BESZÉLGETÉS RÉV MIKLÓSSAL

Már 1973-ban, nyugdíjba vonulása idején is a magyar fotóriporterek "nagy öregjeként" tisztelték, 1976-ban, hetvenedik születésnapján kiemelkedő terjedelemben közölt vele beszélgetést a Fotóművészet. Rév Miklós egy ellentmondásos kor mindennapjait és szereplőit örökítette meg évtizedeken át, a MAFIRT, a Szabad Nép, később a Népszabadság fotóriportereként. 1967 és 1986 között a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke volt, ezt követően tiszteletbeli elnökké választották 199o-ig. Fotóalbuma jelent meg Kínáról, Vietnamról és Tibetről. Rév Miklós ma kilencvenegy esztendős.

– Szokott még fotografálni?

– Talán egy esztendeje is van már annak, hogy utoljára a kezembe vettem a fényképezőgépet.

– Nem hiányzik?

– De igen. Hiányzik. Még akkor is, ha jóideje már csak magamnak készítettem képeket. Tudja, én nagyon hamar abbahagytam a komoly fényképezést. Egyrészt anyagilag is megterhelő. Másrészt magánemberként nem könnyű az események közelébe jutni. Ezen kívül a kollégák sem szeretik a konkurrenciát.

– Pedig volt munkatársai, a Népszabadság szerkesztőségében ma is nagy tisztelettel említik önt, mi több: törődő szeretettel látogatják.

– Nem is róluk beszélek. Ott nagyon jó kollektíva volt, ma is jó érzéssel gondolok vissza az ott töltött közel harminc esztendőre.

– Ön rendkívül hűséges ember. Ha jól tudom a feleségével negyvenöt boldog esztendeig élt együtt, a Szabad Népnél, illetve a Népszabadságnál harminc évig dolgozott, tizenkilenc esztendeig töltötte be a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöki tisztét... Egyáltalán: van olyan, amit hűtlenül otthagyott?

– Van bizony. Az asztalosmesterség. 19o6-ban Sátoraljaújhelyen születtem, egy éves voltam, amikor felköltöztünk Pestre. Egy fiú és egy lánytestvérem volt. Négy polgárit végeztem, és tulajdonképpen nyitott voltam a világra, amikor a házunkban lakó asztalosinas barátom rábeszélt arra, hogy én is azt a szakmát válasszam. Nagyon megtetszett a dolog, munkába is álltam a Conti utcai asztalosm?helyben. Előbb bútorasztalos tanonc, később segéd lettem, egészen a felszabadulásig.

– Bizonyára jó műhely volt, a Conti utca mégis inkább a rosszlányokról híresült el...

– Arról is ismerték. Meg arról is, hogy vele szemben volt a famunkások szakszervezete, amelynek én is azonnal tagja lettem. Később beléptem az illegális kommunista párt akkor már létező ifjúsági szervezetébe. Így kerültem kapcsolatba a munkásmozgalommal.

– Amelyhez – kell-e mondani – szintén hűséges maradt. De hogyan hagyta ott az asztalosmesterséget, hogyan lett fotográfus?

– Tizenhét éves koromban egyik barátomtól kaptam ajándékba egy boxgépet, amin semmit sem lehetett állítani, csak exponálni kellett. Először fényképeztem vele a műhelyben, később a Szépművészeti Múzeum kiállításain, aztán kijártam a Ligetbe gyerekeket, öregeket fotografálni. Persze mindezt csak kedvtelésből, magamnak, nem is komoly szándékkal. Röplapokat is sokszorosítottunk a Pártnak oly módon, hogy lefényképeztük, és számtalan nagyítást készítettünk azokról. Egyszóval én erre áldoztam a pénzemet, ezt szerettem csinálni szabadidőmben. De mivel technika iránt érdeklődő gyerek voltam, az első perctől kezdve én készítettem a nagyításokat is. A Dembinszky utcai lakásunk kamrájában alakítottam ki egy nagyon kezdetleges fotólabort, ahol megtanultam játszani a fényképezéssel, a fénnyel, a formákkal és a tónusokkal. Komolyra a háború után fordult a dolog, amikor a MAFIRT fotóosztályára kerültem, ahol Révay Dezső volt az igazgató, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ez egy mellékes kis osztály volt a filmintézeten belül, viszont itt már lehetőség nyílott arra is, hogy önálló riportokat csináljunk.

