KEREKES GÁBOR: NAPLÓ, 1993–97.

Ezerkilencszázkilencvenhárom. Rudabányára el kell mennem! Valami kimondhatatlan vonzódást érzek e hely iránt. Pedig a régen elhagyott vasércbánya látványát még nem is ismerem.

Ennek ellenére már sok mindent tudok róla. Például egy 1937-es Természettudományi Közlöny azt sejteti, hogy a tájék az idő tájt igen látogatott volt. „A héten péntek este robbantanak utoljára. Ahogy ezek lezajlottak, csend borul a telepre. Ez az idő az amatőr ásványgyűjtőké!”

Felidézem Bódy Gábor Kutya éji dala című filmjét. Vajon őt mi vonzotta ide, miért itt forgatott? Vajon miért e bánya területére hullottak azok a ritka szép meteoritok, amelyeket a kis település múzeuma őriz? Miért itt kutatta és találta meg dr. Kardos László azt a nagyon régen idelátogatót, a Rudepicust? Mindezek egyre srófolják a fantáziámat. Vajon miért koncentrálódik ennyi nem mindennapi információ erre a kis területre?

Megállok a bányaépület legmagasabb párkányán és nézelődöm. A táj körös-körül marsbéli. Minden csupasz és színtelen. Lehet, hogy önszuggesztió csupán, de hagyom magamra hatni azt az érzést, amit a tájból áradó megmagyarázhatatlan kisugárzás okoz. Ez egy jó találkozás, konstatálom. Korábbi ködös elképzeléseim tökéletesen egybeesnek a látottakkal.

Közben fenyegetően beborul az ég. Sietősen, kapkodva dolgozom. Két „négyes” panorámára jut időm. Az egyiket hagyományos filmre, a másikat polaroidra készítem. Sürget a közelgő vihar. No, még egy ráadást, még egy szólóképet! Vaktában, mattüveg, illetve ellenőrzés nélkül fordulok rá a kamerával a katlan legszebb részletére. Zizzen a zár, és ezzel egy időben rámszakad az ég. Csuromvizesen dobálok be mindent az autóba. A polaroidokat hanyagul a mellettem levő ülésre hajítom. Tíz perc múlva már a tűző napon utazom. A kocsiba szorult pára miatt kuktában érzem magam.

Rápillantok a kidolgozatlan polaroidokra. Egymásra tapadva kunkorodnak, pöndörödnek. A fenébe, bosszankodom, ezek biztosan tönkre fognak menni! Az otthoni kidolgozás után azonban sorra érnek a meglepetések. Nem hiszek a szememnek! A hagyományos negatív tökéletesre sikerült ugyan, a kép mégis értékelhetetlen. Ezzel szemben a polaroid, amelyet jócskán megviselt az út viszontagsága, annyira kreatív módon „rohadt meg”, és olyan tónusokat produkál, hogy hűen adja vissza a helyszínen tapasztalt érzéseimet. Vajon hogyan írjam be ezeket a véletlen egybeeséseket a receptgyűjteményembe?

A fotográfiával való foglalatosságaim során mindig azon igyekeztem, hogy annak összes fázisát kézben tudjam tartani. Így voltam kénytelen egyre inkább visszahaladni az időben, és eljutni a kézműves tudást igénylő, archaikus technikákhoz. Vajon képes-e ez az anakronisztikus technika a korszerű gondolatok kifejezésére? A választ még ma se tudom. Egyelőre kitartóan kísérletezem, reménykedem abban, hogy majdcsak rátalálok. Ösztökélem magam, hogy olyan helyekre látogassak el, amiket akár klasszikus fotográfiai helyszíneknek is nevezhetnénk, mint amilyen a Magas-Tátra.

1997. Pontosan felkészültem mindenre. Részletes térkép, túrabakancs, polár-kabát, elemlámpa, vizeskulacs, esőköpeny, egy könyv Caspar David Friedrichről, tíz doboz Pola-

roid film, hozzá ütött-kopott Bergheil kamera, lepkesúlyú faállvány, ennivaló.

Reggel ötkor indulok a kempingből. A leírás szerint a tar-pataki völgyön keresztül, öt óra alatt érem el kitűzött útícélomat, a Téry-menedékházat. megyek már vagy három órája, de az útmutató szerint még csak egy órát haladtam. A turistaút egyre meredekebb. Szökellve vagy négykézláb kúszva jutok feljebb és feljebb. A kidekázott hátizsák egyre nehezebb. A lábamat töri a bakancs. (Még egy zoknit kellett volna húznom!) Lassan olyan magasságra érek, ahol teljes szépségében tárul elém a Tar-patak völgye. Többször vissza-visszapillantok, keresem Csontváry festményének a megfelelőjét, de sehogy sem találom a pontot, ahonnan készíthette. Ráadásul a nap is máshonnan süt. Pihenésként mégis készítek egy panorámát, képről-képre, nehezen illesztve össze a motívumokat. Fiatal, profi hegymászók araszolnak el mellettem. Kilóg a nyelvük, lihegnek. Ez megví-gasztal, erőt ad az út folytatásához. Egyezer-kilencszáz-ötven méter, makogom szótagolva a magasságjelző táblát. Összeolvasva nem is tudom kiejteni, annyira kapar a torkom. Pár száz méter után leroskadok. Feladom! Pedig már csak hatvanöt méter van hátra. Szitkozódom, a legutolsó embernek is lehordom magam. Ám szerencsére túljutok a kritikus ponton, és sikerül megmásznom az utolsó meredeket is. Rövid pihenő, aztán sok munka. A Polaroid szemetét begyűröm a hátizsákba. Kiszemelek magamnak egy szurdokot, ahová behúzódom, erőt gyűjteni a visszaútra. Körülöttem a látvány ötpercenként változik. Hirtelen minden elsötétül, a vadul rámhömpölygő felhő teljesen beborít, éppenhogy a bokámat látom. A másik pillanatban a vakítóan tűző nap mindent felold, és meszesre fehéríti a sziklacsúcsokat.

Nehezen válok meg a hegyektől. Valami nagyon marasztal. Leereszkedve könnyebben veszem az akadályokat. Késő este érek a kempingbe. Lefekvéskor, a zoknijaim helyett harminc polaroid film lebeg a ruhaszárító kötélen.