BESZÉLGETÉS SZEBELLÉDY GÉZÁVAL

– Mikor és hol született?

– Budapesten, 1941-ben. Édesapám analitikus kémikus volt, viszonylag fiatalon lett tanár a Pázmány Péter Tudományegyetemen, és viszonylag fiatalon meghalt. Édesanyám nevelt. Az első elemit a bencéseknél végeztem, aztán az egyházi iskolákat megszüntették, és anyám kiadott kosztosdiáknak Budakalászra, egy ismerős tanító házaspárhoz. Negyedikes koromban elköltöztünk Solymárra, vidéki gyerek lettem, nagyon szerettem a természetet, a madarakat. Érdekelt az archeológia, ez volt az első dolog, ami a fényképezéshez is kötött. Ötödikes vagy hatodikos koromban az első diákkereseteimből archeológiai szakkönyveket vettem, és kiderült, hogy egy jó régésznek rajzolni vagy fényképezni kell tudnia, de jobb, ha mind a kettőhöz ért, úgyhogy elkezdtem anyámat szekírozni, hogy fényképezőgépet szeretnék. Megtanultam laborálni, magam hívtam elő a negatívjaimat. Gyerekkoromban is könyvet szerető ember voltam, mint a bibliát forgattam Dulovits könyvét, és az ellenfényes fényképezés nagyon megragadta a fantáziámat. Solymárról jártam be a fővárosba, a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanultam.

– Nem ott tanított Antall József?

– De igen. Nekem osztályfőnököm volt. Korábban az Eötvös József Gimnáziumban tanított, ahonnan a forradalom alatti tevékenysége miatt eltávolították, és szinte büntetésből került a Toldyba. Történelmet, magyart és művészettörténetet tanított, a történéseket komplex módon láttatva a diákokkal. Azt meg, hogy milyen politikus volt, a történelem fogja eldönteni.

– Mi történt az érettségi után?

– A bölcsészkarra jelentkeztem. Még 1957. október 23-án volt a gimnáziumban egy spontán diáktüntetés, ami nem állt másból, mint hogy a diákok szótlanul, némán álltak a fal mellett, és nem válaszoltak a provokáló tanárok kérdéseire; én úgy látom, hogy mindez ösztönös volt, egyfajta morális magatartás. Ezt gyakorlatilag az egész osztály megszenvedte, mert, mint később megtudtuk, volt egy olyan miniszteri ukáz, hogy minket nem vehetnek fel egyetemre.

Az érettségi után a Vízgépészeti Vállalatnál dolgoztam egy évet, jártuk az országot, vízvezetékeket kellett megkeresni műszerekkel, és a sok műszer között egy fényképezőgép is volt, amit a hétvégén elvihettem. Rászabadultam a világra, beleszerettem a fényképezésbe, és munka közben döntöttem el, hogy ha nem kellek történésznek, akkor kerüljön előtérbe a hobbim. Jelentkeztem a Magyar Távirati Irodába. A felvételi napján kértem egy nap szabadságot, és felmentem a Naphegyre. A felvételi bizottságban ott voltak a személyzetisek – akik nagyon komolyan vigyáztak, hogy be ne surranjon az ellenség –, ott volt Horvát Tamás, a Fotó Főosztály vezetője, kérdezgették, járok-e színházba, érdekel-e a kémia, miket fényképezek, és miért akarok idejönni. Mondtam, riporter szeretnék lenni, és a kezemet igyekeztem úgy tartani, hogy ne lássák, mennyire kérges a munkától. Horvát Tamás azt mondta, nekik riporterre nincs szükségük, ha fölvesznek, akkor maximum laboráns leszek. Volt egy olyan keserű érzésem, mint az egyetemi felvételi után, aztán a legnagyobb meglepetésemre alkalmasnak találtak és fölvettek.

