BESZÉLGETÉS KATONA ISTVÁNNAL

– Mikor és hol született?

– 1928-ban Budapesten.

– Mondana valamit a családi hátteréről?

– Édesapám műbútorasztalos volt, édesanyám cseléd, később gyári munkás. A fiatalkorom két nagy, jellegzetesen munkás-proli negyedhez – a Ferencvároshoz, ahol születtem és felnőttem, illetve Kőbányához, ahol egy ideig laktunk – kötődött. 1945 előtt rendkívül rossz sorban éltünk; kilakoltattak bennünket, végrehajtók elől bujkáltunk, nyomortelepen laktunk, megszenvedtük a munkanélküliséget, népkonyhára jártunk, mások levetett ruháit viseltük, szegénységi bizonyítványunk volt, az egyház taníttatott. A szegénységünk, az ebből fakadó számtalan sérelmem és megaláztatásom, a háború borzalmainak élménye egész további életemre kihatott, s ezek az élmények vezettek el a baloldalhoz, és tettek kommunistává.

– És az életcélja?

– Arról ábrándoztam, hogy repülőgéptervező mérnök leszek, végül bölcsészkaron végzett történelemtanár és újságíró lettem.

– Fényképezni mikor kezdett?

– A fényképezéssel a negyvenes évek első felében, középiskolás koromban kerültem először kapcsolatba. A tandíj kiegészítése céljából alkalmanként munkát vállaltam a Lónyay utcában lévő, „Napsugár Foto” elnevezésű fényképészeti szaküzletben. Elsősorban laboráns kisegítőként kaptam munkát, de néha előremehettem a bolt eladóterébe is, segíteni az üzlet tulajdonosának. Az első gépem egy Kodak box kamera volt. Képes voltam föláldozni érte a morzejelekkel ellátott cserkészkésemet. Később a jószívű tulajdonos támogatásával és a szüleim engedélyével vettem egy Voigtländer Bessát. A két géppel kizárólag családi felvételeket készítettem, közülük többet máig őrzök.

– A fotó iránti érdeklődése a háború utáni években, felnőtt korában is megmaradt?

– 1961-ben Moszkvába utaztam. Amikor onnan Leningrádba készülődtem, a szovjet kísérő megkérdezte, van-e nálam fényképezőgép. A nemleges válaszomra azzal a felkiáltással, hogy „Csak nem fog gép nélkül Leningrádba utazni?!” kezembe nyomott egy kis Zorkij C gépet. Ekkor kerültem ismét kapcsolatba a fényképezéssel.

Kezdetben csak a saját szórakoztatásomra fotóztam. A hetvenes években megismerkedtem Nagygyörgy Sándorral, Korniss Péterrel, Hemző Károllyal, Papp Jenővel, Gadányi Györggyel és a fotográfia több más jelentős képviselőjével. A fordulatot a Féner Tamással való megismerkedésem, és hosszú ideig tartott barátságunk hozta. Képletesen – de tulajdonképpen szó szerint is – ő piszkálta ki az asztalfiókból a tájfelvételeimet; indított el a „lejtőn”. Az ő makacs biztatására került megrendezésre a Duna Galériában, majd Szegeden a Táj természete című, első kiállításom, amelyet itthon és külföldön még számos tárlat követett. Féner Tamás vezetett be a fotográfiai közéletbe, általa kerültem a Magyar Fotóművészek Szövetségének közelébe, majd biztatására kértem felvételemet a Szövetség tagjainak sorába.

– Önről köztudott, hogy éveken át politikával foglalkozott, sőt Kádár János közvetlen munkatársai közé tartozott.

– Valóban. Sokéves újságíróskodás után 1961-ben kerültem a Magyar Szocialista Munkáspárt apparátusába, s ott dolgoztam az 1985-ben saját kérésemre történt nyugdíjaztatásomig, illetve Kádár János 1989-ben bekövetkezett haláláig.

– Mi volt a feladata?

– Kezdetben előadóként a napilapokkal tartottam a kapcsolatot. Később a sajtó alosztály vezetője voltam, utána az agit. prop. osztályvezető helyettese, végül osztályvezetője. 1974-ben a Népszabadsághoz kerültem főszerkesztőnek, négy év múlva visszakerültem a Központi Bizottság apparátusába, és ‘85-ig a Központi Bizottság Irodája, a köznyelven Kádár-titkárságként számontartott osztálya vezetője voltam.

– Azt mondják, hogy egy időben ön írta a Kádár beszédeit.

– Ez igaz is, nem is. Nincs olyan politikus, akinek ne lennének munkatársai, apparátusa, akik a kötött vagy kötetlen beszédeit anyaggyűjtéssel előkészítik. De az, amit a közvélemény Kádár-beszédnek ismert, mégiscsak az ő munkája volt. Azt hiszem, ez minden igazi politikus esetében így van. Churchill sem egyedül dolgozott, pedig újságíró volt.

– Kádár János hogyan fogadta a fotó iránti érdeklődését?

– Azt nem kifogásolta, hogy fényképezgettem; van olyan, ismert képem, amely kifejezetten az ő ihletésére készült. Szívesen megnézegette a fotóimat, kritizálgatta őket; a legfőbb kifogása az volt, hogy miért nincsenek emberek a tájfelvételeimen. Örült, ha értesült egyik-másik képem sikeréről és kelendőségéről. Azt sem ellenezte, ha hivatalos eseményen fényképeztem. Az már kevésbé tetszett neki, hogy nyilvánosan kezdtem szerepelni a fotós közéletben, cikkeket publikáltam, kiállításokat nyitottam meg. Rosszallóan vette tudomásul, hogy a Népszabadságban, illetve a Magyar Nemzetben elemző írásaim jelentek meg a magyar fotográfia helyzetéről; a felsőfokú fényképész-képzés megvalósítását, a Fotográfiai Múzeum létrehozását szorgalmaztam.

