BESZÉLGETÉS FÉNER TAMÁSSAL

Féner Tamás jövőre lesz hatvan esztendős. Harminc évig volt a Film Színház Muzsika fotográfusa, ezt követően a Képes 7-hez, utána a Népszavához került, majd a Griff és az ebből született Vasárnap következett. Jelenleg a Népszabadság Magazin képszerkesztője. Kilenc esztendeig töltötte be a Magyar Fotóművészek Szövetségének főtitkári tisztét, huszonöt évig jegyezte főszerkesztőként a Fotóművészet című folyóiratot. Itthoni kiállításai: 1962 Fészek Klub, 1971 Műcsarnok, 1974 Miskolc, 1976 és 1978 Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, 1981 Műcsarnok: Tükörrepülés, 1983 Néprajzi Múzeum: „...és beszéld el fiadnak...”, 1986 Magyar Munkásmozgalmi Múzeum: Ez volt a gyár, 1988 Fotógaléria: Hortobágy, 1988 Magyar Nemzeti Galéria: S.P.Q.R., 1992 Vigadó Galéria: Pepsziérzés, 1994 Legújabbkori Történeti Múzeum: Tájfénykép, 1996 Történeti Múzeum: tsepaduB. Négy könyve jelent meg: Kőszeg, 1976 (Corvina), Hétköznap, 1979 (Corvina), „...és beszéld el fiadnak...”, 1984 (Corvina) és a Fények által homályosan, 1993 (Mécs László Lap- és Könyvkiadó).

– Hol született, hogyan telt a gyerekkora, hogyan lett fotós?

– Budapesten születtem 1938-ban, édesapám kereskedő volt, édesanyám az üzletben dolgozott. Háború... gettó... a faternek munkaszolgálat... Később újra megnyitotta a boltot, amit aztán 1950-ben államosítottak. Anyámban nagy kultúrigény volt, ami azt jelenti, hogy elhurcolt minden múzeumba, könyveket adott a kezembe és olyan csórók nem lehettünk, hogy operabérletünk ne lett volna. Az általános iskola után a Madách Gimnáziumba jártam, azt pedig, hogy fotográfus lettem, tulajdonképpen négy embernek köszönhetem: az általános iskolai és gimnáziumi magyartanáromnak, a Képzőművészeti Főiskolán, ahová bejártam, a Végvárinak, a művészek közül pedig Schaár Erzsébetnek. Érdekes módon egyiküknek sem volt köze a fényképezéshez.

– Azt gondoltam volna, hogy hírneves fotósokat említ. Hogyan lesz valaki fotóművész egy magyartanár vagy egy szobrászművész hatására?

– Nem szeretem ezt a szót, hogy fotóművész, beszéljünk inkább fotográfusokról. Egyébként nagyon egyszerűen: egy magyartanár oly mértékben alakítja a személyiséget, a fogalmazáskézségtől a látásmódon át a beszédkészségig, hogy arra nagyon kevés embernek van módja. Schaár Erzsébettől azt tanultam meg, hogy a világ megoldandó vizuális problémák halmaza. A Végvári a Képzőművészeti Főiskolán pedig elmagyarázta, hogy a műtárgy nem spekulációra, hanem érzéki élvezetre való. És ez a hit azóta sem hagyott el. Bár úgy érzem, talán képes vagyok az agyonintellektualizált képzőművészeti műfajokat követni, a megvalósítást tekintve inkább gusztusom szerint való az, amit érzékletesen élvezhetővé tehetek.

– Ez azt is jelenti, hogy a közérthetőség a fontos?

– Nem a közérthetőség. A megközelíthetőség. Zenében például nem vagyok arra kötelezve, hogy naprakész legyek, tehát nem foglalkozom a második bécsi iskola utáni zenével, mert úgy érzem, hogy azt követően már csak intellektuálisan lehet követni a műveket. Vagy a posztderridánus esztéták szómágiáját idegen szavak szótáraként szívesen használom, de egyébként nem érdekel.

– Ha jól tudom, 1957-ben kezdett el dolgozni.