Két éven keresztül egy nagyszerű műhelyben dolgoztunk fotóipari tanulóként. Aki eredményes volt, a második évben már önállóan dolgozott, én végig a színes laborban, egy Colormat nevű, additív vezérlésű nagyítógépnél voltam. Fölajánlották, hogy kiküldenek Bécsbe az Agfa tanfolyamára, ez a hatvanas évek elején olyan volt, mintha a Kánaánt ígérték volna, de mondtam, hogy nem, én fotóriporter kívánok lenni. A szakmunkásvizsga után bevonultam katonának, a flottilához kerültem, ott is fényképezéssel foglalkoztam.

Hatvannégyben visszamentem az MTI-be. A gazdasági rovathoz kerültem, hétfőn elindultunk az ország valamelyik részébe, szombaton visszajöttünk öt-hat riporttal, és hétfőn újra kezdtük az egészet. Teljesen önállóan dolgoztunk, odáig, hogy a hírszöveget is nekünk kellett megírnunk.

– Figyelemmel kísérhette-e, hogy mi lesz a képeinek a sorsa?

– Egyrészt, a hírügynökségi munkatárs egyfajta névtelenséget vállal. A másik, hogy a szerkezetből adódóan a megjelenést nem lehet garantálni. Egy alkotó embert borzasztóan bánt az, ha az archívumnak dolgozik, amit viszont bizonyos fokig ellensúlyozott az, hogy MTI-nek módja volt olyan technikát, nyersanyagot, szaklapokat behozatni, amihez mások nem juthattak hozzá. Ezenkívül voltak olyan helyzetek, amiket csak MTI-ellenőrzöttséggel lehetett fényképezni.

Talán egy év múlva, részben az érdeklődési köröm miatt, részben, mert azt akarták, hogy ne tűnjek el vidéken egy-egy hétre, átkerültem a belpolitikai rovathoz. Olyanok dolgoztak ott, mint Patkó Klára, Molnár Edit, Keleti Éva, Petrovits László, Kovács Gyula, Pálfai Gábor, Friedmann Endre, Fényes Tamás, a nevekből talán kiderül, hogy ki foglalkozott a kultúrával, ki a politikával és ki a sporttal. Én a hírekkel kezdtem, naponta három-négy hírt kellett szállítani. Később megkaptam a képzőművészet területét, azután sportriporterként dolgoztam, majd hetvenkettőben kimentem egy hónapra Észak-Írországba tudósítani, és amikor visszajöttem, akkor kezdtem állandó jelleggel protokollt fényképezni.

– A protokollon belül mit fényképezett?

– Volt egy nem törvényszerű, de kialakult munkamegosztás: Papp Jenő rovatvezető ment a mindenkori miniszterelnökkel, Fock Jenővel majd Lázár Györggyel, Vigovszky Ferenc Kádár Jánossal járt, én pedig Losonczi Pált kísértem. Ennek több oka volt, Losonczi sokat utazott, előfordult, hogy majdnem egy hónapig voltunk úton, és olyan helyeken jártunk, ahol a klíma miatt állóképesség kellett, én pedig fiatal voltam. Egzotikus helyszínekre jutottam el, avval együtt, hogy a protokoll megköti a fotós kezét, mert a fogadóterem Afrikában is olyan, mint Budapesten.

Nagy adománynak érzem, hogy a kor történelmének főszereplőit, Brezsnyevet, a pápát vagy Margaret Thatchert is közelről láthattam.

– Alakult ki közeli kapcsolata Losonczival?

– Az nagyon nagy dolog, ha a fényképészt hosszú távon eltűrik. Ez már egyfajta viszony. Losonczi, de a többi vezető is, tekintve, hogy a megjelent fotónak nagy súlya volt, nem szívesen látta viszont azt, aki egyszer tévedett, hiszen az ilyen fotós gondot okozott a hivatali gárdának. A protokollfotót nagyon kevés ember csinálhatta élesben, ezeket az eseményeket fotografálni fényképészi felelősség volt. Itt nem lehetett tévedni. Például Tito mindig úgy fogott kezet, hogy a partner kezét megtörte egy picit, és az akaratlanul meghajolt – hogy ezt milyen nehéz lefényképezni úgy, hogy közölhető is legyen, nem tudja, aki nem csinálta. Egy technikai hiba, mondjuk, ha valakinek a kellő pillanatban nem villant a vakuja, nem maradt meg az MTI falai között, hanem adott esetben diplomáciai átiratot jelentett. Nem lehetett megtenni, hogy a film épp a „csúcspillanat” előtt fogyjon ki a gépből, vagy hogy ne villanjon a vaku.

