FENYŐ IMRE FELJEGYZÉSEIBŐL

Az első évekről azt szokták mondani, hogy az hősi korszak volt, a harc időszaka a szövetségi munkában. A magyar fotóművészet világhírnévnek örvendett, de idehaza több hivatalos szerv és intézmény nem ismerte el azt, hogy a fényképezés egyáltalán művészet lehet. Hány tárgyaláson, megbeszélésen hallottam azoknak a szájából is, akik a Szövetség felügyeletére, segítésére voltak hivatottak, azt az ál-logikával kialakított és akkoriban elterjedt mondást, hogy „nekem is van otthon fényképezőgépem, én is meg tudom nyomni a gombot, miért lenne ez művészet?"

Ebben az elutasító hangulatban, harcban, a meggyőzés nehéz feladata során a Szövetség a tömegekhez, a nagyközönséghez fordult: megrendezte az azóta lebontott Nemzeti Szalon termeiben az I. Nemzetközi Művészi Fotókiállítást, amelynek megtekintésére csak úgy tódult a közönség. Hosszú sorok álltak az Engels téren az épület bejárata előtt. 1957. október-novemberében több mint 80 ezren tekintették meg a tárlatot. Hasonlóan nagy volt a siker a Szövetség által 1958 őszén az Ernst Múzeumban és 1959 novemberében ismét a Nemzeti Szalonban megrendezett kiállításokon.

Persze tudtuk, hogy az érdeklődés egy része annak szólt, hogy ezek a tárlatok ablakot nyitottak a nagyvilágra. (A magyar fotóművészet rangját, hírnevét bizonyítva kiállításonként 38-45 ország fotósai küldték el képeiket.) Kétségtelen volt azonban a művészi siker is – a műkritikusok és a nagyközönség körében egyaránt. A fotóművészet egyetemes nyelvét mindenki megértette, hiszen sokak szerint a fotó lett korunk egyik legelterjedtebb „népművészete", és ahogy azt később Boldizsár Iván leírta „...a legdemokratikusabb művészet... a XX. század humanizmusának egyik forrása."

Jelentős sikere volt a Szövetség munkájának az, hogy a közönség érdeklődő része hamar különbséget tudott tenni a talmi megnyilvánulások, a giccses művek és az őszinte, igazi műalkotások között. Ugyancsak Boldizsár Iván írta le: „a fotóművészet az élettől és a valóságtól nem tud, de nem is akar elszakadni, és mint minden igazi műalkotás, az embert tükrözi akkor is, ha a képek absztrakt-kompozíciókat, csendéletet, vagy tájképet ábrázolnak. Minden kép az ember viszonyát fejezi ki a társadalomhoz, a többi emberhez, a világhoz."

Az említett nemzetközi kiállításokkal kapcsolatban a Szövetség alkalmat nyújtott a szakmabelieknek arra, hogy vetítettképes előadásokon külön-külön elemezhessenek, megvitathassanak minden egyes fotót.

A két évtized egészét tekintve negatívumként kell megemlítenem, hogy az ilyen vitákban való élénk részvétel az évek során alábbhagyott, úgyszólván teljesen elapadt.

Itt szeretnék szólni az általam már az előzőekben leírt és majd még sorra kerülő számos idézetről is. Ezekkel az a célom, hogy rámutassak arra, mit érzek hiányosságnak a Szövetség mai életében, legfőképpen az új művész-nemzedék nevelésének munkájában és a Szövetség elvi, elméleti irányt mutató tevékenységében, amelynek határozottan érvényesülnie kellene.

A fotó elméletével és esztétikájával foglalkozó összejöveteleken akkoriban sok vitát váltott ki: ki az amatőr, ki a hivatásos? Nehéz volt dönteni, hiszen sokszor egy és ugyanaz a művész egyik napon még amatőrnek számított, mert például tisztviselőként dolgozott, a következő napon viszont már fotós állást kapott és a fényképezésből élt. Tevékenységének művészi szintje persze azonos volt.