– Ön pedig azonnal készített egy olyan sorozatot, amelyik az akkori idők egyik leghíresebbje volt. A Széncsata 1946-ra gondolok.

– Akkoriban nagyon kevés fűtőanyag volt, a bányászok éjt nappallá téve dolgoztak. Erről a nehéz munkáról szóltak a képek.

– Művészet volt ez inkább vagy politika?

– Nézze! Ilyen volt az élet és a fizikai munka. Nehéz, néha hősies. Ezen kívül természetesen akkoriban, miként később a Szabad Népnél illetve a Népszabadságban is, elvárták, hogy az ember olyan képeket készítsen, amelyek megfelelnek a Kommunista Párt elképzeléseinek. Amelyek kifejezik a mozgalmat.

– Hősként kellett feltüntetni a munkásokat és a politikusokat?

– A munka szép oldalát kellett bemutatni.

– Nem érezte bántóan szélsőségesnek ezt?

– Nem, mert mi a nehézségeket is igyekeztünk megörökíteni. A politikusokról szólva pedig azokban az években nem lehetett olyan felvételeket közreadni, mint ma. Úgy látom, ma az a pillanat kell az újságoknak, ha egy politikus mondjuk megbotlik, vagy lefújja a kalapját a szél. Akkor ez máshogy volt.

– Fotózott művészeket is. Az talán könnyebb volt egy kicsit. Ha jól tudom ön volt a Valahol Európában című film egyik fotósa.

– Valóban. Én csináltam a sztárfotóit. De ne gondolja, hogy a művészeknek nem voltak elképzelései a fotókat illetően. Somlay Artúr például pontosan elmondta, hogy miként fotografáljam őt. Én máshogy gondoltam, de megcsináltam így is, úgy is. Elvittem hozzá a kész képeket, először azt mutattam meg neki, ahogy ő kérte a beállításokat. Aztán meg azt, ahogy én képzeltem el. Ma is jó érzéssel emlékszem arra, amikor átölelt és azt mondta: magának volt igaza.

– 1948-ban aztán a Szabad Néphez került. Belecsöppent az élet sürüjébe, a napi rohanásba.

– Nekem hatalmas szerencsém volt az, hogy a Szabad Nép főszerkesztője Horváth Márton volt, akit nagyszerű embernek ismertem meg, ráadásul nagyon szerette a fényképeket. Olyannyira, hogy ő maga is fotózott. Volt becsülete a fotósoknak, ha jól sikerültek a felvételek, akár hármat-négyet is betett egy anyaghoz. Lehet, hogy napi rohanás volt, de mégis fontosnak tartottuk, hogy időt szánjunk a felvételekre. Néha a megrendezett kép jobb hatású, de az igazi mégiscsak az, ha a való életet örökíti meg az ember. Egyszer például itt járt a híres francia fényképész, Cartier–Bresson. Reismann János barátommal mi kísérgettük mindenfelé a városban. A Rákóczi úton meglátott egy alkalommal két parasztlányt, de ahelyett, hogy lefényképezte volna őket, szóba elegyedett velük, kísérte őket. A lányok egy óra múltán már nem is törődtek azzal, hogy előveszi a gépet, és fotókat készít róluk. Akkor értettem meg igazán milyen fontos az, hogy a fotográfus időt szánjon a kép elkészítésére! Sokszor meg a kidolgozás módjában kerestük az újításokat. Én például egy régebbi technikát vettem elő, és tónus nélküli fotógráfikákat csináltam azért, hogy a rosszabb nyomású papíron is megéljenek a képek. Ezen kívül nagyon sok önálló felvételt csináltunk, amihez mi írtuk a bő képaláírásokat és divat volt akkoriban az úgynevezett képszalag, ez négy-öt képből álló tematikus sorozat volt. Sokat utaztunk az országban, de még külföldön is.