– Ez állandó stresszhelyzet.

– Igen. De csak utólag derül ki. Ez a munka fegyelmet követelt, és fényképészetileg nehéz volt. De amikor az ember leül egy asztalhoz kártyázni, nem azon vitatkozik, hogy jók-e a szabályok, hanem a szabályok szerint játszik.

– Mikor lett főszerkesztő?

– 1970 novemberében az MTI kinevezett szerkesztőségvezetőnek, a Tájékoztatási Hivatal pedig elfogadott főszerkesztőnek. Hozzám tartozott a belpolitikai szerkesztőség és a külföldi képszerkesztőség, és emellett az illusztrációs rovatot is szerkesztőségi rangra emeltem.

Elküldtek a politikai főiskolára, jószerint köteleztek rá. Amikor elvégeztem, több állásajánlatot kaptam, amitől kilelt a hideg, egyiket se fogadtam el, mert gyerekkorom óta fotográfus akartam lenni, és azt, hogy végül erőnek erejével mégis hivatalnokot csináltak belőlem, csak úgy tudtam elviselni, hogy azért változatlanul fényképekkel foglalkoztam.

– Nem akarta vállalni a pozíciót?

– Még a hetvenes években sem volt az, hogy „akarom” vagy „nem akarom”, pláne az MTI-ben. Föl lehetett volna rúgni az asztalt, de szelíden azt lehetett mondani, hogy „igen”. Némely dolgot visszautasítottam előtte, a fotószerkesztőséget nem. A szakmámmal akartam foglalkozni; később kiderült, hogy nem jártam rossz úton. Tizenhét éves MTI-s múlttal azt hittem, hogy bizonyos dolgokat lehet jobban csinálni. Amikor kineveztek, azt akartam, hogy a szakirodalmat behozzam az MTI-be; hogy első legyen a szakmai hozzáértés; hogy az emberanyagot az amatőrmozgalomból frissítsem. Abban a nem mindenkinek tetsző dologban törtem pálcát, hogy a fotósok az újságíró-iskola mellett végezzék el a szakmunkásképzőt is, és jó ideig hittem abban, hogy meg lehet valósítani a fotóriporterek főiskolai képzését. Szervezeti dolgokat próbáltam rendberakni, továbbá az ellenkezések ellenére általánossá tettem a kisfilmes fényképezést.

1989 végén a politikai olvadás első jelei érződtek, és ennek nemcsak tartalmi megnyilvánulásai voltak, de szervezeti jelei is. Pálos Tamás volt a vezérigazgató, aki az MSZMP központjából került az MTI élére. Szakmailag ütköztünk, először finoman, később durvábban, amit én nem viseltem el, és egyik pillanatról a másikra felálltam a főszerkesztői székből. Arról volt szó, hogy az MTI Fotó alakulásától kezdve az alkalmazott fotográfusokkal jogszerűtlen szerződést kötött, a fotóst teljesen kiszolgáltatta és a szerzői jogot lábbal tiporta: „Én adok neked fizetést, akkor is, ha nem csinálsz semmit, ha beteg vagy. Adok neked fényképezőgépet, nyersanyagot, evvel téged megvásároltalak, ezért dolgozol, és amit a munkádért beveszek, ahhoz neked semmi közöd.” Az alapjaiban visszás, joghézagokkal teletűzdelt helyzet a nyolcvanas évek végére feszültségeket teremtett. Továbbá megcsillant a maszekká válás lehetősége, volt néhány fiatal, aki MTI-felszereléssel akart a maga hasznára dolgozni; addig az alkotó volt kizsákmányolva, onnantól pedig az állami vagy a közösségi tulajdon lett volna préda. Pálos Tamás megígérte nekik, hogy olcsó géphez juttatja őket. Jogászokat, fotós szakértőket vettem magam mellé, és kidolgoztunk egy freelance rendszert. 1990. február elején Pálos Tamás összehívott egy értekezletet, ahol kioktató és erőszakos hangot használt a beosztottjaimmal. Voltak, akik elkezdtek félni, „mégis, ő a vezérigazgató, ebből baj lesz, ennyit nem ér meg néhány Nikon-szett, engedjünk”. Akkor én elballagtam a szobájába és azt mondtam neki, hogy keressen más főszerkesztőt. Újra fényképezőgépet vettem a kezembe, és elkezdtem fényképezni.