Amikor a közvetlen munkatársa lettem, a kérésére le kellett mondanom minden közéleti tisztségemről. Azt hiszem, ha 1985-ben nem vonulok nyugdíjba, egy évvel később nem járult volna hozzá ahhoz, hogy a Szövetség közgyűlésének előkészítői engem javasoljanak az elnöki tisztségre, de így beletörődött.

– Ön abban az évben lett a Szövetség elnöke, amikor nyugdíjba ment?

– Egy évvel utána, 1986-ban. De mondom, a Szövetséget már jóval előbb megismertem, még nem voltam tag, de már tartottam a kapcsolatot a Szövetséggel. Féner Tamás minden gondjukba beavatott, és lassanként fölvetődött, hogy talán sok mindenben tudnék nekik segíteni; amiben tudtam, segítettem is. A színfalak mögött nagyon sok ügyben benne voltam, véleményeztem szóban és írásban, házaltam, ma úgy mondják ezt, hogy lobbyztam a fotográfia érdekében. Akkor ennek szocialista összeköttetés volt a neve.

– Zaklatták „privát” kérésekkel is?

– Soha nem tartottam zaklatásnak, ha valaki privát kéréssel fordult hozzám. Ez azonban soha nem jelentett lekötelezettséget, és nem vártam érte viszonzást. Ha tehetem, ma is segítek annak, aki hozzám fordul, de annak is, akiről csak úgy megtudom, hogy segítségre szorul. Tudok a mendemondákról. Kijelentem: senki nem kapott tőlem ingyen lakást, nem kapott luxus célból autót, senkit nem mentettem ki halálos gázolási ügyében a bíróság ítélete alól.

– Ön úgy került a Szövetség élére, hogy az előző Elnökség lemondott?

– Az előző elnökségnek hivatalból kötelezően kellett lemondania, mert 1986-ban tisztújító közgyűlés volt. Sok minden közrejátszott abban, hogy 1986-ban megválasztottak. Az akkor már előrehaladott korú, és általam nagyon tisztelt Rév Miklós addigi elnök, és Féner Tamás akkori főtitkár egyaránt kapacitáltak, hogy fogadjam el jelölésemet az Elnökségbe, vagy valamilyen más tisztségbe. Kádár Jánosnál is inspiciálnom kellett, hozzájárulását kérve, hogy egyáltalán elfogadhassam az ajánlatot. A végeredmény ismert, és engem is meglepett.

– Talán azt is remélték, hogy föl lehet használni a kapcsolatait.

– Valószínűleg. De ebben nem látok semmi kivetnivalót. Soha nem tetszelegtem a nagy művész pózában, és egy pillanatig sem ringattam magam abban a hiú ábrándban, hogy a „művészi teljesítményem” volt az elsődleges szempont, amikor a jelölők és a választók szavazata rám esett. A világ legtermészetesebb dolgának tartom, és nem érzem sértőnek, ha ilyen választásokkor „önző” szempontok is érvényesülnek. Ma kiket látni különböző egyesületek, szövetségek élén?

Én 1986-ban azért már eléggé ismert voltam a fotográfusok körében. Ha másképp nem, mint csodabogár: a fényképezgető apparatcsik. A felvételeim sem voltak teljesen ismeretlenek a képeslapolvasók, a kiállítás látogatók előtt.

– Miért Szebellédy Géza mellett döntött, amikor főtitkárt választottak?

– Nem én döntöttem mellette, én csak javasoltam őt, mert a sajtófotográfiában meghatározó MTI-sek egyik képviselőjeként alkalmasnak véltem a tisztségre. De ha a kérdése mögött az rejlik, hogy miért nem Féner Tamásra esett a választás, hadd idézzem fel a választási eseményeket és eredményeket, hogy ne merüljön feledésbe: Féner Tamás akkor, azon a Közgyűlésen a jelölő listára is éppen csak felkerült, az Elnökségbe is a legkevesebb pontszámmal jutott. Ez a legközvetlenebb híveit is meglepte. Az Elnökség súlyosan hibázott volna, ha őt választja főtitkárnak, mert ez azt jelentette volna, hogy rögtön az első ülésen szembefordul a tagság többségével. Lehet, hogy a Szebellédy Géza személyére történt döntés rossz volt. Az Elnökség tagjai közül bárki mást meg lehetett volna választani, csak Féner Tamást nem, bármennyire fájó is volt ez sokaknak. De megismétlem a lényeget: javasolhattam volna bárkit, ha az Elnökségnek nem tetszik, akkor másként dönt, mert titkos szavazás volt. Az eredmény szerintem tökéletesen megfelelt az akkori Közgyűlés hangulatának.

– Mi volt a munkamegosztás Ön és Szebellédy Géza között?

– Amíg Rév Miklós volt az elnök, addig a Szövetséget ténylegesen a főtitkár, Féner Tamás vezette. Hogy ez az ő felfogása volt-e, vagy Rév Miklós az idős kora miatt nem vállalt többet, nem tudom. Amikor minket megválasztottak az elnökségbe, azt mondtam, hogy dísztök nem leszek. Csak a címért nem akarok tisztséget vállalni. Az első pillanattól én vezettem a Szövetséget. Szebellédy Géza az apparátussal törődött. A meghatározó ügyeket én intéztem, és, mint a Szövetség volt elnöke, a felelősséget ma is én vállalom mindenért. Szebellédy Gézát később, amikor a Magyar Újságírók Szövetségének közgyűlésén beválasztották az etikai bizottságba, magatartását, vezetői stílusát, nézeteit kifogásolva megtámadták volt kollégái. Miután a szövetségi munkát kivéve nem voltunk közvetlen munkatársak, ezt a dolgot nem tudom megitélni. Engem a mai napig nem bántottak, a politikai életben sem, pedig (vagy éppen azért, mert) én nem tértem rá a damaszkuszi útra. Erre egyszerűen nem vagyok hajlandó.

