ERDÉLYI MÓR ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA – BARÓTI JUDIT TANULMÁNYA

Erdélyi Mór az 1890-es években feltűnt fényképész nemzedék kivételes tehetségű képviselője. Biztos technikai tudása műfaji sokszínűséggel párosult. Ötven éven keresztül a fővárosban működött, de – leginkább pályája kezdetén – a történelmi Magyarország egész területén fényképezett. Felismerve a fotográfia oktatási célú felhasználásának lehetőségét, 1908-ban „Uránia szemléltető taneszközök gyára” néven céget alapított, ahol – elsőként Európában – kidolgozták a vetített képes szemléltető oktatás rendszerét. Budapesti városképeinek döntő többsége ma a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma fényképtárában látható, de a legtöbb fővárosi múzeumban találkozhatunk riport-, táj- és épületfelvételeivel, valamint a magyar népéletet ábrázoló fényképeivel.

Erdélyi Mór 1866. december 3-án született a felvidéki Érsekújváron. (Ma Nové Zámky, Szlovákia.) Apja jómódú zsidó kereskedő volt, akinek áruszállító hajói Galactól Passauig jártak. A Grünwald család anyagi helyzete az 1873-as bécsi krach után megrendült, és a 80-as évekre elszegényedtek. A kilenc gyermek közül a két legidősebb fiúnak kenyérkereső foglalkozás után kellett néznie. A másodszülött Erdélyi Mór, az érsekújvári ferences gimnázium hetedik osztályos tanulója, ekkor múlt 16 éves. Jó tanuló volt, súlyos csapásként érte, hogy ott kellett hagynia az iskolát.

A családi legenda szerint a magyar irodalomért rajongó fiú kényszerű pályaválasztásában egy fénykép játszott sorsdöntő szerepet. Arany Jánosnak arról a bizonyos „botos-kalapos” képéről van szó, amely a költő halála után szinte mindenhol megjelent, és amelyről Arany ezt írta 1880-ban:

„Hogy melyik arcképem választom rajzai közzöl?

Fényképíró úr! a botost és kalapost

Mint maradó vendég ül a többi nyugodtan,

Menni csak egy készül: utja van; ez leszek én!”

Erdélyi Mór, fivére korai halála után, Budapestre utazott, hogy fényképész mesterséget tanuljon annál a fényképírónál, akiről az ő szeretett Arany Jánosa is megemlékezett.

A mester, akihez Erdélyi az 1880-as évek elején tanoncnak állt, Ellinger Ede volt, udvari címet elnyert, neves fotográfus, a Magyar Fényképészek Egyletének alapító tagja. 1865-ben műtermet nyitott a Korona (a mai Régiposta utcának a Petőfi Sándor utca és Váci utca közé eső szakasza) és Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utca sarkán. Később a Régiposta utca 11-ben működött. Erdélyi nála töltötte tanonc-, majd segédidejét 1884–1891 között.

A fővárosi fényképész

Pályakezdésekor választott szakmájának társadalmi megítélése igen ellentmondásos volt. Bár 1880-ban már 257 önálló fényképész és 219 segédszemély dolgozott Magyarországon, a fényképészt nem tekintették sem iparosnak, sem művésznek. (Magukat szívesebben sorolták az utóbbihoz.) A fényképész társadalom erősen rétegzett volt: sokan a szakma peremén, vidéken, vándorfényképészként dolgoztak, kevesen udvari fényképészi címeket nyertek, előkelő megrendelői körrel és magas jövedelemmel rendelkeztek. Egy évtized telt el a brómezüst zselatin szárazelem megjelenése óta. Az új technikák egyre tágabb lehetőséget nyújtottak a fényképezők számára, jelentékenyen megnövelve a fotográfusok számát és körét. Az 1870-es évektől általánossá vált a műtermen kívüli fényképezés is, a 80-as években elterjedt a fotómechanikai sokszorosítás, amely tematikai változásokat is eredményezett. Divald, Klösz, Weinwurm meghonosította a fénynyomást, a kőnyomást, a cinkográfiát. Elindult a szakma szerveződésének folyamata, és 1882-ben megjelent a szaksajtó: a Veress Ferenc kezdeményezésével és költségével útnak induló Fényképészeti Lapok.