– Volt-e felelőssége az MTI-nek a nyolcvanas évek második felében egyre gyakrabbá váló tüntetések és ellenzéki megmozdulások elhallgatásában?

– Igen. De nem volt megszabva, hogy így vagy úgy cselekedjünk. Szerkesztői vagy riporteri józan ész létezett. A kilencvenes években megkérdezték, hogy az MTI miért nem fényképezte, amikor egy március 15-i tüntetést szétvertek a rendőrök. Azért, mert nem ment oda riporter, és ha menni akart volna, akkor lebeszélem, mert nem volt szükségünk arra, hogy mondjuk megverjék. Nem a hírügynökség az ellenzéki megmozdulás fő fészke. Nem provokáltuk a hatalmat. Bizonyos dolgokat tudomásul kell venni: aki úgy érzi, hogy mindezt nem tudja összeegyeztetni a becsületes újságírói vagy riporteri munkájával, az ne dolgozzon hírügynökségnél. Azt kell fényképezni, amit a hírügynökség belső szabályai megengednek. A kérdésre a felelet az, hogy ha az ember tudta is, hogy egy tüntetést szétvernek, nem az volt a fő feladat, hogy ezt megörökítsük, még dokumentációs céllal sem.

– Nem hiányoznak ezek a képek?

– Tulajdonképpen az is hiányzik, hogy Beethovenről nincs egy jó portré. Ami nincs, az bizonyos értelemben hiányzik, de ez a lehetetlen kategóriájába tartozik. Olyan emberek kérik ezt számon, akik nem értenek a hírügynökségi szakmához, akiknek fogalmuk sincs arról, ami az MTI-ben létezett. Aki ott akart dolgozni, az bizonyos feltételekhez tartotta magát, többek közt ahhoz, hogy olyat nem fényképezett, ami az uralmon lévő rendszert direktbe irritálta volna. Nekem ez így természetes.

– Érzett-e politikai értelemben vett csalódást 1988-1989 táján?

– Pont azokat az éveket előzte meg a politika főiskolán eltöltött két év, ahol olyan dolgokat ismertem meg – a Rajk-per anyagát vagy a XX. kongresszuson elhangzott Hruscsov-beszédet –, amikről korábban nem tudhattam. Sok mindent átgondolhatott az ember, tehát ilyen szempontból, politikai értelemben vett csalódás nem ért. Az emberekben viszont elkezdtem csalódni: adott esetben az én mértékeim szerint tehetséges fotográfus lehet hitvány emberileg.

– Mi történt közben az MTI-ben?

– Főmunkatársként dolgoztam. Elvállaltam a Szerencsejáték Rt. Fortuna című magazinjának képszerkesztését is, de jóval kevesebb energiát használtam, mint előtte egy évtizedig, avval, hogy sem az újságíró-, sem a fotóművész-szövetségben nem vállaltam posztot.