– Miket sikerült megvalósítaniuk az elnöksége idején?

– Megpróbálom nagyon röviden, tényszerűen felsorolni: Szigetbecsén megnyílt az André Kertész emlékház, Vácott megnyílt a Petzval József Fototechnika-történeti Gyűjtemény, a fotógráfiai biennále a Műcsarnokban kapott állandó helyet, méltóképpen, 15 reprezentatív kiállítással ünnepeltük meg a fotográfia 150. évfordulóját, intézményes kapcsolat jött létre évtizedek óta külföldön élő, neves magyar származású fotográfusokkal, sokan közülük megkapták és elfogadták a dísztagságot a Magyar Fotóművészek Szövetségében, az Iparművészeti Főiskolán megkezdődött a fotográfusképzés, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója önálló helységet kapott. Kritikussá vált helyzetben az Esztergomi Biennálé támogatást kapott a Szövetség Elnökségétől, megalakult a Magyar Fotográfiai Alapítvány, és megnyílt Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeum. A Stúdióban és körülötte kialakult válságot sikerült megoldani, a Fotóművészetet sikerült önállósítani, s így biztosítani további megjelenését.

– A főiskolai szintű fotóoktatás megindításában mi volt a konkrét szerepe?

– A gondolat nem egyetlen ember fejében fogalmazódott meg. A megvalósításban is sokan működtek közre; én talán a helyzetemből adódóan tehettem többet másoknál, hiszen ekkor még a párt Központi Bizottságának a vezetője voltam. Nem tagadom, családi okok is közrejátszottak abban, hogy különösen nagy gondot fordítottam erre az ügyre; a fiam a Török Pál utcai művészeti szakközépiskolában érettségizett. Láttam, hogy az ott oktatott tantárgyak mindegyikét tovább lehet tanulni valamelyik főiskolán, kivéve a fotográfiát. Tudomásom volt róla, hogy a Szövetség részéről voltak puhatolózó beszélgetések Somogyi Józseffel, a Képzőművészeti Főiskola akkori rektorával. Én is beszélgettem vele. Ismertem őt a közéletből. Benyomásom szerint nem tanúsított túl nagy érdeklődést a téma iránt - annál inkább Gergely István, az Iparművészeti Főiskola rektora, aki viszont nagy reformokra készült, radikális elképzelései voltak. Ezekbe az elképzelésekbe jól belefért a fotó és a video befogadása, amihez az illetékes állami és pártszervek támogatását is megkapta.

Nagyon sok embert kellene megneveznem, akiknek köszönhető, hogy a felsőfokú fotósképzés ügye elmozdult a beszélgetések szintjéről.

Ezután ki kellett dolgozni a tanterveket, el kellett készíteni az órarendet, meg kellett teremteni a technikai feltételeket; és természetesen ki kellett válogatni témavezetőket és az oktatókat. Gergely István rektor megtisztelt azzal, hogy bevont a munkába, részt vehettem a megbeszéléseken, véleményt nyilváníthattam a vitákban. Kiváló szakemberek sora kapcsolódott be a képzés megszervezésébe. Volt egy sajnálatos kudarcom is: Féner Tamás az utolsó pillanatban visszalépett, és többszöri kérlelés ellenére sem volt hajlandó bekapcsolódni a tanári kar munkájába.

– A Stúdió megalakításához is volt köze?

– Nem. Azt az előző Elnökség hozta létre. Annál nagyobb részt vállaltam a fenntartásában és ha szabad azt mondani, az átmentésében. Pozsgay Imre (akkor a művelődési tárca vezetője), és Siklósi Norbert, a Lapkiadó Vállalat igazgatója támogatásával a fiatalok helyiséget kaptak a Garay utcában, a körülményekhez képest nem rossz felszereléssel. Elnökségem alatt többször is tisztázni kellett a Stúdióhoz való viszonyt, hiszen a Stúdió elsődleges célja - a képzés hiányának a pótlása - már megszűnt. Ma is helyeslem az Elnökség döntését, miszerint a Stúdióra a főiskolai képzés beindulása után is szükség van. A teljes alkotói szabadság biztosítására törekedtünk, hangsúlyozva, hogy részrehajlás nélkül támogatni kell minden irányzatot, amely értéket képvisel, tiszteletben tartva a Stúdió önkormányzatát és biztosítva a működés elemi feltételeit. Ma is köszönettel tartozom azoknak, akik támogatták ezeket a törekvéseket. Mindenekelőtt Balla Andrásnak, aki nem kis gyötrődés után, éppen akkor vállalta a Stúdió művészeti vezetésének súlyos terhét, amikor az Elnökség és a Stúdió vezetése közötti, kívülről gerjesztett vita a legkiélezettebb volt; amikor a Szövetség vezetőit, mindenekelőtt Tímár Pétert az akkori stúdiósok részéről a legigaztalanabb vádak érték.

