BEMUTATUNK NÉGY PÉCSI JÓZSEF-ÖSZTÖNDÍJAST

Biográfia. Édesanyám tanácsára felvételiztem fotó szakra a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. Ez jó döntésnek bizonyult, semmiképpen nem választanék más szakmát. Amikor elvégeztem a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát, egy francia fotográfus aszisztenseként dolgoztam egy évig Párizsban. Ezután négy év Tervezőképző, majd a diploma után két év mesterképző következett. Több csoportos és egyéni kiállításon is részt vettem. Időközben azonban arra is rákényszerültem, hogy fényképezéssel biztosítsam a saját megélhetésemet.

Tárlatlátogató. 1994. óta foglalkozom a fényképek megfestésével, illetve vegyszeres manipulálásukkal. Az első, ilyen technikával készült csendélet sorozatot az Almássy téri Szabadidőközpontban állítottam ki. Az itt szereplő képekkel vettem részt Miskolcon, A “Fiatal Fotó ‘91 után” című országos pályázaton is, ahol az öt díjazott között voltam.

A következő, önálló kiállítás anyagának az alapját a mesterdiplomámhoz a magyar homoszexuálisokról vegyes technikával készült tizenkét portré képezte. Két évvel később a Francia Intézetben megnyílt kiállításon már ötvenhárom kép volt látható.

Az utolsó kiállított anyagom New Yorkban készült 1996-ban, amit azután a Liget Galériában mutattak be.

Az ösztöndíj. A Pécsi József ösztöndíjnál az is számít, hogy a pályázó milyen alkotói elképzeléssel jelentkezik. Ez az ösztöndíj szerintem mégis arról szól, hogy a zsűri tagjai bizalmat és anyagi támogatást szavaznak meg azoknak az alkotóknak, akik a pályázati portfolióval igazolják, hogy támogatás nélkül is teszik a dolgukat. Az persze közel sem biztos, hogy pontosan az a program valósul meg, ami a pályázati anyagban szerepelt. Igaz, hogy ez nem is elsődleges szempont.

Nekem az ösztöndíj nagy könnyebbséget jelent, hisz nem vagyok rákényszerítve arra, hogy jelentős időt fordítsak az egzisztenciális kérdések megoldására. Másrészt arra összpontosíthatok, ami valóban foglalkoztat. Az sem mellékes, hogy megszabnak egy bizonyos határidőt, amihez alkalmazkodnom kell, így könnyebb rászorítani magam a rendszeres alkotómunkára.

A pályázat. A pályázat anyagának ötlete az utolsó két önálló kiállításom tapasztalatai alapján alakult ki bennem. Mindkét esetben pontosan megterveztem a képek bemutatásának módját. Egy kiállítás megrendezésénél alapvető kérdés, hogy milyen szempontok szerint helyezem egymás mellé a képeket. Aztán rájöttem, sokat segíthet, ha egy lépéssel tovább megyek, és olyan installációt találok ki, ami egyrészt felerősíti a vizuális élményt, másrészt megkönnyíti a szemlélő számára a képek befogadását.

Olyan dolgokkal kezdtem tehát foglalkozni, ahol az installáció már nem csupán hordozó marad, hanem a képek szerves ré-szévé válik. A fénykép már nem egyszerűen rákerül az installációra, hanem ráexponálom annak felüleletére. A hordozók persze sokfélék lehetnek, nem szeretném csak egyes, meghatározott anyagokra leszűkíteni a lehetőségek körét. Most azzal kísérletezem, hogyan lehet felhordani az emulziót az egyes anyagok felületére, milyen az egyes anyagi struktúrák toleranciája.

