BOZSÓ ANDRÁS MEZTELEN ARCAI

Áda Vins úgy ment szombatonként a Palace-ba, hogy előtte rendre végiglátogatta azokat a helyeket, ahol nem akart sörözni: mindig jó megvizsgálni azt, amiről le akarunk mondani.

Én most arról szándékozom lemondani, hogy Bozsó képei kapcsán kompozícióról, színvilágról, technikáról, miegymásról írjak. Pedig kézenfekvő lenne előhozakodni azzal, hogy amit látunk, az az emulzió-transzfer nevezetű eljárás eredménye. Ez a technika nem teljesen új dolog, de nem is elcsépelt, Magyarországon különösen nem. A polaroid–felvételt exponálás után, az előhívódás egy alkalmas stádiumában kétfelé kell hámozni, és a megfelelő darabot nedves papírra préselni; ettől a kép, ami előhívódásnál rendesen a nyersanyag egyik rétegéről a másikra áramlik, a papíron fog kikötni, a papír karaktere és faktúrája által is meghatározott, sajátos hatást adva. Ez a módszer arra is jó, hogy az amúgy is egyszem eredetit előállító polaroid-felvételt még egyedibbé és megismételhetetlenebbé tegye, és, mint régen a nemes eljárások, tovább közelítse a képzőművészeti szférák felé. Manapság szerencsére már nincsen akkora görcs a „fotószerűség” kontra „festészetutánzás” dolgában, mint a piktorializmus korában, sőt, innen nézve az akkori tézis és az akkori antitézis is eléggé avíttnak tűnik.

Persze, mint a képzőművészetben megszokhattuk, a technika itt is csak technika, önmagában semmit nem ér...

Nem kellene írni a képek színvilágáról sem. Pedig nagyon markáns, szokatlan, talán a bedöglött nyersanyag okozta természetellenes színekről van szó, ami némelyik modell esetében szinte sikamlóssá teszi az ábrázolást. Mégsem szabad ezt hangsúlyozni, mert úgy járhatunk, mint Menzel a Sörgyári capricció-val: idézőjelek közé tette, és ezzel agyoncsapta Hrabal groteszkjét, aminek pedig az a legnagyobb értéke, hogy a különöst oly természetesnek veszi.

Huszonöt évvel ezelőtt az Eötvösben Wachulik tanár úr (tényleg így hívták, őt nem a Teljesült kívánságok vásárában olvastam, mint Áda Vins–t) hasztalan próbálta megvilágítani, miért ne érdekelné a költőt a költészet maga; ehhez még öreged-nünk kellett. Furcsa, hogy az a magyaróra, ami akkor olyan jelentéktelenül belesimult az aznap többi hat órája közé, milyen gyakran jut eszembe. Most például Bozsó képei előtt. Mert felsorakoztathatók a képek ürügyén az ismert technikai, esztétikai, műtörténeti kategóriák, de amikor pár hete Pécsett bementem a kiállítóterembe, akkor én ott nem arcképek, hanem arcok között éreztem magam, és, bár egyik eszemmel mindennek tudtam az okát, például azt is, hogy egy szükségképpen hosszú expozíció, mint a régi, gyönyörű fényképeken, segít időtlenné, méltóságteljessé, fennköltté tenni a pillantást, a másik eszem, az igazi, nem érzékelt mást, mint hogy állok egy teremben, emberek vesznek körül, és néznek rám. Egy részüket személyesen ismerem, másokat csak névről, vagy névről sem, és úgy állunk szemben egymással, mint azok, akik az elakadt liftbe szorultak, ahol a túl-közelséget csak a lift haladása tette elviselhetővé.

Ott mocorogni kezdünk, nézünk jobbra–balra, próbáljuk valahogyan feloldani zavarunkat, de itt ezek az arcok csak néznek rám, olyan lefegyverző szemérmetlenséggel, mint amikor egy serdülő fiú titokban megles egy lányt a fürdőszobában, a kulcslukon keresztül, és a lány, sejtve, hogy nézik, tovább törülközik a kelleténél, és közben a félrefordított kulcs felé – bámulója szemébe – pillant.

Timár Péter