GERALD ZUGMANN KÉPEI BÉCSBEN

Különös preparátumokat láthatott a közönség a bécsi Iparművészeti Múzeumban a nyáron. Gerald Zugmann természetfotókat és kortárs építészeti alkotások képeit állította ki – együtt. De nem a falra akasztotta őket sorban, hanem faládákba, tárlókba tette a fotográfiákat. A képek különös szürkületben és homályban burkolt monochrom színekben mutatták tárgyukat. A hangulat egy anatómiai múzeumét idézte.

Gerald Zugmann fotósként a horizonton túli világ lázas kutatója; mintha az expozíció várakozását végtelenül elnyújtaná, hogy azután a határtalan égi fényben állíthassa élesre az objektívet. A teremtés rejtelmeinek kitudakolására vállalkozik, ezért apró részletekre figyelő fantáziája képes lépcsőt, kidőlt fát, tavat vagy terített asztalt egyaránt architektúrának látni és láttatni. Zugmann számára a világ tárgyai csak azért teremtettek, hogy ő ezekből csendéleteket állítson össze. Az építészetet is egyfajta csendéletnek tekinti. Különösen igaz lehet e módszer akkor, ha az építészetet nem használati értékében szemléljük, és mint fotós, Zugmann végül is a már „megfagyott muzsikát" örökre az abszolút nullafok alá hűti.

Az osztrák művészetben volt már egy építész és festő, aki keleti életmódkutató expedícióinak tanulsága alapján bebizonyította a nyugati civilizáció szokásairól, hogy önpusztítóak. A japán kultúrát és ergonómiát, a keleti gondolkodás időfogalmát propagáló Bernard Rudolfskyra gondolok, aki a fotót használta társadalomkritikája hordozójául. „Bámulatos képek" és az „Építészet, építészek nélkül" című világhírre szert tett albumai felhívták a figyelmet egy természetelvű, egészségesebb életmódra. Történelem előtti, egzotikus lakhelyeket, sőt állatok építő szokásait állította szembe az általunk megszokottal, elszenvedettel. Zugmann mintha az ő munkásságát folytatná. Nehéz eldönteni, hogy a kortárs építészetnek fotósa, kritikusa vagy szószólója-e ő. Talán mert képei csendes csendéletek. Némaságuk egyszerre sarkall gondolkodásra és érzelmi állásfoglalásra.

A csendélet sajátos tradíciót jelent a képzőművészetben, és a modernek olyan kép-felfogásához vezetett, mint Mondrian, Newman, Rothko művészete. A média-világban egyre gyakoribbak a csendéletek és harsogóan csendes reklámképek. Mindeddig nem sikerült maradéktalanul leírni, vajon ennek az ellentmondásos csendnek miért éppen a kép világában van a kortárs helye. A „halk" mindenesetre spektákulum lehet olyan korban, ahol a brutalitás és az agresszió a legpiacképesebb érték. A fotó, mint a mozi előfutára, eleve minden mozgást lecsendesített. Az idő fotós tartósítása is valamiféle vákuummal történik, s a légüres térben a hang nem terjed. André Bazin egyenesen azt állítja (A fotografikus tekintet antológiájában), hogy a képzőművészet a halott bebalzsamozásának kultuszából született.