Hadd mondjam még el a Magyar Fotográfiai Múzeum megszületésének történetét. Nem tanulság nélkül való. A múzeum létrehozásával már sokan próbálkoztak előttünk, Féner Tamásék is, de próbálkozásaik rendre kudarcba fulladtak. Mi végül abból indultunk ki, hogy ne akarjunk rögtön „Műcsarnok méretű” Fotográfiai Múzeumot, hanem vállalkozzunk a minimálisra, szúrjuk le valahol a zászlót. Hiszen évtizedeken át nem az volt a kérdés, hogy kell-e, legyen-e múzeum, hanem az, hogy hol? Azt mondtam, utánunk is fognak még jönni emberek, ők majd tovább építgetik, amit mi elkezdtünk. Az élet engem, és a velem akkor egyetértőket igazol. Mert én a Mai Manó Házban annak folytatását látom, ami a Magyar Fotográfiai Múzeum létrehozásával alapozódott meg. Hogy érthetőbb legyen a történet: amikor kútba esettnek látszott a Féner Tamáséknak felajánlott lehetőség, azt mondtam: ne vesszen el minden. Válasszuk ketté tematikailag, jellegét tekintve a leendő múzeum dolgát. Vácott, ahol a háború előtt a Kodak működött, Weiss Imre tanácselnök és Dr. Lenyó László, a Forte Gyár igazgatója messzemenő támogatásával létrejött a Petzval József Fotótechnikai Múzeum, amelynek azt kellett volna reprezentálnia, hogy a magyarság a fotótechnika és a fotókémia területén mivel járult hozzá az egyetemes fotókultúra fejlődéséhez. A múzeum ma az utolsó napjait éli, s ha valahonnan nem kap sürgős segítséget, föl fogják számolni.

Megvolt tehát a technikai anyagot gyűjtő múzeum, de hátra volt még a fotográfiát gyűjtő: ez hol kaphatna helyet?

Az első igazi remény akkor csillant meg, amikor Dr. Zentai Róbert, az OMKER vezérigazgatója, akit régóta ismertem, szinte bagóért fölajánlott az Arany János utcában egy ezer négyzetméteres helyiséget. Könyörögtem a Minisztériumnak, hogy vegyék meg, több tízmillió forint haszonnal azonnal el lehet adni, a pénzt forgassák vissza a Szövetség számára, és abból csináljunk múzeumot, de a tárca, meg némelyik kollégám keresztbe tett, és elúszott a lehetőség. Fölajánlottak az Ó utcában egy helyiséget, az se jött össze. Hamvába holt tervek is születtek, mint hogy például a Népstadion úti Művészetek Házában, a várbeli karmelita kolostorban vagy a Ráday utca, a Török Pál utca és a Kálvin tér által határolt tömbben építenének a művészeti szövetségek számára egy épület-komplexumot. Ott kapott volna helyet a Szövetség, illetve a múzeum is. Ezek a lehetőségek is mind elúsztak. Elszakadt a cérnám, kihívattam a Szövetségbe a Stúdió című tévéműsort, és az adás másnapján ajánlotta föl a Bács-Kiskun megyei és a kecskeméti tanácselnök, hogy segítenek nekünk: odaadják az összedűlés határán álló volt ortodox zsinagóga épületét, sőt a helyrehozatal költségeinek egy részét is vállalják. Tőlünk csak azt várják, hogy tartsuk fenn, működtessük a múzeumot. Ment is rendesen minden, de a rendszerváltozás elsöpört néhány minisztériumi vezető embert, köztük azt is, aki az induláskor ígéretet tett arra, hogy a leendő múzeum költségvetését hozzácsapják majd a Szövetség költségvetéséhez, így biztosítva a működtetést. Ahogy az épület egyre jobban kezdett hasonlítani a Magyar Fotográfiai Múzeumra, úgy lett egyre bizonytalanabb a fenntartás mikéntje. A korábbi finanszírozási ígéretek helyett már csak olyan ötletet kaptunk a tárca illetékes vezetőitől, hogy adjuk oda a múzeumot a Megyei Múzeumi Igazgatóságnak, illetve akasszuk a gondot a helyi önkormányzat nyakába, azzal a felkiáltással, hogy ha már adtak házat, és félig rendbetették, akkor tartsák is el a múzeumot. Hát ezek az ötletek nem tetszettek, és Tímár Péter javaslatára eldöntöttük, kísérletet teszünk az alapítványi működtetésre. Kérésünkre Erdélyi László Attila az akkori Főfotó irodájába összehívta az ország fotóiparának és fotószolgáltatóinak képviselőit, és az ott felajánlott adományokra alapozva határoztuk el a Magyar Fotográfiai Alapítvány létrehozását, és azt, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeumot ennek az alapítványnak a gondjaira bízzuk. (Remélem, a Szövetség irattára és a Múzeum is őrzi az alapítás történeti értékű dokumentumait, és fennmarad, kik voltak, akik cégük nevében segítettek, akár erejükön felül is, és kik voltak, akik tüntetőleg távol maradtak, pedig esetleg a legkönnyebben és a legtöbbet segíthettek volna.)

Már megvolt, hogy hol, megvolt, hogy miből, már csak az volt hátra, hogy kivel. Vagyis ki legyen a Múzeum első igazgatója? A szóba jöhető négy–öt jelölt közül Tímár Péter javaslatára Kincses Károly fotótörténészre, múzeológusra esett a választás. Felkértük, elvállalta, az Elnökség elfogadta. Azt hiszem, Kincses Károly a Fotóművészek Szövetségétől addigi múzeológusi pályafutásának legnagyobb lehetőségét kapta meg. Én a Múzeum ügyével kapcsolatos akkori döntéseimet, sok mindent tapasztalva és mérlegelve sem bántam meg a mai napig, hiszen Magyarországnak ma van fotográfiai múzeuma.

– Önt viszont azzal vádolják, hogy elherdálta a Szövetség gyűjteményét, amikor átadta a Magyar Fotográfiai Múzeumnak. Tud ezekről a vádakról?

– Tudok. De igaztalanok és alaptalanok. A Múzeumot a Magyar Fotóművészek Szövetsége hozta létre. Természetes, hogy annak törzsanyaga a Szövetség gyűjteménye. Nélküle nem is nyílhatott volna meg a Múzeum, s ma sem lehetne jelentős intézmény. A gyűjtemény letéti anyagként került oda, s változatlanul a Magyar Fotóművészek Szövetségének tulajdonát képezi. Bármikor visszavehető lenne. De ki akarná józan ésszel visszavenni?

– Vajon korábban miért nem sikerült hasonló eredményeket elérni?