Jött a rendszerváltás, márciusban már a választásokat fényképeztem. Külföldre is jártam, Göncz Árpád első protokollútja a Kárpátaljára vezetett, én kísértem, ugyanígy Antall József miniszterelnököt is többször én kísértem el. 1992 őszén behívatott Antall József és elmondta, hogy tudomására jutott, miszerint az MTI Fotó rosszul gazdálkodik az archívumával. Az MTI fölhozta az archívumot a Tanács körútról a Naphegyre, bezsúfolta egy öltözőnek épített, rosszul klimatizált, épületgépészeti elemekkel szabdalt légterű termecskébe, a filmek és a papírok mentek tönkre, az archívumkezelők hely hiányában nem tudták kiszolgálni az ügyfeleket. Antall József korábban múzeumi szakember volt, az ő szájából nem hangzott fellengzősen, hogy a fotográfia nemzeti kincs. Megkeresett engem, mert nemcsak tanítványaként ismert: még a hetvenes évek elején, amikor a politikai múltja miatti szilenciuma után mint múzeumigazgató először próbált könyvet kiadni, akkor én fotografáltam neki, én voltam az, aki a nevemet adtam, mert úgy éreztem, hogy attól nem károsodik a szocializmus, és avval nem vétek az előbb emlegetett MTI-rend ellen, hogy egy múzeumigazgató felkérésére a múzeumi tárgyakat szakszerűen lefényképezem. Nagyon sokan féltek attól, hogy egy rendőri felügyelet alatt álló ember társszerzőjének szegődjenek, én nem féltem, lehet, hogy naivitás volt, de mindig igyekeztem nyitottan élni..

Tehát behívott: közölték vele, hogy veszendőbe megy az MTI Fotó anyaga, bízik a szaktudásomban, próbáljak ezen segíteni. Tekintve, hogy jól éreztem magam riporterként, és a lehetőségekhez képest anyagilag is jól álltam – ennivalót és könyvet, ami a hobbim, tudtam venni, nagyobb igényeim meg nem voltak –, se testem, se lelkem nem kívánta elvállalni.

Azt gondoltam, hogy az ügy saját magától elalszik. A következő év januárjában Antall József újra fölvetette, hogy veszély fenyegeti a gyűjteményt. Tisztában van a szakértelmemmel; tűrném-e, hogy mások egyéni érdekből vagy hozzá nem értésből tönkretegyék az archívumot, vagy vállalom, hogy segítek? Elvállaltam. Februárban kaptam egy üzenetet, a miniszterelnök úr aláírta a kinevezésemet, másnap esküt kell tennem. Reggel nem az MTI-be, hanem a Parlamentbe mentem, ott találkoztam Oltványi Ottó vezérigazgatóval, aki átölelt, és azt mondta: „A kinevezésed tízes találat! Végre valaki, aki szakszerűen fogja csinálni!” Az járt a fejemben, hogy vajon nekem olyan jó lesz-e ez.

Elkezdtem dolgozni. Egy fotográfiát szerető ember fölszisszent azon, amit ott talált; én fölszisszentem, és hogy a szisszenésem hangosabb legyen, szakértőket hívtam. Az archívum körülbelül tízmillió képet őrzött, elektronizálni akartam a nyilvántartást, egységbe akartam gyűjteni az egész sajtófotográfiát. Nagyon nagy csatározásaim voltak, elég sok ellenséget szereztem, de a hozzáértők, az ott dolgozók heurékáztak, amikor sikerült mindezt megvalósítani. Azok, akiknek nem volt igazuk, vesztesen elkullogtak.

– Lassan eljött az újabb politikai fordulat.

– Egy hírügynökségnél, legyen az a világ bármely táján, szakmai kérdés egyfajta pártatlanság. Aki nem lendült ki valamilyen szélsőséges irányba, az nem adott maga ellen támadási felületet. A hírügynökség jól végezte a munkáját, korrekt volt, egyformán tudósított a pártok megmozdulásairól és nem volt pártérdekeltség. Egy magára adó képügynökségnél a pártatlanság nem szlogen, hanem szakmai követelmény. A sajtó mégis kipiszkálta az Antall Józseffel való ismeretségemet, legalább annyi mocsokkal, mint korábban a kommunista múltamat. Nem zavart, két ellentétes állítás közül az egyik szükségképpen nem igaz.

