BRUNO BOUREL BUDAPESTI FELVÉTELEI
Ahogy bennünket látnak
Milyen jó magyarként arra gondolni, hogy André Kertész párizsi, Paul Almásy dél-amerikai vagy Lőrinczy György New York-i tartózkodásának kézzelfogható, a világ különböző gyűjteményeiben remélhetően örökre fennmaradó eredményei vannak; hogy az éjszakai Párizst, a Washington Square-t egy magyar ember láttatja a legjobban.
Vajon rólunk ki fest képet: mi, az utcáinkon és tereinken ismerősen mozgók, a hazai viszonyokban, szokásokban, viselkedési formákban többé-kevésbé eligazodók, a magyar nyelv és helyesírás szabályait úgy-ahogy ismerők, vagy a távolságot megtartó, ezért sasszemű külföldiek, akiknek nincs okuk az érzelgősségre vagy mellébeszélésre? Nyilván
mindkettőre volt és lesz példa, mint ahogy ellenpélda is, minden azon múlik, hogy ki emeli szeméhez a keresőt.
A Fotóművészet az egyik korábbi számában a lyoni születésű Pierre Vallet Budapesten és a Balatonnál készült fekete-fehér fényképeiből válogatott.
A most bemutatott „külföldi” fotós, Bruno Bourel is francia, Párizsban született. Zenélni tanult, de a filmezés jobban érdekelte: egy filmművészeti főiskola rendező szakán diplomázott.
A hetvenes évek végén egy Polaroid SX 70 géppel kezdett fotografálni. Tehetségét nem csupán az jelzi, hogy felvételeiből a Polaroid gyűjteménye is vásárolt egy sorozatot, hanem az is, hogy amikor 1980-ban az Egyesült Államokba utazott, a bostoni Polaroid Companynél dolgozhatott. Az SX 70-es filmanyag megszűnése után a fekete-fehér fotózásra tért át. Leginkább New Yorkban dolgozott, többször is visszatért a városba. Európai és ázsiai utazásai után a párizsi Rapho fotóügynökség munkatársa lett – a céget a magyar származású Radó Károly alapította.
Bruno Bourel 1989 májusában, egy Air France-díj jóvoltából érkezett először Budapestre; az ezt követő években, a különböző kiállításainak és az ösztöndíjaknak köszönhetően, többször is visszatért Magyarországra.
1992-ben – harmincöt éves, felnőtt emberként – úgy döntött, hogy Magyarországon marad. Mint mondja, egyre jobban vonzódott a Dunát körülölelő, sugárzó fényhez. Manuel fia, aki nemsokára kétéves lesz, már itt született.
Azt mondja, hogy érzése szerint egyre nehezebb érdekes felvételt készíteni. Szemünk napról napra „szennyezettebb” lesz: a valóság könnyen megvalósítható, szolgai reprodukciói és technikai manipulációi a „látás teljes hiányáról tesznek tanúbizonyságot”.
Bacskai Sándor