1891-ben Erdélyi önálló műtermet nyitott az Erzsébet tér és Sas utca sarkán állott házban (Erzsébet tér 18.). A műterem az épület udvari részén helyezkedett el. A ház Erzsébet téri homlokzatán tábla hirdette: „Erdélyi csász. és kir. udvari fényképész”, ami jól olvasható egy 1895 körül, az Erzsébet térről készült Erdélyi felvételen. Egy másik képen a ház bejárati kirakataiban elhelyezett fényképek látszanak.

Kezdettől fogva sikeres és keresett portréfényképész volt, műtermét politikusok, arisztokraták, jeles tudósok látogatták, de a műtermi felvételek körét már ekkor bővíteni kívánta. Az 1890-es évektől kezdve rendszeresen folyamodott a Fővárosi Tanácshoz különféle megrendelések ügyében. Leveleiben gyakran nemcsak a felvétel tárgyát, hanem az alkalmazott eljárást is ismertette: 1891-ben arról számolt be, hogy a 32. cs. kir. gyalogezred 150. évi fennállásának jubileuma alkalmából tizenkét „pillanatnyi fényképfölvételt rögtönzött”, amelyeket albumba foglalva műkereskedelmbe bocsátott. Kéri a tekintetes Tanácsot, hogy a főpolgármester, a polgármester és az alpolgármester számára egy-egy albumot rendeljenek meg tőle.

Majd újabb ajánlat következett, ugyanezen jubileum kapcsán: öt darab életnagyságú, köztük egy Ferenc Józsefet ábrázoló olajfestményről kívánt fényképmásolatot készíteni, 50x60 cm-es, tehát – mint írja – a legnagyobb fényképformátumban. 1892-ben kérvényezte, hogy a főpolgármester és a polgármesterek arcképeiről készített sorozatát a tanácsosok és a főtisztviselők termei részére rendeljék meg. 1893-ban beszámolt arról, hogy a koronázás 25 éves jubileuma alkalmából a Vérmezőn megtartott csapatszemléről készített felvételt6. A felvételről, ame-lyet festői szempontból is igen szépnek tart, megemlíti, hogy az a „foto-grafia legújabb vívmányain alapuló Platinotypia eljárással készült és ezért változhatatlan, örökkévaló”.

Felajánlotta, hogy kívánságra a művet akár akvarellel, akár olajfestéssel színezve készíti el, esetleg a Városháza különféle üléstermei számára. Ugyanebben az évben kérelmezte, hogy az általa lefényképezett Királyi Palota részletfelvételeit tartalmazó albumot két példányban rendeljék meg tőle. Az 1890-es években írott kérvények, levelek nemcsak a fényképészt, hanem azt a koncepciózus, kiváló üzleti érzékkel bíró embert is megjelenítik előttünk, aki láthatóan élénk figyelemmel kísérte korának jelentős társadalmi és politikai eseményeit. Nemcsak az adott esemény, személy, esetleg fontos objektum megörökítésére törekedett, hanem a kész produktum, a fotográfia sorsával, rendeltetésével kapcsolatban is megvoltak az elképzelései.