A képek. A most készülő képek nem egyetlen, jól körülhatárolható témáról szólnak. Ha mégis meg kellene határoznom a tartalmukat, akkor önmagamra való rákérdezésként aposztrofálnám őket. Van például egy önarckép-sorozat, ahol az egyes felvételeken személy szerint nem is szerepelek. Ezen kívül továbbra is érdekelnek a „melegekkel”, illetve a nemi identitással foglalkozó munkák, ám az eddigitől eltérő módon. Ezért vannak olyan munkák is, amelyeknek a középpontjában a test áll. Ezek az alkotások valójában képszobrok, nem hagyományos értelemben vett fényképek. A fő alkotóelem továbbra is a fotó, de a hordozó nélkül, önmagában már nem érvényesül az a szándék, amely létrehozta. Szerves részévé válik az installációnak, ezért csak ebben a kontextusban értelmezhető.

Betonkockák szimfóniája (Haid Attila)

Igazi nagyvárosi flaneur, aki magányos őgyelgései során folyton visszhangzó nyomot hagy maga után, miközben újabb és újabb köztereket, kaleidoszkopikusan egymásrajátszó aszfalt alakzatokat metsz ki az idő húsából. Oldalán alácsüngő gépezete súlyos és kétségbevonhatatlan, mint jómaga. Attila annak az úgynevezett kézműveshagyománynak a tisztelője, mely következésképpen tisztább eljárások tovább-, illetve átörökítésére tart igényt, s a nyersebb gép erőteljesebben felfénylő, s az akotó véletlennek sokkal tágabb teret adó arculatáról ejt szót.

– Szeretem az igényes nyersanyagokat és a precizitást. És az efféle fotózás – a minél pontosabb és világosabb megfogalmazás – hozzásegít ahhoz, hogy ki tudjam bontakoztatni az általam választott témakörben rejlő lehetőségek minél sokszínűbb megvalósítását.

Számomra Atget életműve egyedülállónak tekinthető abból a megfontolásból, hogy a tökéletlen technika előtérbe állításával, a Természet és a Szépség eleddig mozdulatlannak hitt egyensúlyát merte megbontani, s a szemlélődés tárgya egyszeriben a méltatlankodás tárgya lett, a szürkés tónusok mögül nyomorult emberi sorsok váltak kitapinthatókká.

Haid Attila valamiféle „hősies látással”, mohó érzékenységgel megáldott fotográfus, kinek „mestervágásai” szikár geometriájukkal egyetemben is pulzálni képesek, s keretbefeszített pillanatai az aurának azzal a stigmajelével rendelkeznek, melyek a leírás vízszintjét a történet vertikalitásába lendítik át, miközben tájba sütött exponálásait az önvallomások elégikus hangütése zengi körül.

– ... Képeim többé-kevésbé tájképek, vagy ember által megalkotott struktúrák és a természet találkozásának lenyomatai. A focikapu, avagy a parkban lévő futballpálya, a repkénnyel befuttatott terméskőpince, a lezúduló víztömeget feltartóztató falsáv mind-mind a fentebb említett tematikának a leképeződései, melyeket korábbi fotográfiák közül válogattam. A képek másik fele kifejezetten erre a pályázatra készült. Ez utóbbiakon a Rába kikövezett árterületének sajátos mértani formátumait lehet „leolvasni”.

Érdekesnek találtam e három közeg – betonkockák geometriája, eredő rendje, köztük a folyó éles cezúrája, illetve a megbolygatott talaj – „szimfóniáját”. Valamilyen, saját magam által elképzelt harmóniába igyekeztem rendezni mindezt, ami nem mentes az ellenállás feszültségétől. Olyan kompozíciókat szeretnék tetten érni, amelyek kifejezésre juttatják ezeknek az abszurdba illő találkozásoknak a drámaiságát. Ezekre a találkozási pontokra azután folyton visszatérek, s az újabb és újabb visszatérések révén tanúja leszek az idő múlásának, másrészt pedig az ilyen és ehhez hasonló origóhelyekről bármely irányba el tudok indulni. Fejjel nekivágni az időnek. Egész egyszerűen: figyelni.

