BALLA DEMETERRŐL, KÉPEI ÜRÜGYÉN

Macskaléptű fiúk, manók, koboldok suhannak körülötte. A lakásban akkora fikuszok, hogy nem tudni, őz, vadmacska, éjjeli madár nem rejtezik-e a lombok között. Mikor fényképeit nézegettem – sonka, házi kenyér után – madárdal szólt a cédéből. Azt mondtam Neki, vegyen egy ventillátort. Mit ér egy erdő szellősuhogás, szélfútta avar nélkül?

Balla Demeter gyakrabban beszél mások képeiről, mint a sajátjáról. Nem volna hiú? Már ezt is megengedheti magának? Mindenesetre legtöbbet az irodalomról beszél. A polcokon, és a polcok előtt, halomban, és a fotelek karfáján, kis és nagy asztalon mindenütt könyvek. Itt a vendégség folytonos lebegés a gyomor és a szellem gyönyörei körül. A foteljében ülve, könyveit lapozva, beszédét hallgatva nem gondolná senki, hogy ezt az embert nemszeretni is lehet.

Most, két kisfiú apjaként kicsit többet tudok a gyermeki tisztaságról. Ami, ugye, nem azonos a jósággal. A gyermeki tisztaság az a kivételes állapot, amikor úgy is lehet rossznak lenni, hogy közben jó marad az ember. Hát rossz, az a Döme is tud lenni. Velem sohasem gonoszkodott. Hozzám mindig nagyon jó volt. Nem azért, mert megérdemeltem volna, hanem, amúgy gyerekesen, csak. De sejtem, sőt, sajnos látom is, nagyot szúr, ha szükségét érzi. És ha szúr, nem néz semerre, éppen, mint a gyerek: van már ereje, boldog elégtétellel próbálgatja, el sem hiszi, hogy már igazi fájdalmat tud okozni.

Nem egy haragosa szerint képmutatás az egész. Azt is mondják róla, tudna ő rendesen is beszélni. Hogy ez is csak a színjáték része. Nem is, hogy szánalmat keltsen, hanem, mert így azt, és annyit mond, amennyit akar. Szívem szerint másnak is ajánlanám a dolgot, tegye, ha csak elhatározás kérdése az egész. A szavakkal birkózva locsogni nem lehet. Ahogyan a fájós lábú másként éli meg a métereket, Balla Demeternél súlya van a kimondott szónak. Céltáblái szerint nagyon is nagy súlya. De azért hadd tegyem hozzá: Balla Demetert sohasem láttam a dicsérettel fukarkodni, ha mások, akár idegenek, vagy „vetélytársak” szép munkáját látta.

Sok fotográfust tisztelek, Arbustól, Avedontól Fénerig, Urbánig, akiktől, ha nem is eleget, eltanultam ezt-azt, aprópénzre váltottam, fizettem vele, legalábbis megpróbáltam, mintha a sajátom lett volna. Balla Demetertől semmit nem tanultam. Amit ő a fényképezésről tud, azt nem lehet eltanulni. Arra csak születni lehet. Mint varázslónak, vagy Dalai Lámának is. Nézhetem én a madarak röptét napestig, akkor is lehúz a föld.

Képeiről, és róla magáról is André Gide jut eszembe. Az egyszerűség miatt is. A kitárulkozás miatt is. És mert ott sem, itt sem tudom: mennyi a melegség modelljei meleg pillantása mögött?

Már megint a mozi. Ott sohasem omlik össze a legenda, vagy ha igen, rögtön lesz belőle egy másik. Ez most Balla Demeter legendája, most vele szemben jönnek az utcán azok, akiket fölemel, vagy akikre lesujt, az alkotás, a pusztítás igazsága-igazságtalansága szerint. Az ő mozija, amikor az édesanyja meztelenül modellt áll neki, és nem is némafilm; történet is tartozik a képhez. De az ő mozija volt az a pár is, akik közül az egyiken, akár ha áldozati bárány lenne, igen hamar beteljesedett az „Ő” akarata. Az ő mozija az a sok-sok semmi is, amik azáltal magasztosultak valamivé, hogy varázspálcája megérintette őket. A körte, a halott virág, az árnyék a falon, megannyi szenzáció annak, akinek mágikus hatalma van. Nemigen szeretjük a szót: művész. Elnyújtva mondjuk, jó hosszú ű-vel és é-vel, műűvéész, bocsánatot is kérve egyben, fene tudja, ki helyett, talán a ripacs helyett, aki sosemvolt színház büféjében beszélgetett sohasem a primadonnával, és a fodrásznál azóta is ezzel henceg. Vagy éppen a primadonna helyett, aki a kelleténél eggyel többször kapott Kossuth-díjat. Sokakra nagy a kabát. A dolgok rendje szerint majdnem mindenkire. Ha nem így lenne, az egésznek értéke sem lenne. De vannak néhányan, például éppen Balla Demeter, akire úgy illik a cím – művész –, mint a mesebeli lábra a mesebeli üvegcipő.

Ha valaki megfogalmazza egyszer – Major Máté építészetéhez hasonlóan – a fotó sajátszerűségét, bizonyára szót ejt majd a képzőművészettel rokon fényképezési felfogásról is. Gyanítom, ennek is megvan a maga kánonja. És, bár még nem nőttem fel odáig, hogy ne csak tudjam, a kivétel erősíti a szabályt, de értsem is, miért, megkockáztatom az állítást, Balla Demeter ebben is kivételes. Ő nem a „hagyományos” képzőművészeti fotográfiát műveli, hanem a „hagyományos” fotográfiát műveli úgy, hogy képzőművészet válik belőle.

Évekig ültem felvételi zsűriken, amiket, a bizottság vezetője lévén, ő celebrált. Amiatt említem csak, mert egy-egy ilyen alkalom az empátia, a befo-gadóképesség vizsgája is. Sajnálom, hogy ebbéli munkája úgy híresült el a végén, ahogyan elhíresült. Mert zsűrorként Balla Demeter előttem nagyon jól vizsgázott. Nyitott volt, jó ítélőképességű, becsületesen szubjektív, olykor meggyőzhető, olykor leszavazható, de értékrendjében nem megalkuvó. Egyetlen pillanatig sem volt cinikus, sőt, megszégyenítően komolyan vette megbízatását.

Fiúk, lányok, nem nekrológot írok! Balla Demeter éppen nem halni, hanem újjászületni készül. Riasztó bebábozódás ez, mint mindegyik: az előző élet felszámolásával, leltárral, értékek méricskélésével, dühödt, próbára tevő provokálással és szeretetéhséggel. Ha komolyan gondolja, ha nemcsak hamis reményekkel akarja bosszantani haragosait, akkor hamarosan felkerekedik, elvándorol Ausztráliába, kipróbálni az erejét, újra kezdeni „mindent”. Ezért is csodálom: én képtelen lennék rá. Belebolondulnék, hogy ezentúl nem Dél felől, hanem Északról süt rám a Nap.