SZAKÁCS MARGIT KÖNYVE: FÉNYKÉPÉSZEK ÉS FÉNYKÉPÉSZMŰTERMEK MAGYARORSZÁGON (1840-1945)

Fotótörténet-írásunk története ez évben új dokumentummal gazdagodott. A Magyar Nemzeti Múzeum kiadott egy könyvet Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon (1840-1945) – Adatok a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjteményéből – címmel. Szerzője Szakács Margit, aki évtizedeken át volt a gyűjtemény kezelője, illetve vezetője.

A kötet több okból is szerencsés időpontban látott napvilágot. Egyfelől: az alapjául szolgáló fényképtár röviddel az összeállítás megjelenése után tért vissza régi gazdájához, a Magyar Nemzeti Múzeumhoz, így a megjelenés egy gyűjteménytörténeti szakhatárt is jelképez.

A bevezető fejezet, “A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára” – amit Kiscsatári Marianna, a könyv szerkesztője jegyez – hosszú fejlődési folyamatot mutat be attól kezdődően, hogy 1874-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban nyilvántartásba vették az intézménybe került első fényképet – ez Kertbeny Károly (1824-1882) író, műfordító Bécsben készült dagerrotípia-ábrázolása. A magyar történelem sajátos kanyarulatai folytán a gyűjtemény legutóbbi birtokosa 1966-tól a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum volt – a képek innen tértek meg, a rendszerváltozást követően első lépésben szervezetileg, idén pedig földrajzilag is a Múzeum körúti épületébe. A korábbi helyzetről Stemlerné Balog Ilona adott leírást a Történeti Múzeumi Közlemények 1984. évi 1-2. számában. (A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum fényképtára (Bp.: Múzsák Közművelődési Kiadó).

Bár ez a közelmúltbeli állapot a külső szemlélő számára politikailag beárnyékoltnak tetszhet, a tényleges kép fotográfiai szempontból lényegesen derűsebb. Az történt ugyanis, hogy a gyűjtemény illetékesei ügyszeretetük folytán a munkásmozgalmi égisz alatt igen eredményes általános gyűjtőmunkát folytattak. Szakmai körökben például legendák szólnak azokról az árverésekről, melyeken egy-egy dagerrotípia bemutatásakor a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum képviselője addig nem vette le a kezét, amíg a kép nem került a múzeum birtokába. (Aligha igényel közelebbi részletezést, hogy a dagerrotípiák nem voltak kifejezetten munkásmozgalmi relikviák, a muzeológusok viszont jól sáfárkodtak a profilból adódóan rendelkezésükre álló forintokkal...) E gyarapítási politika elsődleges képviselője a több évtizedeken át vezetői munkakört ellátó dr. Szakács Margit volt, így a mostani könyv az ő személyes jutalmának is tekinthető.

A bevezetőben fotótörténet-írásunk történeti dokumentumának minősítettem a kötetet. Ennek oka az, hogy az összeállítás anyagát döntően az 1970-es, 80-as években keletkezett munkák képezik. Deklarált újraközlésekkel találkozhatunk itt. A könyvben foglaltak a fotótörténeti kutatás akkori állapotait tükrözik. A fénykép meghatározásának néhány módszertani problémája című tanulmány például „A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve" 1983. évfolyamában.

A fénykép-meghatározási módszerek mostanra érthető módon összetettebbek, hatékonyabbak lettek. Ugyanakkor nagyon tanulságos látni, milyen kérdések jelentettek problémát abban az időben az ország legnagyobb fotótörténeti gyűjteményében. Csak zárójelben: szívesen ismerném meg ma néhány nagyobb fényképgyűjteménnyel rendelkező múzeum meghatározási gyakorlatát és a legújabb időszak problémáit.

Gazdagodást jelent, hogy a Budapesti fényképészek szerzői jegyzékében az 1983-as első megjelenéshez képest a korszakhatár 1945-ig tágult, továbbá az új bemutatásban több fotográfus neve szerepel. Újdonság a Budapesti fényképészek topográfiai jegyzéke, amely az utcák, terek ábécé-rendjében sorakoztatja fel a fotográfusokat és működésük idejét. Bővebb lett a vidéki fényképészek alfabetikus és topográfiai felsorolása (a budapestihez hasonló korszak- és személyi bővülés ment végbe.) Teljesen nóvum a külföldi fényképészek szerzői és topográfiai jegyzéke. A kötetet gazdag fényképanyag, valamint angol és német nyelvű rezümé zárja.

A mostani kiadásnak a tartalmiakon kívül van még egy különös hozadéka. A Magyarországi fényképészek és fényképészműtermek (1841-1920) című forrásmunkát egykori kiadásban a fotótörténet-oktatásban magam is gyakran használtam. Ez ugyanis a magyar professzonista fényképezés történetének egyik alapműve. Személyes tapasztalatom: a kilencvenes években előfordult, hogy tanítványaim némelyike az első bemutatáskor úgy tekintett e munkára, mint tyúk a piros kukoricára. Ez szinte szószerint értendő, mivel a tanulmányt hordozó munkásmozgalmi múzeumi évkönyv az akkori idők divatjának jegyében piros borítóval ékeskedett. Nem egyszer csak a kézbe adást követően, gyakorlati alapon lehetett érzékletessé tenni, hogy a kiadó intézmény neve és a borító színe mögött fontos fotótöréneti értékhez juthatott az érdeklődő... Az új kiadást ilyen veszély már nem fenyegeti, tehát hétköznapian praktikus haszna is van.

Nem kritikai elemzést kívánok nyújtani erről az új eredményekkel kiegészített műről, hanem a hazai fotótörténet-írásban betöltött szerepéről, s a hozzá kapcsolódó lehetőségekről.

A fénykép meghatározásának néhány módszertani problémája című tanulmány 1974-ben ezzel a mondattal indult: „Múzeum ma már elképzelhetetlen fényképgyűjtemény nélkül". Egyszerű axiómaként hangzó állításnak tűnik ez ma, aki azonban a korábbi múzeumi viszonyokban is jártas, pontosan tudja: akkor ennek a közlésnek némileg harcos jellege is volt. Szükség volt a fentiek hangsúlyozására, akárcsak az évszázadokon át hangoztatott klasszikus állításra: „Non scholae, sed vitae discimus". (Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.) Sulykolni kellett ez utóbbit is, mert az értők tisztában voltak vele: az állítás inkább jelentette a megvalósítani kívánt jövőt, mint a létező gyakorlatot. Hogy a múzeumi fényképgyűjtemény jelentősége mostanában már tényleg evidencia, abban a Szakács Margithoz hasonló fotográfia-hívő muzeológusoknak döntő szerepe volt.

Ez a könyv megnöveli az étvágyat: kívánatos lenne egy teljességre törő fényképész (és műterem) történeti nyilvántartási rendszer kialakítása. Ehhez Szakács Margit tanulmánya és a kapcsolódó névjegyzékek alapvető kiindulási pontot jelentenének. A megoldás szervezett, sok résztvevős csapatmunkát feltételez – elsősorban számos közgyűjtemény együttműködését -. ugyanakkor gazdag eredményeket ígérne. Úgy vélem, az összesítés a számítógépes korszakban nem jelentene nagy gondot.