A hivatalos elismerés sem váratott magára: 1894-ben megkapta Ő császári és apostoli királyi Felsége főudvarmesteri hivatalától az udvari fényképész címet. A következő évben Gödöllőn fényképezte a királyi család tagjait. A képeket közölte a Vasárnapi Újság is. Képei Ripka Ferenc: „Gödöllő a királyi család otthona” című, 1896-ban megjelent albumát is illusztrálták. Valószínűleg a „legfelsőbb körökben” végzett tevékenységének köszönhette új, ezúttal külföldi kitüntetését. A belügyminisztert arról tájékoztatták, hogy a szerb királyi kormány Erdélyi Mór cs. és kir. udvari fényképész kitüntetését tervezi. Felkérték a minisztert az ügy véleményezésére, aki Ráth Károly főpolgármesterhez fordult a szükséges információkért. Az alábbi értesítést kapta: „...A bizalmas úton több irányban megejtett puhatolások eredménye szerint Erdélyi Mór üzleti körökben mint megbízható és tisztességes üzletember ismeretes, vagyoni viszonyai rendezettek. Nevezett 30 éves, nőtlen, Budapesten 16 év óta lakik, melyből 10 évet Ellinger fényképész műtermében töltött el, 6 év óta pedig önálló fényképész üzlettel bír. Ezen üzletet Erdélyi rövid idő alatt úgy készítményei minősége, valamint forgalma szempontjából a kiválóbb fővárosi fényképészeti üzletek sorába emelte, s két évvel ezelőtt az udvari fényképészi czím használatára is feljogosítva lőn... Nevezettnek erkölcsi, társadalmi, politikai magatartása kifogástalan... tehát a szerb kir. kormány által tervezett kitüntetése ellen nem forog fenn akadály.”

A megrendelések sokasága, az általános erkölcsi és anyagi elismerés, amely tevékenységét övezte, lehetővé tette számára a cég bővítését. Új műtermét a Kossuth Lajos és Újvilág (később Semmelweis) utca sarkán ekkor (1895–96) épülő házban kívánta berendezni. A belváros legforgalmasabb részén lévő öt emeletes, eklektikus stílusú bérpalotát, ami a tudományegyetemi alap tulajdonát képezte, Czigler Győző tervezte az egykori jezsuita kolostor helyén, ahol később a pesti egyetem orvosi kara működött. Az Építő Ipar című lap 1895-ben részletes tervrajzokkal illusztrált ismertetést közölt az épületről. Az ötemeletes épület földszintje és első emelete üzleti helyiségeket foglalt magába, a második emeleten a Magyar Mérnök és Építész Egylet helyiségei, a harmadik és negyedik emeleten magánlakások voltak. A nyugati oldalon elhelyezett, padlástérből kiképzett ötödik emeletet pedig fényképészeti műteremnek építették. A bérleti szerződést 1897-ben kötötték meg. „A bérlet tartama 15 évben állapíttatott meg... A fényképészeti műteremhez tartozó kopírozós terasse a bérlő által is aláírandó terv szerint a bérbeadás költségén jelen szerződés jóváhagyása után haladék nélkül kibővíttetik, beüvegeztetik, légszeszkályhával felszereltetik, a műterem általában akként egészíttődik ki, amint az f. é. január 17-én felvett jkvben részletezve van.” 1897 januárjában Erdélyi kérelmezte, hogy a Kossuth Lajos utca 6. számú házon kirakati szekrényt helyezhessen el, majd újabb beadvány következett, melyben kérte, hogy a kirakatot az egész fal hosszán állíttathassa fel (a kérdéses falrész az egyetemi alap-bérházhoz tartozott).

Néhány évvel később, 1900-ban a Magyar Szalon Erdélyi műtermét mint a főváros egyik legmodernebb fotografáló intézetét mutatta be olvasóinak. „Műterme valóságos kis múzeum, s mint egy levéltárban a fontos okmányokat, úgy őrzik meg ott az évek óta felhalmozott üveglemezeket, melyeken az irodalmi, művészeti és társadalmi előkelőségek arczképei vannak az utókor részére megörökítve. Ugyanitt őrzik azon felvételek lemezeit is, melyeket a fontosabb eseményekről vettek fel. Magyarország újabb történetét e lemezek örökítik meg képekben. Azokat a pompás akvarellokat és platinképeket, melyek az intézetben készülnek, akadémiai művészek festik külön, czéljaiknak megfelelően berendezett műteremben. A nagyszabású helyiségekben külön műtermük van a retusírozóknak is... különféle laboratóriumoknak, az anyag és szertárnak, a könyvkötészetnek, hol a képeket passepartoutkban és kartonokra vágják. Egy óriási üvegházban történik a kopírozás. Szóval: az egyetemi alap Kossuth Lajos utczai palotájában a legmodernebb műintézetet rendezte be Erdélyi, akinek fotográfiáit az illusztrált lapok lévén nemcsak itthon, hanem külföldön is ismerik, s nevét gyorsan ismertté tették. Műintézetének híre eljutott az udvarba is, s ő felségéhez a királyhoz már több ízben kapott meghívást, a mely alkalmakkor mindig általános feltűnést keltett művészi képeivel.” A cikket Erdélyi képeivel illusztrálták. Négy felvétel a műterem belső helyiségeiről készült. A kor ízlését tükröző, historizáló bútorok, a dús kárpitok és drapériák, a szobrokkal, képekkel, dísztárgyakkal, Makart csokrokkal zsúfolt enteriőrök a nagypolgári jómód atmoszféráját sugározzák. Az ötödik kép a Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán álló épületet ábrázolja, a ház főhomlokzatán a harmadik és negyedik emelet közé elhelyezett jól látható cégtábla hívja fel a figyelmet a fényképész műtermére.