– Azt, hogy korábban kevés vagy sok eredményt ért-e el a fotográfus szakma, nem tudom megítélni. Egyet tudok, az 1986-ban megválasztott Elnökség nem a nulláról indult, hiszen a Szövetségnek nagy múltja és hagyománya volt, tudtunk mire építeni. Az, hogy a mi vezetésünk bizonyos szempontból újat hozott, magától értetődik, föl kell tételezni, hogy minden felfrissült vezetés hoz valami újat. De az is tagadhatatlan, hogy korábban sok volt a hezitálás, a döntésképtelenség, az ügyek túlbonyolítására való hajlam. Ezek valószínűleg hátráltathatták a korábbi vezetést abban, hogy több eredményt érjen el.

Egyébként helytelenítem a különböző korszakok közvetlen összehasonlításait: a Rév Miklósét a Katonáéval, a Fénerét a Szebellédyével vagy a Tímáréval. Minden korszakban más és más feladatok vannak. Azt kell megvizsgálni, hogy az adott korszak vezetői megfeleltek-e az akkori feladatoknak. Nem először hangoztatom, hogy én történetesen képtelen lennék megfelelni azoknak a feladatoknak, amelyek például a mai vezetők előtt állnak. Különben nekem, nekünk is volt éppen elég gondunk, kudarcunk.

– Több mindent is tehetett volna az Elnökség, vagy kimerítették a lehetőségeket?

– Az az érzésem, hogy nem a mi fantáziánk volt szegényes, hanem a társadalmi változás érlelődött egyre inkább. Nem a Szövetség vezetése fáradt el, hanem a társadalmi körülmények lettek mások, fokozatosan megváltozott az élet, leépült az a politikai háttér, amelyben korábban a miénkhez hasonló művészeti szövetségek zavartalanul működhettek. Korábban rendkívül fontos jogosítványokkal rendelkezett a Szövetség, a tagság munkavállalási joggal járt, a tagok ugyanis automatikusan tagjai lettek a Művészeti Alapnak is, a munkavállaláshoz pedig az kellett. Ennek a megszűnése volt a legszembetűnőbb, mert ez a kenyérkeresettel függött össze. Az útleveket korábban a Báthori utca 10-ben intézték és véleményezték, de szerencsére jött a világútlevél, és a szabad utazás lehetősége. Addig a külkapcsolatokat, a kiállítások kiküldését csak a Szövetségen keresztül lehetett intézni, ma ez sem így van, mert egészen mások az államközi szerződések. Még hosszan lehetne sorolni azokat a jogosítványokat, amik a politikai változás következtében megszűntek, vagy kikerültek a Szövetség hatásköréből. Megkezdődött az erjedési folyamat, például olyan javaslatok formájában, hogy a Szövetségnek ne csak pesti szervezete legyen, hanem vidékiek is. Nem lettünk volna ellene, de kiderült, hogy a vidékiek nem kapnának helyi támogatást, az pedig nem ment, hogy a kevéske pénzt tizenkilenc felé osszuk el.

Kudarcomnak érzem, hogy nem tudtam megakadályozni a Váci utcai Fotóművészeti Galéria megszűnését. Az élet fintora, hogy a privatizálási nyomásnak engedve ugyanaz az Erdélyi László Attila adta el a Galéria helyiségét – ezzel megszüntetve a Galériát – először a Herlango, majd a Porst cégnek, aki a Galériát létrehozta, fenntartotta, s akinek olyan sokat köszönhet a hazai fotográfia. Tiszta szívemből szurkolok a Gromek, a Bolt, a Miró, a Pajta Galériának, de mindez nem helyettesíti azt, hogy eltűnt a Váci utcában, az idegenforgalom kellős közepén lévő Fotóművészeti Galéria.

– Nem tudta volna „hatalmi szóval” megakadályozni a megszűnését?

– A mai napig él a tévhit, hogy a Szövetség alapítója és részese volt a Galériának; A Galéria a Főfotóé és a Művészeti Alapé volt. A többi kollégához hasonlóan annyiban „működtem közre” a létrehozásában, hogy „áron alul” vittem be sok képet, hogy ily módon is segítsük Magyarországon a fotós műtárgykereskedelem megszületését.

Visszatérve a kérdésre: nem tudtam volna „hatalmi szóval” meggátolni a megszüntetését, és a hatalmi szó különben sem volt szokásom. Pedig, mivel a képeim jól mentek, a Fotógaléria fennmaradása nagyon is érdekem lett volna. Engem is derült égből lecsapó villámként ért a Fotógaléria megszüntetésének a híre, nem beszélve arról, hogy a privatizálási lázban az összes, kötelezően átadott negatívom eltűnt(!) és a mai napig sem került elő.

– Mi az, amit ugyancsak nem sikerült elérnie?

– Az egyik legfájóbb dolog, hogy sem a rendszerváltás előtt, sem utána nem tudtam elérni azt, hogy magyar fotóművész is kaphasson Kossuth- vagy Széchenyi-díjat. Ezt elvi okokból, függetlenül a személyektől minősíthetetlennek tartom, és nem csak mint a Szövetség volt elnöke, hanem mint fotográfus sem tudom elfogadni, hogy amióta ezek a díjak léteznek, a hét művészeti ág közül egyetlen egy van, a fotóművészet, ahol évtizedeken át nem találnak olyan alkotót, aki érdemes valamelyik díjra. Legalább fél tucat, ma élő fotográfust föl tudok sorolni, akik között nem lenne könnyű választani, mert mindegyik kiváló művész.

Elfogadhatatlan, hogy külföldön komoly fotótörténet nem jelenik meg négy-öt magyar megnevezése nélkül, itthon viszont egyetlen ember sem jut eszébe a tisztelt grémiumnak.

– Elnökként terjesztett föl embereket Kossuth-díjra?