Lehet azonban a két fogalmat másként is meghatározni: a hivatásos fotós fizetésért, pénzért, a rábízott feladatokat végzi el, – az amatőrt pedig általában a lelkesedés, a fotóművészet szeretete jellemzi. Ez utóbbi értelmében hiányolom én, hogy az az „amatőr lelkesedés", amely a Szövetség életében kezdetben határozottan megvolt, később alábbhagyott. Meggyőződésem, hogy ez a lelkes hozzáállás szintén olyasmi, amit mint értékes hagyományt kellene őriznünk, felújítanunk, és amelyet a szövetségi életben fokozottabban kellene érvényre juttatni, és át kellene adni a fiataloknak is.

Nem szeretném, hogy bárki is félreértsen, ezért egy konkrét példát említek: annak idején egy-egy kiállítás megnyitásán a Szövetség tagjainak túlnyomó része jelen volt. Az utóbbi időkben azonban a fotóművészeti kiállítások megnyitóira a szövetségi tagoknak (és leginkább a fiataloknak) csak egy egészen kicsiny része jár el.

Visszatérve a kronológikus sorrendre: úgy láttam, hogy a „hősi korszak" lelkesedése tovább tartott, a szövetségi tagok összessége vívta harcát a legfontosabb célokért. Aktuális probléma volt, hogy a magyar fotósok legjobbjait világszerte ismerték – de idehaza nem. Nem lehetett áttekinteni egyéni stílusukat, alkotói korszakaikat, életművüket. A fotóművészeknek Magyarországon nem voltak egyéni kiállításaik. Ezért jelentett a Szövetség tevékenységében áttörő jelentőségű sikert, amikor 1960. február 20-án Vadas Ernő életmű-kiállításával megkezdődött az egyéni tárlatok sora.

Szerény körülmények között, a könyv-klub helyiségében, rajzlapokból vágott paszpartuk alkalmazásával jött létre ez a kiállítás, de a Szövetség már ekkor napirendre tűzte a magyar fotóművészeti örökség progresszív részének bemutatását, annak biztosítását, hogy az alkotók egyéni kiállításaikkal megteremtsék azt a kapcsolatot a nagyközönséggel, amely minden alkotóművész fejlődéséhez szükséges. Keresgélni kellett a teremlehetőségeket, így például Sugár Katának, a magyar szoció-fotó jelentős alakjának emlékkiállítását egy nem túl alkalmas szobában, a Petőfi Múzeumban mutatták be, ugyanitt Balogh Rudolf fotóit és az akkori pályakezdő fiatalok (Friedmann Endre, Pálfai Gábor és Lajos György) közös tárlatát is.

A Nemzeti Szalont időközben lebontották, de talált a Szövetség egy kitűnő lehetőséget, a Kereskedelmi Kamara Váci utcai termét. Az egyéni kiállítások sora ehelyütt ugyancsak fiatalok bemutatkozásával kezdődött (Balla Demeter, Molnár Edit, Tillai Ernő közös színrelépésével). Ezzel a kiállítással, de már előtte 1961-ben Langer Klára tárlatával (a Fényes Adolf teremben) és utána tulajdonképpen Gink Károly kiállításával lépett túl a Szövetség azon, hogy a fotókat kis méretekben, a rendezési lehetőségek kiaknázása nélkül mutassa be. Ettől kezdve a tablók, a különböző képméretek, a csoportosítások fokozták az egyes fotók mondanivalójának kifejezőerejét.

A Váci utcai teremben jelentős sikereket értek el a fotóművészek. Sajnos ez a teremlehetőség később megszűnt, más célra használták fel.

1965. február 11-e ismét jelentős dátum volt. Ekkor nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában az első fotókiállítás, dr. Vajda Ernő tárlata, amelyet azután ugyanezen a helyen követett Escher Károly, Koffán Károly, Zinner Erzsébet és dr. Tildy Zoltán nagysikerű kiállítása – hogy csak az első két évet említsem.

A Műcsarnokban 1968. március 2-án rendezték meg az első egyéni fotókiállítást, P. F. Angelo gyűjteményes tárlatát.