A kilencvenes évekből származó képek datálása és a fotókon szereplő nyomtatott bélyegző felirata alapján megállapítható, hogy a műterem egy ideig egyszerre működött a régi és új helyszínen. Egy Erzsébet téri felvételen, a 18-as számú házon jól látható az „Erdélyi csász. és kir. udvari fényképész” feliratú cégtábla, ugyanakkor a kép szélén az „Erdélyi, Budapest, Ujvilág u. 2. sz. a Kossuth Lajos u. sarkán” felirat olvasható. Az új műterem mellett az Erzsébet téri mint fiók műterem funkcionált.

Erdélyi Mór millenniumi ünnepségekkel kapcsolatos szerepléséről fia, az 1994-ben, Párizsban elhunyt Erdélyi György közlésére hagyatkozhatunk. Mivel abban az időben ő még nem élt, a történetet apja elbeszéléséből ismerhette. Közlése szerint Erdélyi soha nem szándékozott ún. riportképeket készíteni, de az ünnepségek alatt szerette volna lefényképezni a díszfelvonulásokat és az ünnephez kapcsolódó különféle eseményeket. Ezt azonban megakadályozták. Az akkori legnevesebb fővárosi fényképészek konzorciumot alkotva kieszközölték a rendőrfőkapitányságtól, hogy kizárólagos jogot kapjanak az események fényképezésére. Az 1896-ra komoly vetélytárssá vált Erdélyi operatőreit a rendőrök közelébe sem engedték az események helyszínéhez. Magán az ezredévi kiállításon – amelynek külön fényképészeti részlege is volt – Goszleth, mai Manó, Strelisky, Martens Ede és mások mellett Erdélyi is sikerrel mutatkozott be, és kiállítási érmet nyert.

Erdélyi György beszámolója szerint apja a millenium alkalmából rendezett mezőgazdasági kiállításon állatorvosok segítségével kiválasztott díjnyertes tenyészállatokról készített felvételeket. A képeket elküldte a tenyésztőknek, akik szinte kizárólag a magyar arisztokrácia köréből kerültek ki. Sokan közülük meghívták a fényképészt, aki operatőrei társaságában Erdélytől a Felvidékig sorra járta és fényképezte a vidéki kastélyokat. Beutazta egész Magyarországot, és beleszeretett a hazájába. Tájakat, embereket, néprajzi és építészettörténeti nevezetességeket örökített meg. Feltételezhetjük, hogy ekkor kezdődött meg az a munka, amelynek eredményeképpen 1909-ben Kain Albert szerkesztésében megjelent a 680 képet tartalmazó, több nyelvre lefordított, Magyarország című album, amelynek létrejöttét a Magyar Államvasutak támogatta. A könyv gyönyörű képanyaga a kor legjobb színvonalán készült. E munkák közben lankadatlan figyelemmel követte a budapesti városkép változásait. 1896-ban az ekkor felépült vásárcsarnok, egy „Budapestről felvetendő látkép album” megrendelése ügyében „bombázta” leveleivel a. tanácsot. Fényképezte a lebontásra ítélt belvárosi és Kerepesi úti házakat, 1897-ben Kammermayer Károly temetési menetéről tizenkét „egymás utáni” felvételt készített, dolgozott egy – a Közvágóhíd 25 éves fennállásának alkalmából kiadandó – könyv számára.