Természetesen! Többeket is. Hadd ne mondjam el, hogy kiket. Szép számmal vannak kíváló fotóművészeink, akik ott lehetnének a jeles színészek, táncosok, írók, képzőművészek és más alkotók között.

– Volt-e szerepe a Fotóművészetnél történt változásban?

– Volt. A Közgyűlésen, ahol újra elnökké választottak, nem lehettem jelen, kórházban feküdtem. Miután bizonytalan volt, hogy meddig leszek ágyhoz kötve, egyáltalán, mikor állhatok munkába, Tímár Pétertől azt kértem, hogy ne várjanak rám, az Elnökség kezdje meg a munkáját. Az első teendők közé tartozott, hogy az új összetételű Elnökség tájékozódjon legsürgősebb feladatairól. Akkor még a Fotóművészet előállítási költségeit a Szövetség költségvetése tartalmazta, így a Szövetség, illetve az Elnökség felelőssége volt a lap ügye is. Így kérdezték meg Féner Tamás főszerkesztőt a Fotóművészet helyzetéről, és, mert ő több égető gondról beszámolt, az Elnökség kérte őt a meghozandó döntések előkészítésére. Ő feltételeket szabott, írásos garanciát kért arra, hogy az elkövetkező években is ő marad a főszerkesztő, mondván, csak abban az esetben tesz eleget az Elnökség kérésének. Miután ezt az írásbeli igéretet nem kapta meg – lemondott. Én az Elnökséggel értettem egyet.

Féner lemondása után azonnal elkezdtünk új főszerkesztőt keresni. Tárgyaltunk Albertini Bélával, Gera Mihállyal, Markovics Ferenccel, Székely Andrással, de egyikük sem vállalta el a feladatot. Nagyon meg voltunk szorítva. Kiderült például, hogy Féner Tamással együtt lemondott tördelő a fiókjában „felejtette” a megjelenésre váró szám korrektúráját, és a nyomda, hónapos várakozás után szerződésbontással és kötbérrel fenyegetőzött. Ekkor az Elnökség egyetértésével a Fotóművészet főszerkesztői „állását”, az azzal járó összes felelősséggel együtt Tímár Péter főtitkárra testáltam.

Körülbelül ezzel egyidőben a Minisztérium úgy döntött, hogy megszünteti a Fotóművészet „kiváltságos” voltát, és elveszi a lap költsé-geinek fedezetét a Szövetség költségvetéséből. Ekkorra már összeomlott a Lapkiadó Vállalat, sorra szűntek meg a lapok, és elindult a pályáztatások gyakorlata, ami azt jelentette, hogy ha a pályázat nem sikerül, ha a kuratórium nem vevő valamire, akkor az megszűnik. A fennállása alatt ekkor volt a legbizonytalanabb a szövetség léte is, hiszen a szövetségeknek is minden fillért pályázatokon kellett összeszedni, miközben a kultúrpolitikusok nem egyszer hangoztatták ellenszenvüket a művészeti szövetségekkel szemben. Magyarul, egészen reális veszélynek tartottuk a Szövetség legrövidebb időn belüli felszámolását, azon az úton, hogy megszüntetik a pénzügyi ellátását. Nem akartuk, hogy egy ilyen helyzetben a Szövetség maga alá temesse a lapot, amihez akkor már amúgy sem kötötték pénzügyi szálak, és, mert akkor nagy remények voltak az alapítványok jövőjét illetően, Tímár felajánlotta százhatvanezer forintját, és egy már meglévő, a Szövetségtől egyébként független, a művészetoktatás segítésére szakosodott alapítvány segítségével létrejött a Magyar Fotográfiai Szaksajtó Alapítvány. Pont jókor, mert ekkorra összeomlott az Arany Lapok Kiadó Kft., is, amelyet a Minisztérium a kultúrális lapok fenntartására, kiadására alapított.

Minderről természetesen az 1992. évi, soron kívüli Közgyűlésen részletesen tájékoztattuk a tagságot, amely a végrehajtott mentőakciókat egyhangúlag, egyetértőleg tudomásul vette. Később szomorúan tapasztaltam, hogy az új összetételű Elnökség, a Közgyűlés egyetértését semmibe véve egy ideig azon fáradozott, hogy „ügyet” csináljon a Fotóművészetből, és például azzal a felkiáltással, hogy semmi közük a laphoz, azt is megtagadták, hogy az Alapítvány által ingyen felajánlott újságot a Szövetség a tagjainak postára adja. Engem is rengeteg vád ért, föltételezték, hogy anyagi érdekeim lennének a lapban, olyanok piszkálódtak, akik a kisujjukat sem mozdították meg sem a Szövetségért, sem a lapért.

– Ezek szerint az Ön fülébe is eljutottak azok a nem kevés éllel megfogalmazott megjegyzések, vajon ki és mikor számol el azzal, hogy a Szövetség mennyi pénzért adta el a folyóiratot az Alapítványnak?

– Tudok ezekről a megjegyzésekről. Először is, a lap sohasem volt a Szövetség tulajdona, tehát azt nem is adhatta el. A lapnak annyi köze volt a Szövetséghez, ami ma is szerepel az impresszumban, hogy kezdeményezte az akkor illetékes hatóságoknál a Fotóművészet alapítását. A tulajdonos az állam volt. Az utalt ki pénzt a folyóirat megjelentetésére, egy darabig a Szövetségen keresztül, és azután pedig már nem a Szövetségen keresztül. A tulajdonosi jogokat gyakorló Lapkiadó Vállalat adta tovább a folyóiratot az Arany Lapok Kft.–nek, és annak az igazgatója döntött úgy, egyébként az én javaslatomra, mert akkor már felszámolás alatt álltak, hogy a folyóiratot átadja a Magyar Fotográfiai Szaksajtó Alapítványnak. Az Alapítvány egyetlen percig nem kapott költségvetési támogatást, a mai napig pályázatokból kell összeszednie, olykor egy–két ezer forintonként, a Lap előállításának és kiadásának fedezetét. Ilyen száraz és bizonytalan kenyéren él, de, hála például a Nemzeti Kultúrális Alapnak, mégis él évek óta a Fotóművészet, miközben lapok, folyóiratok sokasága ment tönkre.