Ekkor ért véget a kiállítási lehetőségek felkutatásának tekintetében és egyébként is a „hősi korszak". Rendszeresen és szervezetten juthatott a fotóművészet évente átlagosan hat kiállításhoz, igazi, e célra létesített termekben, – kisebbekben, de nagyobb, reprezentatív helyiségben is. Persze, a Szövetségnek ezután is számos területen meg kellett küzdenie a fotóművészet útjának egyengetése érdekében, de éppen ezek az évek hozták meg a legjelentősebb eredményeket.

*

Az egyéni kiállítások, valamint a fotós könyvek fontosak, mert az igazi művész alkotómunkája „mögött aranyfedezetként ott áll a hite, az élete" (Dénes István). Ez árad minden művész megnyilatkozásából, s lényeges, hogy ne csak egy-egy fotóját ismerjük, hanem egész művészi egyéniségét tudjuk felmutatni a kortársaknak, az utánpótlás nemzedékének és a Szövetség közművelődési akciója keretében az egész ország közönségének is.

Azzal kezdtem, hogy kulturális közéletünkben a Szövetség tevékenysége a nemzetközi kiállításokkal kezdődött. A teljesség kedvéért felsorolom, hogy 1961-ben az Ernst Múzeumban rendezte a Szövetség a IV. Nemzetközi Fotóművészeti Kiállítást, ugyanitt 1963-ban a V. kiállítást, amelynek „A nő a XX. században" volt a témája. 1970-ben a Műcsarnok termeiben került sor a „25 év" Nemzetközi Fotóművészeti Kiállításra, amelyet 1971-ben követett „Az ember és a természet" c. természetvédelmi témájú, nagyarányú nemzetközi tárlat, amelyet két helyen, az Ernst Múzeumban és a Vadászati Világkiállításon 150 ezernél is többen tekintették meg. Azóta a Szövetség nemzetközi kiállítást nem írt ki, nem rendezett.

(Bár tény, hogy a külföldi résztvevők összetétele az amatőrtábor felé tolódott el, talán időszerű lenne egy újabb, világméretű áttekintés.)

Jelentősek voltak a szocialista országokkal kialakult kapcsolataink. Kiállítások cseréjére és egymás megismerését előmozdító csere-utazásokra került sor. Különösen a lengyel fotósokkal volt élénk és gyümölcsöző ez a kapcsolat, amely sajnos, szinte teljesen megszűnt.

Ennek egyik oka lehetett tán az, hogy az onnan érkező tárlatok fogadása – viszonossági alapon –, megfelelő helyiségek biztosítása, nálunk egyre nehezebbé vált.

A Kulturális Kapcsolatok Intézetével sok éven át olyan viszony alakult ki, hogy hagyták mindazt megvalósulni, amit a Szövetség a maga erejéből kezdeményezett, levelezéssel létrehozott. (Hiányzott azonban a Kultint intézményes, rendszeres és feladatszerű segítsége.) Sok jelentős budapesti kiállítás jött így létre, a Szovjetunió, az NDK, Franciaország, Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária művészeinek bemutatkozása. Kiemelkedő jelentőségű volt Robert Capa emlékkiállítása és a másik világhíres magyar fotóművész, André Kertész tárlata.

Ez utóbbival kapcsolatban említenem kell azt az egyszerűséget, amellyel ez a kortárs-művész a fotó eszközeivel él. „...a mindennapi élet apró momentumait is a költészet dicsfényével koszorúzza, s ritka harmóniában tudja összefogni az érzelgősségtől mentes emberséget..." (Bajomi Lázár Endre). Vagy talán még inkább ide illik Végh Jánosnak az a megállapítása, amelyet a festészet németalföldi mestereivel kapcsolatban tett: „Az igazi műalkotás előtt mindig érezzük (a művésznek) a lét súlyos csodája előtti megrendülését."

Vajon az előadások, ankétok, a fiatalok oktatása keretében – ha egyáltalán – eléggé hangsúlyosan felmutatta-e a Szövetség ennek a nagyszerű alkotónak a műveiben rejlő sajátos és kizárólag a fotó eszközeivel létrehozott varázsos hatást? (Ismeri-e például a tagság többsége Kertésznek azt a kötetét, amelyben az olvasás témáját dolgozta fel?)