A városképek zömét Erdélyi a Fővárosi Múzeumnak szánta. Az esetek egy részében ő maga ajánlotta felvételeit megvételre, más esetben a múzeum jelölte ki a megörökítendő objektumot. Gyakran kapott megbízást Toldy László főlevéltárnoktól, aki a Fővárosi Múzeum számára gyűjtötte az anyagot. 1900-ban a fővárosi iskolák fényképezésének tárgyában folyamodott a tanácshoz, majd az ekkor lebontásra kerülő régi pesti Városházáról készült felvételeit ajánlotta megvételre. A fővárossal mint megrendelővel való szoros kapcsolat érdekében azt is felajánlotta, hogy a főváros tisztviselői és alkalmazottai részére a vasúti igazolványokhoz szükséges „visit” fényképeket és általában minden egyéb megrendelést kedvezményes áron készít.

Az 1898-ban, Bánffy Dezső miniszterelnöknek írott levelében az 1900-ban megrendezendő párizsi világkiállítással kapcsolatos elképzeléseit ismertette. Kifejtette, mennyire fontosnak tartja, hogy az egész művelt világ által látogatott helyszínen Magyarország méltóképpen mutatkozzon be. Vállalta, hogy az ország különféle tájegységeiről „stereoscopicus felvételeket” készít, a kiállítás helyszínén „50 tökéletes optikai lencsékkel felszerelt stereoscop szekrényt” állít fel, ezek tartalmazzák a magyar városokról, a jellegzetes és különleges hazai tájakról készült sztereoképeket. A felvételeket minden bizonnyal az általa eltervezett módon mutatták be. A Vasárnapi Ujságban, amely bő terjedelmet szentelt azoknak a képeknek, amelyeket Erdélyi a magyar pavilonokról készített, az alábbi olvasható: „Ezekről a csoportokról is Erdélyi udvari fényképész készített fölvételeket, aki a kormánybiztosság megbízásából járt Párisban, miután előbb a kiállítás fényképészeti osztályán szép sikert aratott Magyarország tájairól kiállított fényképeivel.” A párizsi sikert kiállítási aranyérem koronázta. Erdélyi felvételei a világkiállítás magyar részlegéről albumba is megjelentek „Magyarország a párisi világkiállításon” címmel.

Új elképzelések

Az 1900-as évek elején Erdélyi már a fotográfia alkalmazásának új lehetőségeit kereste. Egy 1903-ban, a Fővárosi Tanácshoz írott levelében azt szorgalmazta, hogy a Magyarország történeti, művészettörténeti nevezetességeiről készített, Párizsban is bemutatott diapozitívjeit hasznosítsák az iskolai oktatásban. A főváros támogatta az elképzelést, szakértő bizottságot hoztak létre, és egy 200 darabból álló, oktatási célra alkalmas kollekciót választottak ki. A megrendelések 1903 és 1917 között folyamatosan érkeztek, majd valamilyen oknál fogva elapadhattak, mert Erdélyi 1925-ben a megrendelések megújítását kérte.

Az 1903-as év a magánéletében is változást hozott: házasságot kötött Lord Annával. Három gyermekük született, két lány és egy fiú. A kisebbik leány apja szakmáját választotta, majd külföldre került. Sajnos sem életútja, sem neve nem ismeretes. Fia, Erdélyi György, 1906-ban született és 1994-ben, Párizsban hunyt el. Fiatalon, még édesapja halála előtt elhagyta Magyarországot, tudomásom szerint Törökországban, majd az 1930-as évektől kezdve Párizsban élt. Visszaemlékezései szolgáltak alapul az Erdélyi Mórral kapcsolatos kutatáshoz. Hálával tartozom érte.