– Ötvenhétben érettségiztem, nem vettek fel az egyetemre, KISZ-főnyüzsgöncként a Pest megyei Hírlaphoz kerültem mint gyakornok. Képeim már a gimnáziumi évek alatt is jelentek meg a Szabad Ifjúságban, ahol a börtönből szabadult Bass Tibor, az ismert szociofotós volt a fotórovat vezetője. Három hónap után a Pest megyei Hírlap nem tudta fizetni még a nekem járó 240 forintot sem. Az Emke rötyijében véletlenül összetalálkoztam Bass-sal, aki kérdezte, hogy nem akarok-e fotóriporter lenni. Mindkettőnknek jól jött, hogy igent mondtam, nekem azért, mert természetesen fotóriporter akartam lenni, neki pedig azért mert a Fotó című lap főszerkesztőjeként szüksége volt valakire, akit protezsáljon. Akkoriban presztízsharc volt az, hogy minden komolyabb embernek legyen egy felfedezettje, akinek egyengeti az útját. Elvitt a Film Színház Muzsikához és ott is ragadtam néhány hónap híján harminc esztendeig.

– Harminc év, egy munkahelyen, kegyetlenül sok. Ennyi idő alatt közel azonos témákat fotózva nem válik rutinszerűvé a munka?

– Nem, mert a mi generációnknak lehetősége adódott arra, hogy jó esetben minőségileg is, ám mennyiségét tekintve mindenképpen hatalmas életművet hozzon létre. A gépet kaptuk a munkahelytől, a nyersanyagot hellyel-közzel loptuk, ha kocsi kellett, elég volt a főszerkesztőt megkörnyékezni, egyszóval a szocialista állam finanszírozta művészi ambícióinkat. Ilyeténképpen aztán én az idő múlásával egyre kevesebb színházat fényképeztem.

– Viszont egyre több szociofotót készített. Hogyan jutott el a művészetek megörökítésétől a mindennapok valóságáig?

– Miután egyre kevésbé érdekelt a színház mint látvány, elkezdett érdekelni a színház mint műhely. A balett próbaterem, a színházi próbaterem. A színész mint dolgozó. Aztán a dolgozó mint dolgozó... Nagy szerencsém volt, mert a barátom volt Schiffer Pál, aki elvitt a cigányok közé. Megismerkedtem Solt Ottiliával, Kemény Istvánnal, az ő hatásukra elolvastam a szo-ciológia klasszikusait. Akkoriban még divat volt olvasni...

– A Film Színház Muzsikát követte a Képes Hét főszerkesztő-helyettesi állása, majd egy rövid, Népszavás időszak. Utóbbiról a búcsúzásnál elhangzott egy mondat: „kölcsönösen csalódtunk egymásban.” Ez mit jelent?

– Képszerkesztőnek hívtak, de hamar kiderült, hogy oda nem képszerkesztő kell, hanem egy túladagolt agresszivitású tank, amilyen én nem vagyok. Akkoriban egy rendkívül alacsony szellemi színvonalú, szakmailag és emberileg retardált társaság jött ott össze. Ráadásul volt szerencsém megismerkedni a szakszervezeti mozgalom akkori vezetőjével, aminek hatására azonnal kiléptem a szakszervezetből...

– Nemcsak szakszervezeti tag volt, hanem párttag is, méghozzá hosszú ideig. Elhivatottan hitt az eszmében, vagy abban bízott, hogy párttagsága előnyére válik?

– Úgy gondolom, hogy ez csak a szükséges megalkuvás volt, szerettem részt venni a közéletben, megpróbáltam otthagyni a kezem nyomát, ennek akkor az volt a módja, hogy az ember belépjen a pártba, és „belülről bomlassza a szocializmust”. De akkoriban azt hiszem nem voltunk kevesen, akik azt gondoltuk, hogy ez egy lehetséges fóruma annak, hogy elmondjuk a véleményünket. Az eszmében abban az értelemben hittem, hogy úgy gondoltam: a világ kétpólusossága nem megváltoztatható, ezen belül viszont a párttagság folyamatos korrekcióra ad lehetőséget.

– 1978-tól, Zinner Erzsébet halála után Ön lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének főtitkára és ezt a tisztséget egészen 1986-ig betöltötte. Azt mondják, főtitkárként számtalan jó kezdeményezéssel rukkolt elő, ám egyiket sem tudta megvalósítani. Pedig lett volna lehetőség erre, hiszen éppen ön mondta, hogy a szocializmusban mindent könnyen el lehetett érni. Lehetősége volt arra, hogy létrehozza a fotóművészek által oly nagyon vágyott fotográfiai múzeumot, ám – úgy mondják – túlzott igényekkel lépett fel. Nem elégedett meg egy szerényebb helyiséggel, kacsalábon forgó épületet szeretett volna.

