol fehér lóvá, hol sólyommá, hol szélzúgássá változva bármikor képes vezetni azokat, akik tanítványául szegődnek.

Kunkovács László lencséjével a szabadságot gyűjti egyetlen pontba. A kötöző és oldozó, varázslatos szabadság annak a pillanatnak a kerete és motorja, amelyben a megörökített és a kép előtt álló ember egymásra találnak, találkozásuk metszéspontjában csillagrendszerek képesek megszületni. Kerecsenszárnyakon című, hármas tagolású képe fókuszában szinte eggyé válik madár és ember: lélek és test. Az idő időtlenségbe torkollik, s a képzelet sólyomszárnyakon csodála-tos ívet ír le a Napban Kelettől Nyu-

gatig.

A vizuális antropológia fiatal tudományának megközelítésmódjában nem számozott, osztályozott és eredeti környezetükből kiemelt tárgyakat állít sorba, mint a hagyományos néprajzkutató, nem a lezárt múlt időt beszéli el, mint a történettudós, hanem bennünk, befogadókban szervez időket és tereket az „itt és most" valóságos élményévé. Képes órákon át lesben állni, amíg bebizonyíthatja, hogy nem a szakállas sas a Hermann Ottó által turulmadárnak hitt totemállat, hanem a kávás csőrű kerecsensólyom. Nemcsak dokumentum –, de művészi értékű képei beszélnek: hallani a tavaszköszöntő májusfa és ázsiai megfelelője, a sámánfa lélekszalagjai között cikázó, zizegő tavaszi szél imáját, vagy ahogyan a halászok tapossák a vizet, ahogyan az alkonyatban ringatózó bárka oldalához oda-odaloccsan a folyó sodrása felől érkező hullám, érezni a vizes fa illatát, a mezei tücskök dala mögötti, mindenséget átkaroló csöndet. „Azt pedig csak kevesen tudják, – állítja a művész, hogy a Kiskunságtól Mongólia túlső végéig terjedő egybefüggő síkságon azonos fűfajták nőnek, hasonló életformát kialakítva. Az eurázsiai sztyeppeövezet nyugati csücske épp nálunk van, itt a Nagy-Alföldön."

„Azért születtünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne" – mondja Tamási Áron amerikai négere „a keserves és örökké hontalan ember könnyes kacagásával." Szentélyromboló, idillösszezúzó, dekonstruált és zaklatott világunkban Kunkovács Lászlót is az összefüggések érdeklik és mindig a világ közepe felé mutat. A kacagást azonban felváltotta a belső mosoly.

Művészet vagy tudomány?

Móra Ferencről írta egykor Kosztolányi Dezső, hogy „talán az utolsó polihisztor". Tévedett. Nem ő volt az utolsó, aki több tudományág torkolatánál kutakodik. Kunkovács László vándorló garabonciásként, embert próbáló terepeken bárhol jár is „Lhasszától Sigacéig", legyen az a „Hortobágy mellyéke" Balmazújváros, a hazai tájak vizei vagy Belső-Ázsia hegyei – „fotóművész etnográfusként" mindig, mindenütt az ember és környezetének sajátos összhangját tárja elénk, mert veszélyben vannak a szentélyek. A kazahsztáni sziklákra festett, évezredeket megért napfejű embereket soha nem tapasztalt gyorsasággal koptatja a savas eső, természetes vizeink pusztulnak, önmagunkról és természetről alkotott ősi tudásunk pedig lemerülőben van.

Mint a műhold egy-egy feltárandó földterületet, úgy tapogatják le lelkünk domborzatait a képeiről reánk tekintő, világokat kévébe gyűjtő sámánok, táltosok, halászok, pásztorok –, egy lassan feledésbe merülő életforma hírmondói, akik mégis az élet legváratlanabb pillanataiban köszönnek ránk. Élő, mozgó, lélegző, hús-vér tanúi lesznek így ők a történelemnek, hiába állt meg fölöttük az idő, csakúgy, mint a halottbúcsúztató, áldozóedényeket tartó kőemberek fölött –, melyek elszórtan végig megtalálhatók Ázsiától a Kaukázus nyugati lejtőiig.

Kik alkották őket? Nem tudjuk, kilétük homályba vész. Mégis olyan áthatóan tekintenek ránk ezek a másfélezer éves kőtömbök, mintha megörökítőjükkel együtt azt kérdeznék: „Ti nézelődők, hogyan tudtok elszámolni nekünk, s magatoknak az eltelt idővel? Mit tartottatok meg, s mit tékozoltatok el kapott kincseitekből?"

Galgóczy Zsuzsa