Amikor Oltványi kinevezési ideje lejárt, kinevezték Alexa Károlyt, akiről azt lehetett tudni, hogy korábban az MDF választmányi tagja volt. Az ismerkedés első két hónapja után szaporodtak köztünk a konfliktusok. Kilencvenöt elején volt egy szakmai vitánk. Szabadságra mentem, hogy kipihenjem a harc fáradalmait, ő azalatt írt egy levelet a kormánynak, amiben a felmentésemet kérte. A kormány visszahívott, tudomásul vettem. Később mindenki számára kiderült, hogy nekem van igazam: megkezdték az MTI Fotó leépítését, szélnek eresztettek egy csomó tehetséges riportert. Alexa fölajánlotta az archívum vezetését. Nem fogadtam el a lehetőséget, nyugdíjba mentem.

– Mikor lett a Szövetség tagja?

– A hatvanas évek végén jelentkeztem először, de nem vettek fel. Abban az időben az MTI-n belül nem volt ildomos szövetségi tagnak lenni, lenézték őket, mint amatőrök gyülekezetét, akik szeretnek fényképezni. Szinte antagonisztikus ellentét volt a képügynökségnél dolgozó hivatásos és a fotóklubban fényképező között, még akkor is, ha az MTI gyökerei igencsak leértek a rangos amatőrfényképezéshez.

1972-ben, amikor már riporteri múltam is volt, ismét jelentkeztem, és „csont nélkül” fölvettek. Rév Miklós volt az elnök, Féner Tamás a főtitkár, később én is bekerültem a titkárságba. A felvételi bizottságot vezettem, úgyhogy amikor bő tíz évvel később többen megkerestek, hogy vállalnám-e a főtitkárságot, már kétségtelen hivatali múlt állt mögöttem. Úgy éreztem, hogy tudok segíteni. Akkor a MÚOSZ fotóriporteri szakosztályának már több, mint tíz évig voltam elnöke. Amikor újra jelöltek, én elnézést kértem, és mondtam, hogy most választottak meg a fotóművész-szövetségbe főtitkárnak, és a kettőt nem tudom együtt csinálni. Tudtam, hogy mennyi időt fordítok a Szövetségre, mennyit a szerkesztői munkámra. Mindkét feladatot komolyan vettem, és ez egyáltalán nem volt kényelmes, előfordult, hogy késő estébe nyúló szövetségi ülés után mentem föl az MTI-be és néztem át a postámat, hogy reggel ne érjen váratlanul semmi.

– Önök úgy kerültek a Szövetség élére, hogy Rév Miklósék lemondtak?

– Nem. A közgyűlés elnökséget választott, és ez az elnökség zárt ülésen nem Féner Tamást választotta főtitkárnak a tagjai közül, hanem minimális szavazattöbbséggel engem. Rév Miklós tiszteletbeli elnök lett, az aktív elnök Katona István. Sokan remélték a szakma előrelépését, rangjának kiterebélyesedését avval, hogy a Kádár János környezetéhez tartozó Katona vállalja a szakmai közösség irányítását. Nagyon tisztességes embert ismertem meg benne, aki a fotográfiának csak használt, amíg ott volt. Az azonban kiderült, hogy annyit nem tud tenni a fotográfiáért, mint amennyit azok gondoltak, akik sanda vágyakkal odaédesgették.