– Sok évig folyó huzakodás végén két épület birtokbavételére adódott lehetőség. A Szőlő utcai Pásztor-féle villát kaphattuk volna meg, ezen kívül Bereczky Lóránd felajánlott néhány helyiséget a Nemzeti Galériában, de órákon belül kért választ, mert a helyiségre igényt tartott a múzeumőrség is. Minden ellenkező híreszteléssel szemben, a Szövetség demokratikusan működött, tehát fotótörténeti szakbizottságának módja volt meggátolni, hogy a fotómúzeum megalakuljon és – lévén, hogy érdekei fűződtek ahhoz, hogy a Gyűjtemény ne kerüljön ki a Szövetségből addig, amíg ők megfelelően és saját érdekük szerint nem szelektálják azt – meg is gátolta. Ez egyébként dokumentumokkal igazolható.

– A felsőfokú képzés beindulása sem ment olyan egyszerűen...

– Közel tizenöt évig munkálkodtam ezen. Az első lehetőség akkor adódott erre, amikor Herskó János még itt volt Magyarországon. Elvállalta volna, hogy a Színművészeti Főiskolán beindítja a felsőszintű oktatást, már a tantervek, vizsgatervek is teljesen készen voltak, amikor a Herskó, „ki tudja miért”, váratlanul úgy döntött, hogy elmegy svédnek... Így aztán csak akkor sikerült életre animálnom a dolgot, amikor Gergely István lett az Iparművészeti Főiskola rektora. Nagy nehézségek árán, 1988-ban beindult a fotótanszak. Megkértem Katona Istvánt, hogy felsőszintű kapcsolataival, az ő akkori hátterével segítse a munkát. Segített is, csak ahhoz ragaszkodott, hogy ő ossza el a tanári székeket. Nekem felkínálta, hogy tanítsak esztétikát, de ez nem érdekelt, ezért otthagytam a főiskolát. Ezt követően sokat dolgoztam azon, hogy megcsináljam a saját iskolámat, de nem vagyok jó menedzser, nem sikerült. A sors kárpótolt azzal, hogy mostanság az ELTE-n adok órákat az antropológiai szakon és később meghívtak máshova is. Más kérdés, hogy sokszor egy vasat nem fizetnek, de én ettől függetlenül nagyon jól érzem magam, mert jó a társaság.

– Katona István egyébként azt nyilatkozta egyszer, hogy 1978-tól 1986-ig tartó főtitkársága alatt szinte nem is tartottak közgyűlést. Miért?

– Utána lehet nézni annak, hogy ebben az időszakban egyéb művészeti ágak sem tartottak közgyűlést. A Minisztérium nem engedélyezte, mert politikai veszélyt sejtett benne, ezt egyébként Katona igazán tudhatta. Szó sincs tehát arról, hogy mi hatalomféltésből óvatoskodtunk volna. Ráadásul hadd legyek annyira önhitt, hogy akkoriban voltam olyan erős a főtitkári pozícióban, hogy egy közgyűlés nem veszélyeztette volna azt.

– Fiatal Fotóművészek Stúdiója, Fotógaléria. Ki alapította ezeket? Merthogy mindenki máshogy emlékszik...

– A Lapkiadó Vállalattól megszűnésekor visszakapott negatívjaimmal együtt jónéhány iratot is odaadtam Kincses Károlynak, illetve a Magyar Fotográfiai Múzeumnak azzal a kikötéssel, hogy az összes cuccommal azt csinálnak, amit akarnak, de az iratokat a következő néhány évben ne publikálják. Sajnos ezek száma egyébként nem túl sok, de ez azért van, mert én annak idején tisztességes hivatalnokként minden szükségtelenné vált iratot azonnal visszaadtam a Szövetségnek. Ami viszont megmaradt és a Múzeum birtokában van, egyértelmű választ ad ezekre a kérdésekre.

– Ez azt engedi sejtetni, hogy Ön alapította ezeket az intézményeket. Ha mások egészen mást nyilatkoznak, ám önnek dokumentumai vannak igazát bizonyítandó, akkor miért nem hozza nyilvánosságra ezeket?