A figyelmem egyre inkább az emberre irányul (Soltész István)

Az idén harmincéves, Nyíregyházán élő Soltész Istvánt három éve, a IX. Esztergomi Fotóbiennálé fotogram-pályázata kapcsán már bemutattuk lapunkban. Az üzemmérnöki végzettségű, akkor halgazdaságban dolgozó fotóművész immár hivatásszerűen foglalkozik a fényképezéssel. A városi fotóklub, a Stúdió és a Szövetség tagja. Ez idáig a fotográfia szinte minden megjelenési formáját kipróbálta, s mint mondja, ma sem szégyell újragondolni egy-két dolgot. Számára nem a „mit lehet fényképezni?” keresése a fontos, hiszen a megvalósításra váró képek önként adódnak eddigi és ezutáni életének „élményei” kapcsán.

Több helyütt elmondta, mennyire fontosnak érzi az édesapjától kapott indíttatást. Első felvételei közvetlenül az apa halála után készültek; szinte a sors kényszerítette arra, hogy fényképezzen, de ez a kényszer nem terhes, hanem örömteli.

Egyre meghatározóbb szerepet játszik életében és ezzel együtt a fotográfiai felfogásában is gyermekkora helyszíne, Tibolddaróc. Sokáig cipelte magában a „faluról jöttem”-érzésből fakadó hátrányokat és az ebből születő gátlásokat, ám idővel egyre nyilvánvalóbbá vált a számára, hogy mi mindent köszönhet annak a környezetnek, azoknak az éveknek, s hogyan táplálkozhat észrevétlenül mindebből.

A múlt évben Bán András biztatására, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával feldolgozta a körülötte lévő világot fotós ambíciók nélkül, puszta örömből, lelkes amatőrként fotografáló édesapa közel tízezer felvégelből álló hagyatékát. Az újranagyított képekből tavaly ősszel kiállítás nyílt a Miskolci Galériában, s ezt a kiállítást idén Pécsett, a „kortárs magyar fotográfia ‘97” rendezvénysorozaton is bemutatták.

Emellett egy tíz hónapra szóló munkaösztöndíjat is kapott, így elkezdhetett tudatosan fényképezni a szülőfalujában. A Pécsi József-ösztöndíj elnyerésével lehetősége nyílik e munka folytatására. Az a célja, hogy édesapja szellemiségének folytatásaként, húsz-harminc év távlatából, valamilyen feleletet adjon, melynek természetesen a saját foto-

gráfiai felfogása is fontos része. Ez konkrétabban a személyiség ábrázolásában és az autonóm riportban való elmélyülést jelenti. Az utóbbi években a figyelme egyre inkább az emberre, illetve a saját világa, kapcsolatai megjelenítésére irányult.

A „felelet” szón nem feltétlenül azt érti, hogy apja konkrét képei mellé konkrét, mai ismétlést, mai hasonlatot kíván tenni, bár tudatosan készül arra, hogy valahol, valamikor egymás mellett fognak szerepelni a képeik. E „felelet” megadására valószínűleg több év kitartó munkájára van szükség, de mint mondja, nem esik nehezére e megkerülhetetlen feladatnak eleget tenni.

Soltész István nem azt akarja bizonyítani, hogy fotós dinasztiából származik, s nem is az a lényeg, hogy fölfedeződött egy fotográfus, aki történetesen az édesapja. Számára sokkal fontosabb az, hogy sok év – önmaga által kreált – stúdiumai után letisztulónak érzi a fotográfiával való viszonyát.

