ILLÉS GYÖRGY – MOLNÁR MIKLÓS KÉPEIRŐL

A valaha fotóriporternek készülő, fotókiállításokon szereplő Molnár Miklóst a Szakadék című film forgatásának élménye terelte a filmoperatőri pálya felé. 1957-ben ment a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol Illés György tanítványa lett. 1961-ben a Magyar Televízióhoz került, és olyan, nagy sikerű műsoroknak, tévéfilmeknek volt az operatőre, mint a ‘68-as Táncdalfesztivál, a Századunk sorozat vagy a Kakuk Marci szerencséje. Háttértrükk eljárásokat dolgozott ki, foglalkoztatja a térhatású tévéfelvétel. Egyik fotótrükkjét, az RM eljárást megvásárolta az MTI. Rendszeresen tanít a Magyar Televízió tanfolyamain, szakcikkeket publikál, fotói lapokban és könyvillusztrációkként is megjelentek. 1968-ban Amatőrfilm címmel rovatot indított a Fotó című lapban. Életmű Nívódíjas. A Dunavecsén készült, a filmfőiskolai felvételihez mellékelt fényképeihez egykori tanára, Illés György fűzött kommentárt.

A fényképezést tartom a mozgóképművészet alapjának. Köztudott, hogy a fotóművészet szülte meg a filmművészetet, a két művészeti ág rokonságban áll egymással; mindannak, ami a fotóművészetben az évek hoszú során át jelentkezett, feltétlenül hatása volt a filmre, a mozgóképre. Ez a kapcsolat ma is megvan, szerintem meg is marad. Nálunk, operatőröknél a fényképezni tudás alapvető követelmény. Akinek nincs érzéke a fényképezéshez, annak valószínűleg nem lesz az operatőrséghez sem.

1949-ben kaptam megbízást arra, hogy hozzam létre a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőri szakát. Sikerült elérnem, hogy az első félévben csak és kizárólag fotózás folyik, és a felvételi egy része is abból áll, hogy megnézzük a magukkal hozott fotóanyagot. A második fordulóba jutott hallgatóknak egy általunk megadott helyszínre kell kimenniük, ahol tíz-tizenkét képből álló fotóetüdöt kell megcsinálniuk. A tanítványaim legnagyobb része kiváló fotós volt, az évek alatt nagyon sok jó képet láttunk. Emlékszem, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt följött vidékről egy fiatalember egy hallatlanul érdekes fotósorozattal. Álomszép dolgokat csinált. Úgy hívják, hogy Sára Sándor.

Molnár Miklós ugyanilyen kellemes benyomást tett ránk. Rendkívül szorgalmas hallgatónk volt. A szakma legszélesebb skálája érdekelte, és már a főiskolai évei alatt is foglalkoztatták a különböző trükkmegoldások. A főiskola elvégzése után a televízióhoz került, csinált játék- és dokumentumfilmet, tévévetélkedőt, volt a Híradónál is, nagyon sokféle munkában vett részt. Azt is tudom róla, hogy rendkívül sokat foglalkozik a különböző film- és televíziós trükk-megoldásokkal, sőt erről könyvet is írt. De a fotózást változatlanul egyik fő hadszínterének tekinti. Ez ritka dolog, mások nem foglalkoznak ilyen hosszú ideig a fényképezéssel. Néhány operatőrről tudok, akinek fotókiállítása is volt, de Mikinél mindez szorosan összefügg az egyéniségével, és az életének fontos része. Nagy örömmel látom, hogy a fotózást a mai napig komoly tevékenységnek tartja.

Tagadhatatlan, hogy kapcsolata van a filmmel, mert minden egyes képén valamilyen módon a mozgás dominál. A fotó mozgás nélküli, álló valami. De akkor jó, amikor a folytonosságot lehet benne érezni, a mozgást. Az ő fotói ilyenek, még azon a képen is, amelyiken két figura ül egy asztalnál, az egyik borotválkozik, a másik a tükröt tartja — szinte érzem, hogy a tükröt mindjárt arrébb teszik egy picit, a fiú meg végighúzza arcán az ecsetet. Ettől válik a kép hihetetlenül élővé.

Nagyon sokat fotóztam életemben. Az első időszakban játszottam, kísérleteztem. Sokat jártam moziba, és az ott látottakat rekonstruáltam. Az egyik filmben volt egy jelenet, amikor a színész dupla szerepet játszott, önmagával beszélt, ez borzasztóan izgatta a fantáziámat, és napokon át győzködtem a bátyámat, hogy üljön modellt. Nagyon nagy boldogság volt, amikor sikerült egy olyan képet összehoznom, hogy ott ül egy asztalnál és önmagával beszél.

De a fényképezés azóta is izgat. Ezért tartom annyira lényegesnek, hogy a főiskolán foglalkozzunk vele: a fotózáson keresztül találkoznak a hallgatók azokkal az eszközökkel, amelyekkel az operatőr dolgozik — a fénnyel, a világítással, a képkivágással, a kompozícióval, a mélységélességgel. Nagyon fontos például, hogy sok csendéletet csináljanak, ahol nekik kell megfogalmazni a kompozíciót. Ezek fejlesztik a készségeket, ugyanakkor a technikai tudást is növelik.

A fotózás történelmet rögzít. Egyik legfontosabb leckéje, hogy az ember a kellő időben és módon határozza el, hogy mikor, mit akar kivágni a valóságból; mi az, amiről beszélni akar.

Bacskai Sándor