A mozgófilm megkísérelte a műfaj saját formanyelvének kialakítását, de ezt lényegében a hangosfilm, a „csend vége" megakasztotta. A film azóta a modern kultúra tömegtermékeként jelentkezik. A húszas évek végétől a film területén alig, inkább csak a fotóban folytatódnak a saját formanyelv kidolgozására tett lépések. Robert Bresson „Jegyzetek a kinematográfiához" című írásában emlékeztet arra, milyen döntő szerepe volt a hangnak a fényképezés fejlődésében. Ő úgy látta, hogy a fotó a filmmel szemben a csend birodalmához kötődik: „Építsd a képet a fehérre, a csendre és a mozdulatlanságra". Gerald Zugmann most, ötven évvel később Roland Barthesra hivatkozik: „A fotográfiának csendesnek kell lennie, ez nem diszkréció kérdése, hanem zenei probléma. Az abszolút szubjektivitás csak a csend állapotában, az azért való küzdelemben érhető el." Zugmann az abszolút szubjektivitást a szürkülethez rendeli, valahogy úgy, ahogyan Platón tette a híres barlanghasonlatában. Az abszolút tudás fényt és fehérséget jelent, az emberi sejtések homályt és túl- vagy alulexpozíciót. Pontatlan időt, csillapított expozíciót. Gerald Zugmann fotóiról a bécsi kiállítást rendező Gerhard Fischer azt írja, hogy olyanok, mintha valami géphiba a hosszan svenkelt mozgóképet egyetlen kockára rögzítené. Ez olyan tömörséget jelent, amelyben nem az építészeti téma sűrűsödik, hanem a szem a díszítmények mögött kitapinthatja a történelmi anyagot. Akkor is érezni ezt a történelmi időt, amikor Zugmann éppen az építészeti avantgárd alkotásait fotózta. Képein érzékelni lehet a fotótörténet és az építészettörténet eredeti és huszadik századi találkozásait, például Bernard Rudolfsky munkásságát.

A laborban Zugmann azzal kísérletezik, hogy építészeti fotóin a filmérzékenység és a saját előhívás gondos összepárosításával olyan színárnyalathoz jusson, amely a geometriai formához a legjobban illő színt rendeli. Valahogy úgy, ahogyan Josepf Albers absztrakt geometrikus festészetében a különféle négyzetekhez meghatározott színeket rendel. Csakhogy Zugmann-nál a cél nem a diszciplináris értelemben vett teljes kép, ő a totalitásba az érzékeket is beleérti. Nála a filozófia által determinált szürke a témától és a beállítástól függően szabad árnyalatokban mutatkozhat.

Gerald Zugmann most kiállított képei 1980-95 között készültek, és jól mutatják az új osztrák építészet formakészletét. Egyúttal segítik a korszellem részévé avatni a Coop Himmelb(l)au, Günther Domenig, Peter Noever, Boris Podrecca, Karl Pruscha vagy Rudolf M. Schindler építészetét. A fotó ugyanis a helyhez kötött építészetnek különleges társa, annak rendkívüli lehetőségeket nyújt. Az építészeti fotó szállíthatóvá teszi az architektúrát. Csak most, Rudolfskyval szemben nem az egzotikus világ, a primitív népek vagy az ősi keleti szokások kerülnek gombostűhegyre tűzve az expedíciós ládákba. Megfordult a dolog, az európai modern építészet lett különös, bebalzsamozott holt természet. Ez a funkció ahhoz a botanikai alapvetéshez hasonlít, amit a Carl Linné-féle természet-felosztás jelentett valaha (Species Plantarum). Az építészet úgy válik ma könyvvé, ahogyan a növényvilág könyv lett akkor. És egyben hirtelen beszédtémává is vált. Zugmann tehát nemcsak azt a párhuzamot látja, amely a természet és az építészet közös natura morta-jellegében nyilvánul meg. Ezért is fényképez, állít ki természeti részleteket, „magházakat" az ember házai mellé. De nála ráadásként fakofferekben, doboz-fakönyvekben, mint valami növénytárlókban jelennek meg az architektúra képei. Az építészet szót pedig áthúzza kiállítása címében. Mint Heidegger a lét szót, mivel kétségbe vonta a fogalom autentikus voltát. Zugmann a tagadás mellett előre is utal: azt szeretné, hogy az építészet, a modernek okozta elidegenedés ellenére, ismét a kultúra része legyen, beszéljünk róla. Immár áthúzás nélkül. A mai építészet dzsungel, ahonnan Zugmann képei és általában az építészeti fotó trófeaként, szinte preparálva hozza a „vadat" az európai kultúra tradíciói közé.