Aki jóban van a széllel (Szalontai Ábel)

Szalontai Ábel története ott kezdődött, amikor egyszercsak fogta a pipáját, rálépett a fadeszkára, majd vitorlájába édesgette a tévelygő szeleket és a napot. Térkép és iránytű nélkül, homlokán az ismerettel az útról. Szavaim korántsem olyan hiábavalóak, mint hinnék. Ugyanis megszólítottunk személyében egy olyan fiatalembert tisztelhetünk, aki a nyarat vitorlásán tölti a horizont fáradhatatlan kémlelésével, folyton szalmakalapot visel, ami természetesen cseppet sem meglepő, hiszen a délszaki idő beálltával nem egy ember hord szalmakalapot a nap szemfényvesztő sugaraival szemben, de Ábel kalapja valahogy másféle, olyan kortalanul viseltes, aminek feltétlenül jelentést kell tulajdonítanunk.

Arca a távolból hazatértek nyugtalanságát és telítettségét idézi. valamifajta önelégült melankóliát, s a kérdező maga is éhségét próbálja kielégíteni, mikor ennek megismerésére tör, mikor a sajátos időmértékkel lejárt tájakat fürkészi a szemben ülő arcának és szemének szüntelen színeváltozásán, miközben a szemlélődés tárgya kékes füstcsíkot ereget marlborójából.

Idővel azonban rá kell ébrednünk, hogy a megismerésnek határa van, mégpedig a kérdezett maga. De az indulat egyre makacsabb, az áthidalhatatlannak tűnő distanciát fel kell tudni oldani. Az egyszeri találkozás hirtelen beálló csöndjét maga Ábel töri fel, amikor egy hibátlanul és ízlésesen kivitelezett albumot tol elém, s miközben a Dublinban lencsevégre kapott pillanatok közt kutakodom, ő egyszerűen és közvetlenül beszélni kezd. Elmondja, hogy már a középiskolát is elvégezte, mikor először kísérletezett a fotózással egy párizsi utazása során, s az itt készült fotográfiák olyan jól sikerültek, hogy hamarosan felvételt nyert az Iparművészeti Főiskola fotó szakára... Írországba kifejezetten munka végett utazott el, halászni akart néhány hónapig, de miután az első számú terve kudarcba fulladt, a fotózással foglalkozott, az anyagból végül összeállt egy albumnyi, amely végül az ösztöndíjakat elbíráló bizottság asztalán kötött ki. Mivel ottléte alatt naplót is vezetett, képei a napló szövegtöredékeivel kerültek érintkezésbe az egymásratalálás spontán gesztusával, a külső és belső erővonalak egymásba hatolásával, mely fragmentumhalmaz azután egyfajta szubjektív képeseménnyé, külső és belső sétákból fogant kalendá-riummá szerveződött. Kezdetben kétségei voltak a szó és a kép efféle koprodukcióját illetően, hiszen a szó hangosabban szól, mint a kép, s előfordulhat, hogy a kép veszít az élességéből, avagy a képaláírás megcáfolja azt, amit tulajdon szemünkkel látunk, ellenben nincs olyan képaláírás, amely képes lenne tartósan leszűkíteni vagy garantálni a kép mondanivalóját... Bár Ábel félelmei minden kétséget kizáróan jogosak és helyénvalók, főképp akkor, ha egy szerzői album bemutatásáról esik szó, mégis kijelenthető, hogy képe, maga a szüzsé ezzel a vele teljes mértékben egyenértékűnek tekinthető Írás-, illetve Naplókerettel találta meg a maga optimális formáját.

Ábelt a soron következő tervei felől kérdezem, s ő többek között Moldovát és a Duna-delta vidékét jelöli meg a későbbiekben meghódítani vágyott állomásokként.

A beszélgetés vége felé szomorúan konstatálja a dokumentum-fotózás mélyrepülését, a valóságra való rákérdezés módszereinek esetlenségét, a műhelyek hiányát, a fotókritika nemlétét stb., s meggyőződésem, hogy a fotóművészet, ezen belül is a mostohagyerekként kezelt és számos esetben méltatlanul diszkriminált dokumentum-fotózás számára nélkülözhetetlen terminusokkal és kommentárokkal Szalontai Ábel és a hozzá hasonló, fiatal fotográfusok rukkolnak majd elő.