– Nem látom értelmét annak, hogy embereket megszégyenítsek, elvegyem emberek örömét, és nincs értelme annak, hogy a dolog népmesei hitelét rontsam.

– Az Ön hitelét viszont némiképp rontotta az ellenségeskedők szemében az, hogy halálos közlekedési balesetet okozott, amiért, ha jól tudom, fölfüggesztettet is kapott. Gázolást emlegetnek...

– Nem gázoltam el senkit, még csak nem is ütköztem össze senkivel, egy szerencsétlen előzési kísérletemtől ijedt meg a mögöttem jövő. Az ügyvédem, amikor látta, hogy nem tud jó eredményt kihozni a dologból, nem jött el a tárgyalásra, ezért elsőfokon elmeszeltek. Később megállapították, hogy a rosszul sikerült manővernek nem kellett volna feltétlenül balesetet okoznia, de az akkori jogpolitikai irányelvek szellemében mindenképpen el kellett ítélni azt, aki halálos balesetbe keveredik. Legalább felfüggesztettet kell adni neki.

– Nem lehet, hogy a kapcsolatai óvták meg a nagyobb bajtól? Hiszen Ön az „elvtársakkal” vadászott, ami akkoriban sokat jelenthetett.

– Nem a kapcsolataim óvtak meg, hanem a szakértői jelentés. Egyébként a mai napig vadászom, de nem az elvtársakkal. Az első vadásztársaság, amelynek tagja voltam, kizárólag tinnyei, perbáli, piliscsabai bányászokból állt, később egy vezsenyi vadásztársaságba jártam, ott csak helyi parasztemberek voltak, most pedig Suron vagyok egy vadásztársaság tagja, ahová mindössze három pesti jár: egy nyugdíjas Közért-üzletvezető, egy egykor a kiegészítő parancsnokságon dolgozó nyugdíjas alezredes és én.

– Egyesek a szemére vetették, hogy főtitkárként évente volt kiállítása. Igaz, másrészt azt is hozzátették: önnek volt anyaga...

– Harmadrészt azóta is ugyanolyan sűrűn van kiállításom...

– Huszonöt évig volt a Fotóművészet főszerkesztője, a Képes Hétnél főszerkesztő helyettesi rangban irányította a fotográfusok munkáját, van tehát rálátása arra, hogy milyen a szakmailag igényes lapkészítés. A szakma mai állapotával kapcsolatban eléggé megkeseredetten nyilatkozik olykor.

– Megkeseredett nem vagyok, de tudomásul kell venni, hogy a képes sajtó a televízióval szemben vesztett. Pont. Innentől kezdve meg kell tanulni létezni valahogy a mai állapotoknak megfelelően. Nem irigylem a mai fotóriportereket. Egy képügynökségtől százszor szebb anyagot tudok venni, mint amit az én lehetőségeimmel meg tudnék csinálni, vagy bárkivel meg tudok sebtében csináltatni.

– Pedig egykor híres témái ma is érdekesek lennének. A cigányok, az Óbudai Gázgyár, az utolsó gőzmozdony, a zsidók életéről, szokásairól készített sorozat... Igaz, állítólag ezekre nagyon sok időt szánt. Utóbbira például két évet, és ennyi ideje, energiája ma aligha lenne valakinek. Az élet rohanós, kegyetlen, olykor infarktusba torkollik. Mint az Ön esetében is. Nagyon megviselte?

– Azért nem viselt meg, mert az intenzív osztályon Vértessy Sanyi volt az egyik szobatársam, a másik egy nagyon kedves mérnökember, és egész nap anekdotáztunk. Ráadásul a Tájfénykép című kiállításomra készültem, és már a kórházi ágyon válogattam a negatívokat. Az infarktust talán azért kaptam, mert a Népszavánál, azután a Griffnél dolgoztam, ami átalakult Vasárnappá, engem pedig kidobtak, nem volt szükség a munkámra, és én egy kicsit nehezen dolgoztam fel ezt. Ma már ismét dolgozom a Népszabadság Magazin képszerkesztőjeként, és készülök a jövő évi, hatvan éves születésnapi kiállításomra. Már persze, ha megérem... Úgy vagyok ezzel, mint Salamon Béla, akit egyszer elkaptak a nyilasok. Kérdezgették: Neve? Salamon Béla. Hány éves? Ötvennégy leszek...tessék mondani: leszek?

Trencsényi Zoltán