A szemléltető taneszközök és az Uránia Színház

1908 szeptemberében Erdélyi Mór iparengedélyt kapott: fényképészet, továbbá szemléltető taneszközök (diapozitívek) és e szakmába vágó cikkek árusítására. Ez év novem-berében betéti társaságként bejegyeztette magát a cégbíróságon: „Uránia szemléltető taneszközök gyára Erdélyi Mór és társa” néven. A társaság beltagja Erdélyi Mór, kültagja az „Uránia magyar tudományos színház egylet részvénytársaság”. Decemberben egymás után két katalógust adott ki. Az első a geográfiai, a második a művészettörténeti oktatáshoz szükséges „vetíthető üvegképek” (diapozitív lemezek) jegyzékét tartalmazta. A betéti társaság célja – mint a katalógus előszavában írja – diapozitívek, szemléltető képek és taneszközök nagybani előállítása és árusítása, ismeretterjesztő néprajzi, történelmi, stb. jelentőségű mozgófénykép felvételek készítése. Felhasználásukkal lehetővé válik, hogy az iskolákban, egyesületekben, körökben ezentúl magyar gyártmányú eszközökkel terjesszék a magyar kultúrát. A fényképész műterem és a szemléltetőeszközöket gyártó cég feltehetőleg üzleti megfontolásból elkülönült egymástól. Az utóbbi családi részvénytársaságként működött.

A mechanikai műhely, ahol a szemléltető eszközök, vetítőgépek, objektívtartók készültek, a Semmelweis utca közeli mellékutcájában, a Sarkantyú (ma Vitkovics Mihály) utcában volt. Itt olyan borszesz lámpákat is készítettek, amelyeket a villanyáram nélküli falusi iskolákban használhattak a diapozitívek vetítéséhez.

Az Uránia Színházzal való kapcsolat lehetőséget teremtett a vetített képek mind szélesebb körű felhasználására. Az Uránia Magyar Tudományos Színház Egylet Részvénytársaság, röviden Uránia Színház – a mai TIT elődje – 1899-ben alakult. Célja „a tudományok és közhasznú ismeretek népszerű modorban való terjesztése” volt. A színház első darabjai diorámák voltak, olyan előadások, amelyekben a szöveget díszletes ábrázolásokkal illusztrálták. Később a vetített képes előadásokat vezették be, majd a mozgófényképek térhódításával ez a szemléltetőeszköz is fontos kiegészítő része lett a tudomány minden ágát felölelő ismeretterjesztő daraboknak. A színház történetének első korszaka kb. 1916-ig tartott, eddig az időpontig 5213 esti és délutáni, 1746 iskolai és 106 munkás előadást tartottak. A szövegek írói között a kor tudományos életének számos kiválóságát találjuk, híres művészek, nagy utazók is közreműködtek az Uránia programokban. 1916 után a színház működésében visszaesés következett. A háború mellett ennek egyéb okai is voltak. Az ekkoriban gombamódra szaporodó tudományos egyesületek, olvasókörök sok érdeklődőt elvontak az Uránia pénzért látogatható előadásairól. Megjelent a magas profitot termelő filmipar, amely szórakoztató, a közízlést kielégítő előadásaival egyre nagyobb tömegeket vonzott. 1916 után az Uránia többek között azt a célt tűzte maga elé, hogy előadásaiban a mozgófényképet a kultúra szolgálatába állítsa vissza. Kizárólag olyan filmeket vetítettek, amelyek irodalmi feldolgozások voltak, vagy művelődéstörténeti jelentőséggel bírtak. Az 1920-as évekre az Uránia visszaszerezte népszerűségét, túlélte a második világháborút is, és egészen 1955-ig működött.

1916-ban Erdélyi Mórt az Uránia igazgatósági tagjai közé választották.