– A Fotó újság megszűnését nem tudta volna megakadályozni?

– Amikor a Lapkiadó Vállalat is összeomlott a többi kiadóval együtt, maguk alá temetve a lapok százait? Ma ezt a kérdést föltenni épp olyan felesleges, mint azt firtatni, hogy vajon a Gera Mihály szerkesztette lap mennyiben járult hozzá a saját megbukásához.

A történelmi hűség kedvéért el kell mondanom, hogy Kaján Mária szerkesztő nyugdíjba vonulása után Siklósi Norbert, a Lapkiadó vezérigazgatója engem kért fel az utódlásra, oly módon, hogy létrehoz egy szerkesztőbizottságot, aminek én legyek az elnöke. Ott helyben alá is írtam a szerződést, ám elkezdtem töprengeni, és arra jutottam, hogy felesleges támadásoknak tenném ki magam. Alig száradt meg a tinta az okmányon, össze is téptem. A tisztségre többen is pályáztak, én Gera Mihályt javasoltam. Azt hiszem, ha én maradok a lap élén, én is megbuktam volna.

– A könyvkiadás terén mit sikerült elérniük?

–Szinte semmit. Az 1960-as években, amikor az állam még jobban dotálta a fotográfiai könyvkiadást, meglehetősen sok könyv jelent meg. Az antikváriumok keresett ritkaságai ma már a Corvina Kiadó „Fotóművészeti Kiskönyvtár”–a, a Műszaki Könyvkiadó több mint 40 kötetes „Fotósorozata”, vagy ugyanennek a kiadónak „Fotókönyvtár” sorozata. Igaz, valódi fotóalbum alig jelent meg. Azután hosszú pangás következett, és mi kizárólag odáig jutottunk el, hogy vittük a listákat, és mindig háborogtunk, hogy milyen csapnivaló Magyarországon a kreatív, illetve a technikai jellegű fotográfiai könyvkiadás. Azóta sok minden megváltozott, és például a Kultúrális Alap jóvoltából, kis kiadók önpusztító igyekezetével csodálatos dolgok látnak napvilágot.

– Igaz-e az, hogy a Szövetség eszköz volt a Hatalom kezében?

– Igaz, de ez a megfogalmazás annyira pontatlan, hogy nem egyéb egy rossz szlogennél. A kulturális élet mindig, mindenhol befolyás alatt áll, és sokféleképpen lehet hatni rá. Nem szentírás, hogy az a jó, amit az állampárt csinált, de mennyivel jobb a pénz diktatúrája? A pénz „demokráciájához” egy nagyon széles, sokszínű, kultúraszerető, toleráns, és persze tehetős középrétegre volna szükség, ám ettől Magyarországon még elég messze állunk.

Nekem a Központi Bizottság tagjaként a legmagasabb politikai tisztségem volt, de én semmilyen formában nem engedtem be a Szövetségbe a politikát. Pedig ha valaki beengedhette volna, akkor az én voltam. Énnekem, amikor Elnök lettem, fogalmam nem volt arról, hogy a fotóművészek között kik a párttagok. Mert nem volt jelentősége annak, hogy ki párttag, és ki nem.

– Hogyan értékeli az új szakmai szervezeteknek a Szövetségre gyakorolt hatását?

– Bizonyára a két „kamarára” gondol, hiszen a Szövetség tagjainak zöme a fotóriporteri és az alkalmazott fotográfusi szakma képviselőiből rekrutálódott. Amikor Kiss-Kuntler Árpád és Gink Károly megkeresett engem és Tímár Pétert mint a Szövetség vezetőit, és bejelentették a Fotóriporteri Kamara megalakításának szándékát, a támogatásunkról biztosítottuk őket. Egyedül azzal az elképzelésükkel nem értettünk egyet, hogy a kamarát kizárásos alapon kezdték szervezni, arra készültek, hogy a már magukat a gyakorlatban kvalifikált fotográfusok közül egyéni felvétel alapján döntik el, ki lehet tag, és ki nem. Ez ellentmond a kamarai elveknek.

– Ön az 1990-ben tartott tisztújító Közgyűlés előtt úgy nyilatkozott, hogy esetleges újrajelölését semmiképpen sem fogadja el. Ezt írásban is megerősítette. Aztán mégis elfogadta a jelölését. Miért változtatta meg az álláspontját?

– Valóban el voltam szánva rá, hogy nem fogadom el az újrajelölésemet. Ezt a szándékomat sok minden motiválta. Előrebocsátom, semmiképpen sem az időközben bekövetkezett rendszerváltás. Talán mindenkinél jobban láttam, hogy az évtizedeken át jól működő Szövetség ideje lejárt, egyre túlhaladottabbá vált. Eljutottam odáig, hogy belássam, bár nincs miért szégyenkezni, amit lehetett, megtettük. Lejárt az idő, új politikai struktúra épült ki, ki kellene találni, hogy mit tehetnénk, de ahhoz nekem már nincs fantáziám, hogy azon töprengjek, milyen Szövetségre van szükség ebben az új szituációban, van-e szükség rá egyáltalán. Azonkívül miért én, a lassan már a hetvenedik éve felé tartó, egyre nehézkesebben gondolkodó ember találja ki, hogy mit kell csinálni?