A Szövetség nagyon sok réteget tömörített, rangos amatőrök, fotóriporterek, szakfotográfusok és „magános hajósok” is voltak benne. A helyzetemnél fogva bizonyos érdekeken kívül álltam mint MTI-főszerkesztő, egyaránt becsültem a jó amatőrt és a lapnál dolgozó riportert, noha később a szememre vetették, hogy egyértelműen MTI-párti vagyok. Miért akarom én vegyíteni az amatőrt a szakfényképésszel, miért akarom a klubot összekeverni az autonóm művésszel? Jelentős fotográfusok nem értettek egyet evvel a szakmai egyenlősdivel, ők a nyolcvanas években úgy érezték, hogy a művészi fotografálás elkülöníthető dolog. Mások a sajtófotót akarták elkülöníteni, később ezeknek a törekvéseknek lett az eredménye a fotóriporteri kamara megteremtése. Én fából vaskarikának tartottam egy olyan szakmában kamarát teremteni, ahol a tagságnak nincs iskolai mércéje. Szerettem volna a szakma tényleges rangját megadni, azt, hogy főiskolát végzett emberek fogjanak kamerát. Szerettem volna a kialakult klikkeket megszüntetni, talán sikerült is, ideig-óráig. Nagy súlyt helyeztem arra, hogy a fiatalok munkalehetősége megteremtődjék, létrehoztuk a Fiatal Fotóművészek Stúdióját, aminek a szellemi vezetésébe rangos fotóművészek is bekapcsolódtak. Katona István elnökkel szerettük volna biztonságban tudni a Szövetség ömlesztve elhelyezett fotógyűjteményét, ha nem érezzük ennek a fontosságát, akkor is figyelmeztetett volna az évenkénti, minisztériumi revízió. Noha pénzt nem adtak, szóvá tették a mostoha elhelyezést. Az egész intézményrendszert át kívántuk forgatni, a szó jó értelmében hivatalszerűvé tenni, egyfajta rendet teremteni, mert mielőtt mi kerültünk a Szövetség élére, iratkezelésben, a könyvtár rendben tartásában voltak olyan lazaságok, amik nem mondhatók törvényszerűnek. Bár én is egy szigorú hivatalban, az MTI-ben szereztem gyakorlatot, Katona István, aki a KB irodájának vezetője volt, szakmailag nálam is jobban tudta, hogy bizonyos dolgokat hogyan lehet működtetni. Feladatunknak tekintettük a külföldi kapcsolatok megerősítését, nemcsak a kézenfekvő, szocialista államokkal, de a nyugatiakkal is. Én amatőr párti voltam, újra fölmelegítettem a FIAP-pal való kapcsolatot. Katona Istvánnal karöltve megkerestük azokat a külföldön élő fotográfusokat, Kepest, Kertészt és másokat, akik nevet szereztek maguknak. Nagyon fontosnak tartottam, hogy az egyetlen magyar szakkönyvtárat úgy gyarapítsák, hogy azt még szakkönyvtárnak lehessen nevezni akkor is, amikor a pénzkeretek már egyre jobban szűkültek. A Szövetség viszonylag nagy pénzből, durván ötmillió forintból gazdálkodott, és abból vagy tudott spórolni bizonyos dolgok megvalósítására, vagy nem. A végén már ott tartottunk, hogy el kellett dönteni, az apparátus fizetését emeljük-e vagy másra használjuk a pénzt. Kiállításokat támogattunk, a lehető legdemokratikusabban, művészeti bizottságra bízva a döntést.

Volt egy nagy tervünk, ez lett az egyik legnagyobb kudarcélményem: 1988-ban fölkínálták egy épület alsó szintjét, ott akartunk elhelyezni mindent, ami a fotóművészethez kapcsolódik, lehetőség lett volna mindenre, amit a Mai Manó műteremházban most szeretne Kincses Károly megvalósítani. Milliós nagyságrendű, de szinte jelképes összegért megkaptuk volna. Volt néhány millió spórolt pénzünk, kellett volna még a minisztérium engedélye és anyagi támogatása is, már-már a kezünkben volt, bejelentettem a közgyűlésen, hogy megvan minden, amikor az olvadás odáig jutott, hogy Katona István korábbi pártnimbusza az ellentétébe csapott át. A Szövetségen belül is voltak ellenlábasai az ötletnek, de az nem volt olyan erőteljes. Nem is értettem, hogy miért tornyosulnak egyszercsak elénk sziklahegyek, tényleg minden készen volt, és nevetséges indokok miatt hiúsult meg, például, hogy rossz helyen van a vízvezeték, és nemzeti kincset ilyen helyen nem lehet elhelyezni. Na és, ahol most van, kérdeztük. Egy év huzavona után megmondtam az eladónak, hogy mégsem vesszük meg az ingatlant. Másfél hét múlva eladták egy banknak.