Az 1919-es Tanácsköztársaság alatt a vállalatokat államosították, a bankszámlákat lefoglalták, és a Semmelweis utcai épületre új tábla került: Közoktatásügyi Népbiztosság VII/A ügyosztálya. Erdélyit – aki ebben az időben már ötvenhárom alkalmazottat foglalkoztatott – elbocsátották saját vállalatától, majd sztrájkkal fenyegetőző munkatársainak követelésére mint alkalmazottat visszahelyezték a cég élére. Az államosítás természetesen a cég felhalmozott készleteinek, nyersanyagainak felhasználását is jelentette. A Tanácsköztársaság bukása után a Budapestet megszálló román csapatok az Erdélyi cégeket, mint magyar állami tulajdont, hadizsákmánynak tekintették. A megmaradt nyersanyagokat saját tulajdonként használva számtalan felvételt készítettek (készíttettek?) a román katonai egységekről. A konszolidáció után az anyagilag megrendült vállalatot talpra kellett állítani. A kitartó, kemény munka mellett Erdélyi befolyásos barátai segítségére is támaszkodhatott. A lassan bekövetkező anyagi fellendülés mellett erkölcsi elismerésben is részesült: 1924-ben Teleki Pál közbenjárására kormányfőtanácsosi kinevezést kapott.

A fényképész szakma élvonalában

Az 1920-as évektől kezdve tevékenyen részt vett a magyar fotográfiai életben. 1921-ben a Budapesti Fényképészek Ipartestülete alakuló közgyűlésén Uher Ödönnel és Székely Aladárral együtt az ipartestület díszelnökévé választották23. Ezek-ben az években gyakran publikált szaklapokban. 1924-ben „Visszapillantás a múltba és elmélkedés a jövőről” címmel jelent meg írása a Magyar Fotográfiában, amelyben a fényképész szakma helyzetét elemezte. 1925-ben „A fényképezés feltalálásának százéves évfordulóján” című cikkében a fényképezés történetét ismertette a kezdetektől a jelenkorig. Választékos stílusa, történelmi ismeretei, széleskörű műveltsége cikkeit ma is élvezetes olvasmánnyá teszik. 1926-ban a Majna melletti Frankfurtba utazott, a háború utáni első nemzetközi fényképész kongresszusra, amelyre a magyarok Erdélyi kormányfőtanácsost, a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének tiszteletbeli elnökét delegálták. A kongresszus eseményeiről a Magyar Fotográfia hasábjain számolt be. 1927-ben ugyanez a lap kisebb tanulmányt közölt tőle. A „Fényképészet az idegenforgalom szolgálatában” című tanulmány azért különösen figyelemre méltó, mert ebben mintegy összegzi azokat a nézeteit, amelyek pályája kezdetétől foglalkoztatták. Erdélyi a fotográfia legfontosabb tulajdonságának annak ismeretközlő funkcióját tartotta. A cikkben kifejti azt a nézetét, hogy az idegenforgalom fejlődése a közlekedési eszközök fejlődése mellett a fotográfia széles körben való elterjedésének köszönhető. „A lélektani faktor, amely az embereket megmozdítja, távoli élmények, szépségek, praktikus célok felé, mégiscsak elsősorban a benyomás, amelyet ezeknek képe kelt... a kép amely minden reklám, hír magja, lényege, kvintesszenciája... az idegenforgalom egybeesik azzal az idővel, amikor a legegyszerűbb közvetlenséggel élethű fotografikus reproduktiókban kaphatta meg mindannak a képét, ami kép a világon van és oly kolosszális tömegekben, hogy belőlük eljutott bőven királyok palotáitól le a legegyszerűbb kunyhóig”. Ezekben az években a Teleki Pállal való barátságának köszönhetően a National Geographic Magazine számára is dolgozott. Teleki szoros kapcsolatban állt az amerikai Geographic Society-vel. A társaság lapja sok tanulmányt közölt az elszakított magyar területekről, amelyeket Erdélyi-felvételekkel illusztráltak.