Egészségi szempontból is tényleg rossz állapotba kerültem, de az Elnökség hallani se akart arról, hogy a közgyűlésen bejelentsem a visszavonulásomat. A végén már szinte könyörögtem a megértésükért, hogy hasnyálmirigy-gyulladás, két szívinfarktus, nyitott szívműtét, gerincműtét, cukorbaj után minek kell még történni az ember életében ahhoz, hogy elhiggyék, nincs már jó fizikuma és megfáradt. Én nem lehetek önző? A cukorbaj miatt féltem a szememet, hiszen vizuális alkatú ember vagyok – nem lehet megérteni, hogy rettegek?

Egy embert leszámítva engem politikai támadás nem ért, tehát úgy tűnt, nem voltam a közösség számára elfogadhatatlan. Sőt a Közgyűlésen sokak meglepetésére fölállt egy ismert reklámfotográfus, és azt mondta, hogy a Horthy-hadseregben szolgált, a Magyar Vitézi Rend tagja, most rendszerváltás van, és itt vagyok én, a kommunista, és mégis, egyértelműen kiállt mellettem. Ennek ellenére vissza akartam vonulni. A politikai múltam történetével is kéne foglalkozni, rendben akarom lezárni az életemet.

Az elnökségi ülésen több embert is jelöltem a helyemre, Korniss Pétert például. A Közgyűlést összehívták, azon nem voltam jelen, műtötten a kórházban feküdtem. Bejött Korniss a betegágyamhoz, és azt mondta, ő nem tudja elvállalni az elnökséget, kérlelt, vállaljam én újra. Nem tudom, mennyi volt bennem a fájdalomcsillapító tompító hatása és mennyi a józan megfontolás hiánya, mindenesetre megtörten azt mondtam, na jó. A legnagyobb meglepetésemre két évvel a rendszerváltás után újabb négy évre megválasztottak. Most már azt sem mondhatta senki, hogy rettegnek a „Fehér Ház” – az akkor már nem létező MSZMP KB – emberétől.

– De aztán 1992-ben két évvel a mandátuma lejárta előtt, mégis lemondott. Miért?

– Egyrészt azért, mert tovább romlott az egészségi állapotom, csökkent a teherbíró-képességem, másrészt beláttam, hogy 1990-ben hibásan döntöttem, amikor hagytam eltéríteni magam eredeti szándékomtól, és hozzájárultam, hogy mégis jelöljenek. Ez az 1990–1992 közötti második, mondjam azt történelmi hasonlattal „csonka ciklus” számomra fontos és tanulságos volt. Mindenekelőtt azért, mert átélője voltam annak – és ezt szerencsének tartom – hogy erőteljesen megjelentek és beleszóltak a Szövetség életébe a fiatalabb generációk.

Amilyen különbség volt az 1986–90, illetve az 1990–92 évek között, olyan különbség volt a két elnöki ciklus feladatai között. Említettem, hogy az első ciklusom lényegében az „utolsó békeévekre” esett, 1990–1992 között már egyre erőteljesebben érezni lehetett az átalakulás, a rendszerváltozás hatásait a Szövetség berkeiben is. Kezdtek repedezni a Szövetség évtizedeken át szilárdan álló falai. Az egységes vezetés és szervezet kezdett átalakulni, az új Alapszabály eredményeként úgynevezett alkotócsoportok alakultak a Szövetségen belül, s helyet követeltek maguknak a vezetésben. A Stúdióba tömörült fiatalok is, függetlenedési lázban égve, szervezeti és anyagi önállóságot követeltek. Ezek már jelezték, milyen problémái lesznek az újabb vezetésnek. Különbség volt természetesen abban is, hogy Tímár Péter személyében már egy új, fiatalabb nemzedék energikus képviselője került a főtitkári székbe. Szellemi frissességet, ötletgazdagságot, merészebb gondolkodást, bátrabb szókimondást, nagyobb munkabírást hozott magával. Sokszor megviselte idegeimet a szokatlansága. Sok nehéz percet szerzett konokságával, de ezt külön becsültem benne: soha nem szerettem magam körül a Fejbólintó Jánosokat. Szívesen dolgoztam vele, sokat tanultam tőle, rám fért és ösztökélően hatott a fiatalos lendülete. Őszintén sajnálom, hogy többszöri kérlelésem ellenére ő is lemondott, amikor a felmentésemet kértem. Mindkét Elnökségben jól éreztem magam, mindkét testületben sok kiváló emberrel ismerkedtem meg és dolgoztam együtt, közülük sokkal kerültem baráti viszonyba.

– Ön végig Kádár János mellett maradt. Hogyan érintették a politikai változások?

– Azokról, amelyek a személyemet közvetlenül érintették, nem beszélek; magánügyem. Annál inkább arról, én hogyan látom a lassan csaknem tíz éve végbemenő változásokat. Emlékszik, mivel kezdtük a beszélgetést, amikor a családi hátterem iránt érdeklődött, és én a sanyarú életkörülményekről beszéltem? Nos, az én szememben nincs tekintélye az úgynevezett „rendszerváltó elitnek”, mert a lakosság többsége számára valamilyen formában az én háború előtti gyermek- és ifjú koromat hozta vissza. Csalódtam.

Még egy mondatot: a rendszerváltoztatáskor 60 éves voltam, az egészségi állapotom romlása, a főnököm, Kádár János halála és a megérlelődött rendszerváltás az én életemben teljesen egybeesett. Sem azok közé nem mentem, akik az úgynevezett damaszkuszi úton tolongtak, sem azok közé, akik könyékig turkáltak és turkálnak ma is a nép több évtizeden át összegürcölt vagyonában.

Hála a természetemnek, tudtam azt mondani, hogy félreállok, jöjjenek az új fiúk, mutassák meg, hogyan kell jobban csinálni. Egyelőre nem mutatták meg.

Szerencsésnek érzem magam, mert valami azért megmaradt számomra: a fotográfia.

Bacskai Sándor