KÖRTVÉLYESI LÁSZLÓ FÉNYKÉPEI

A körte – és lám, nemcsak Balla Demeter körtéje – erotikus gyümölcs. De illik-e erotikáról művészi fényképek kapcsán beszélni? Nem tanultuk-e meg eléggé az illendőség szabályait?

A magyar fotólexikon (nem az „új", hanem a régi) szerkesztői kétszeresen is figyelmesek voltak. Először, mert alaposan eligazítottak: „A művészi akt célja ... a szép emberi test ábrázolása által a társadalom szépségeszményeinek megörökítése, vagy a rút test ábrázolása által az osztálytársadalomban megnyomorított, eltorzított ember alakjának felmutatásával történő társadalomkritika."

A másik figyelmesség inkább gyakorlati értékű. A lexikon képes mellékletében egyazon lap elő- és hátoldalára nyomtatták a három mezítelen nénit. Ez azért volt jó, mert ha valaki azután is szeretett volna hódolni a szépségeszménynek, miután a könyvtári kölcsönzés ideje lejárt, mindössze egy lapot kellett kitépnie a könyvből, ami, ha bűn is, szinte már arányos volt az ügy jelentőségével.

Ne feledjük: mint minden, a szexuális nyomor foka is relatív. A keletnémeteknek volt a Das Magazin, havi egy aktfotóval. Nekünk kultúrpolitikai meggondolásokból ugyanez inkább a moziban (akár magyar filmeken is) jutott osztályrészül, azzal az előnnyel, hogy ez mozgott, és a hátránnyal, hogy csak szűkre szabott ideig volt nézhető, és nem lehetett hazavinni. Amikor a börtönökben a tetováltakat fényképeztem, találkoztam a legszörnyűbb szexuális ínséggel, amikor a könyvtári könyvből a kontúrok golyóstollas átvésésével irkalapra átmásolt akt volt a szerelem tárgya (és persze alkalmasint a tetováció modellje).

Szabadabb körülmények szülte gondolat, és ha a privát fényképezők tömegeire is gondolunk, akkor talán nem is a szakmabéliek privilégiuma, hogy a fényképezés, és nemcsak az aktfényképezés (!) nem más, mint a kép modelljének birtokbavétele. Legyűrése. Magunkévá tevése.

Az ember hajlana a dologra. (Szigorúan nem saját élményekből, csak kétes hitelű elbeszélések szerint: olykor a modell is.) Ezt a kívülálló nemigen értheti. Sokszor a bévülálló sem érti. Azért az olyan sok, az izzadó tenyeret és a malac gondolatokat reménytelenül leplezni kívánó „művészi" felvétel. A csinálj úgy, mintha. A műterem távolába merengő tekintet, a törülköző, ami az eredendően pucéron végzett művelet imitálásával volna hivatva a gondolatokat az emberi, hogy ne mondjam matériális szférától az éteri mű-élvezés felé terelni.

Ahogyan örül az ember, amikor a moziban, a filmen egymás után minden összejön, a milliós nagyvárosban is találkoznak véletlenül az egymásnak kiválasztottak, és végül mindegyik megérti a másikat, úgy örülök annak a filmnek is, ami Körtvélyesi László és modelljei találkozásairól szól. A jövőre ötvenéves, és a fényképezésre már erdésztechnikusként találó, jelenleg a szabadúszás mellett fényképezést tanító pécsi fotográfus, – aki becenevét felvállalva a telefonba is úgy szól: Körte! – a képei szerint is őszinte ember. Nem restelli a modelljeit, vagy éppen saját érdeklődését valóságosnak látni. Ennek valami kisugárzása is lehet, mert a lányok sem idegenkednek abban a világban szerepelni, ami a műterem pár négyzetméterén találkozásukból, találkozásuk örömére megszülethetik.

Ha a fényképezést a birtokbavétellel rokonító (fentebb említett) elmélet szülte frivol gondolatom elmondásának ezek a képek elegendő okot adnak, hadd kockáztassam meg: a polaroid ehelyütt nem áruvédjegy, vagy csupán egy a lehetséges nyersanyagok közül. Rendesen a fotózás után még egy vagy két nap, mire a filmtekercsek, lemezek laborba jutnak. Azután jönnek még a nagyítás, mosogatás, szárogatás órái. Mármost miféle birtokbavétel, magunkévá tevés az, amikor a dolog csak napok múlva, nota bene idegen kezekben sül el?