Az utolsó évtized

Már az 1926-os frankfurti nemzetközi kongresszusról küldött beszámolóiból is kiderült, hogy Erdélyire igen nagy hatást gyakorolt a „német kinematográfia gigantikus fejlődése”. Úgy vélekedett, hogy minden fényképészeti tevékenység között már a jelenben is, de a jövőben még inkább a film jut vezető szerephez. Mivel különleges iniciatívával bíró ember volt, nem meglepő, hogy élete vége felé tevékenységi körét a mozgókép irányába is szerette volna kiterjeszteni. Egy ideig úgy tűnt, hogy erre adódik is lehetősége. A tanfilmeket készítő, de sikertelenül működő Pedagógiai Filmgyárat – teljes felszerelésével együtt – a főváros pályázat útján kívánta bérbeadni. A szemléltető oktatás terén évtizedes tapasztalattal bíró Erdélyi megpályázta a bérletet. Noha propozíciója minden tekintetben kedvezőbb volt, a bérletet a másik pályázó, a Magyar Film Iroda kapta meg.

Erdélyi Mór 1934-ben halt meg, hosszú betegség után. Halálhírét több újságban közzétették. A Magyar Fotográfiában egyebek mellett ez olvasható: „Vele egy korszak zárult le a magyar fényképészet történetében, egy számunkra ma már feledésbe borult, ismeretlen boldog és virágzó időszak, amikor a termelő munka még nagy perspektívákat nyitott meg a szorgalmas és tehetséges iparos érvényesüléséhez. Erdélyi Mór ebben a virágzó korszakban futotta be a mi szerény méretekhez idomult szakmánkban egészen szokatlanul nagy ívelésű pályáját.”

A hagyaték

Műveiből csak azok maradtak meg, amelyektől még életében megvált, és utána döntő többségükben valamilyen intézménybe, közgyűjteménybe kerültek. Műtermében évtizedeken keresztül katalogizált fényképei, lemezei – egy „vizuális enciklopédia” – érthetetlen módon megsemmisültek, elkallódtak.

Fényképeinek tetemes része albumban, gyakran díszalbumban jelent meg. A könyvkötészetileg és tipográfiailag egyaránt nagy műgonddal elkészített díszalbum kedvelt tárgya volt a századfordulónak. A legkorábbi 1893-ból való, az átépítés előtti Királyi Palotáról készült huszonnégy felvételt tartalmaz. Ezt követi a Kossuth temetéséről készült album tizenhét felvétellel. Aranyozott díszalbumban található az a száz darab, akvarellel színezett hátterű állatfotó, ami az „1896-iki Ezredéves állatkiállítások emléke, és a képek Magyarország állattenyésztéséről” címet viseli. Ezekben az években album készült a Vaskapuról, a Magyar Tudományos Akadémiáról, az Országházról, Budapest Törvényhatóságának Bizottsági tagjairól stb. A párizsi világkiállításról készült anyaga 1900-ban, a már említett, 680 képet tartalmazó Magyarország című díszalbuma pedig 1908-ban jelent meg nyomtatásban. Az azonos tárgyú felvételek albumba rendezése – talán éppen a megrendelő kívánságára – a későbbi években is igen gyakori volt. 1915-ben az akkor felépült Széchenyi fürdőről egy 46 fényképet tartalmazó album, 1912–25 között Magyar Királyi Postaházak címmel 11 albumból álló sorozat készült. 1929-ből való az a 126 nagyméretű fényképet tartalmazó díszalbum, amelynek képanyaga a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekkörébe tartozó épületekről készült fotókat tartalmazza. 1931-ben album formájában jelentette meg felvételeit a Fővárosi Könyvtár részére átépített Wenckheim palotáról. A felsorolás korántsem teljes.

Az Erdélyi műteremből kikerülő, és máig megmaradt sok száz városkép színvonala nem egységes, az azonos időpontban, de más-más helyszínen készült képek stílusukban, és gyakran minőségükben is eltérnek egymástól. Ahogy a műterem bővült, úgy növekedett a benne alkalmazott operatőrök száma is, akik természetesen nem egyforma színvonalon dolgoztak. Budapesti városképeinek legnagyobb része ma a BTM Kiscelli Múzeum (korábban Fővárosi Múzeum) fényképtárában látható, de a legtöbb fővárosi múzeumban, közgyűjteményben találkozhatunk Erdélyi Mór hosszú és tevékeny életpályájának dokumentumaival: riport-, táj- és épületfelvételeivel és a magyar népéletet ábrázoló fényképeivel.