1990. február 25-én közgyűlése volt a Szövetségnek, a vezetőség még ősszel, testületileg lemondott, és a februári interregnumban egy ügyvezető elnökség intézte a dolgokat, én ügyvezető főtitkár voltam. Katona István elnök betegágynak esett, kórházba kellett vonulnia, úgyhogy a közgyűlést nekem kellett levezényelni, a beszámoló és az új vezetőség megválasztása is az én dolgom volt. Tekintve, hogy újra fotografáltam, és tudtam, hogy ez milyen rengeteg időt igényel, nem kívántam tovább a Szövetség főtitkáraként dolgozni.

– Mi történt ezen a közgyűlésen?

– A közgyűlés békében lezajlott, elfogadva a logikus törekvést, hogy azt a fajta rendet, amit a kulturális irányítás évtizedekre előírt, meg kell szüntetni. Megválasztották az új főtitkárt, különböző munkacsoportokat bíztak meg, hogy a kollektív bölcsesség alapján dolgozzanak ki új működési rendet. Mi már nyolcvanhatban hozzáértő jogászokat vettünk magunk mellé, és igyekeztünk a működési és az etikai szabályzatot szakszerűvé tenni. Az, amit a történelem változása hozott, indokolt volt.

Leszámítva azt, hogy egy illető felállt és részegen elkezdett hülyeségeket beszélni, a közgyűlésen demagógia nem hangzott el. Sok embernek utólag jött meg a bátorsága ahhoz, hogy Katona Istvánt a háta mögött, később szemből szidja, olyan is, akinek korábban segített.

Egyszer külföldön voltam, merő véletlenségből éppen Antall Józsefet kísértem fotóriporterként az Egyesült Államokba, és amikor hazajöttünk, megtudtam, hogy a távollétemben beválasztottak a MÚOSZ Etikai Bizottságába. Néztem, mint a moziban, milyen módi ez, hátha nem is akarom vállalni. Gondoltam, elmegyek az első ülésre és majd jól megmondom nekik, de régi barátaim, kollégáim azt mondták, ez olyan időszak, amikor szükség van az emberi tisztességre, úgyhogy itthon maradtam. Két héttel később kaptam egy levélmásolatot, aminek az eredetijét az Etikai Bizottság elnökének küldték, és amiben a Magyar Fotóriporterek Kamarájának tagjai az MTI-s múltamra hivatkozva, engem hatalomátmentőnek nevezve tiltakoztak a bizottsági tagságom ellen. Ehhez azt hozták fel példának, hogy 1989 őszén megtiltottam az MTI riportereinek, hogy a prágai eseményeket fényképezzék. Előbb mosolyogtam a politikai demagógián és a rágalmakon, aztán válaszoltam rá, és ebben megírtam, hogy a jelzett időpontban hivatalos kiküldetésben külföldön tartózkodtam, így a fotóriporterek kiutazását nem is akadályozhattam meg.

A Szövetségtől úgy váltam el, hogy ha a tapasztalatomra vagy a személyemre szükség van, akkor nagyon szívesen rendelkezésükre állok. A későbbiekben sem bántódtam meg. Lényegesnek tartom a magam és Katona István szerepének a megítélésében, hogy a közgyűlés minden tettünket jóváhagyta, és senki nem mondta ott, ahol mondhatta volna, hogy lábbal tiportuk az egyetemes művészet jogait.

Bacskai Sándor