– Ekkor születtek népszer? fotóalbumai Kínáról, Vietnamról és Tibetről. Fotóriporterként akkori szemmel nézve elképesztő lehetőségeket kapott.

– Valóban így van. A Kultúrkapcsolatok Intézete küldött ki engem Tábori Andrással Kínába. Másfél-két hónapig voltunk ott, bejártuk az országot, én –bár volt nálam Rolleiflex is– nagyobbrészt Leicával fotóztam, ellőttem vagy nyolcvan tekercs filmet. Miután hazajöttünk, ötezer példányban elkészült a Kínáról szóló album. Két hét alatt fogyott el... A következő nagy utat 1956-ban tettük meg. A Csepel teherautók próbaútra mentek Tibetbe, néhányan pedig részt vehettünk az expedícióban. A három speciálisan kialakított teherautót vonaton vitték Pekingbe, ott ültünk föl rájuk, és mentünk velük Lhasszába. A közel két hónapig tartó útról egy újabb fotóalbum készült. Miként az 1958-as Vietnami látogatásról is. Utóbbiról –Patkó Imrével közösen –még egy külön könyv is megjelent Vietnam művészete címmel.

– Beszéltünk arról, hogy miként alakult Rév Miklós fotográfus élete, de kevés szó esett arról, hogy önt egész életében szoros szálak fűzték a Párthoz. Az MSZP különválásáig aktív és elkötelezett tagja volt a munkáspártnak.

– Ez nem titok, és én ma is azt vallom: emberileg nagyon sokat köszönhetek ennek. Tizenhét évesen lettem az illegális Kommunista Párt tagja, a mozgalomban nevelkedtem. Vállaltam pártfunkciókat a MAFIRT-nál is, a Szabad Népnél is. Itt például még újságíróként is dolgoztam 1952-55-ig a pártrovatban.

– Büszkén említi mindezt, pedig manapság ez nem divat. Nem bántja, hogy mostanában azt tartják az elmúlt évtizedek pártmunkásairól, hogy becsapták, félrevezezették a népet?

– Néha bánt, de nem érint igazán. Azt hiszem, hogy a régi párttagok talán nem is veszik igazán komolyan, mert semmi alapja nincs annak, hogy bárki is elítélően nyilatkozzon az illegális mozgalomról. Az ott tevékenykedők például tisztességes, becsületes, bátor emberek voltak. A későbbi idők megítélésével kapcsolatban pedig az a jellemző, hogy a hibákat felnagyítják, ám az értékeket hajlamosak elfelejteni.

– Egy híján húsz esztendeig volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének az elnöke. Ez a szakmai tudásnak volt köszönhető vagy inkább a mozgalmi munkának?

– Inkább az előbbinek.

– Mi mindent próbáltak tenni a Szövetségben a fotósok érdekében?

– Nem voltak óriási terveink, szerényen működtünk mi. A folyóiratunkkal, könyvtárunkkal, a Szövetség által kiírt rendszeres pályázatokkal, a vidéki fotós körökkel felvett kapcsolatainkkal próbáltuk segíteni azt, hogy tagjaink jól megtanuljanak fotografálni, és politikailag is megfelelő képeket készítsenek.

– A beszélgetés elején azt mondta: hiányzik a fotografálás. Miért nem veszi a kezébe a gépet?

– Nézze! Én a festészet szerelmese voltam gyerekkoromban. Festő ugyan nem lehettem, de a fény segítségével mégiscsak képeket készítettem egész éltemben. Elég volt. Ma már újra a festészet szerelmese vagyok, a falamon lógó festményekben gyönyörködöm. És ennyi nekem elég.

Trencsényi Zoltán