Ugyancsak kiemelkedő jelentőségű volt Cartier-Bresson kiállítása, amellyel kapcsolatban Hevesy Ivánt idézhetem, aki szerint ez a művész „sokkal több mint a valóságot olthatatlan kíváncsisággal fürkésző ...riporter... mély emberiessége szorosabban köti a világhoz, korához és kortársaihoz, hogy ragyogó képeinek sokaságával megmutassa, szembesítse az embert önmagával."

Következett azután egy olyan rövid időszak is, amelyben a Kultint már megbeszélt elvek visszavonásával, a Szövetség szervező-munkájának indokolatlan leállításával szinte akadályozta a nemzetközi kapcsolatok fejlődését. Ekkoriban többször felhívták a Szövetséget, hogy küldjön nagy, reprezentatív kiállítást a világ jelentős városaiba, de e felhívások igen későn, hetekkel a megnyitás előtt érkeztek csak, úgyhogy e lehetőségekkel élni nem lehetett. Jó és eredményes együttműködés alakult ki a Kultint és a Szövetség között a felszabadulásunk harmincadik évfordulójára elkészült „Magyarország ma" című nagyszerű fotókiállítás alkalmából, amelyet az évfordulón nemcsak Magyarországon, hanem egyidejűleg több mint negyven külföldi nagyvárosban is bemutattak. Ennek a kiállításnak általános színvonala igen magas volt, több kiemelkedő, maradandó értékű mű bemutatásra került. Elmondhattuk, hogy a magyar fotóművészek alkotásai gondolatiságukkal, társadalmi elkötelezettségükkel vállalták a valóság tükrözését, az alföldi rónát, a dunántúli dombokat, a kanyargó Tiszát, a városokat. A munka élményét úgy mutatták be, hogy éreztük „a felvételek egymást erősítik, kiegészítik, ellenpontozzák" (Boldizsár Iván). Foglalkozott ez a kiállítás még rengeteg más mindennel is, a szabadidő, a szórakozás, a színház, a tánc, a sport, a szerelem élményével, portrék sokasága mutatta be egyrészt azokat, akik közéletünk előterében állanak, másrészt azokat is, akik „névtelenül" hazánk dolgozó népét képviselik.

(Említettem azokat a vetítettképes előadásokat és vitákat, amelyek olyan élénkek voltak az első nemzetközi seregszemlék idején. Ez az 1975-ös kiállítás nem kapott ilyen lehetőséget, vagy tán – sajnos – nem is volt meg az igény a fotók részletes elemzésére.)

A nemzetközi kapcsolatok tekintetében helyszűke miatt csak röviden említem, hogy a magyar fotósoknak mindazok a kiállításai, amelyek külföldre eljutottak, átütő erejű művészi sikert arattak.

1976-ban elhozta Budapestre a Szövetség és a MÚOSZ a World Press Photo kiállítást, amelyet rengetegen tekintettek meg. A Szövetség folyóiratának, a „Fotóművészet"-nek 1977. évi 1. számában Szerdahelyi István példásan gondos és hozzáértő kritikája megállapította erről a Sajtófotó Világkiállításról, hogy a „sajtófotó parttalan fogalom, mindenféle sajtóban publikált fénykép belefér. Kiemelte, hogy milyen kategóriába lehet sorolni e műveket és hogy jelentős számban láthattunk itt autonóm művészi alkotásokat is.

A sajtófotók helyzete hosszú ideig súlyos problémaként jelentkezett a Szövetségben: olyan alacsony volt a színvonal a magyarországi lapokban és annyira eltérő a Szövetség által helyesnek tartott irányvonaltól. Az utóbbi években végre sikerült e téren eredményt elérni: ma már több komoly sajtóorgánum képszerkesztési feladatait egy-egy fotóművész kollégánk végzi. Ez azért jelentős, mert a ma emberét naponta a sajtóban, a reklámokban és a televízióban is a fotók százai veszik körül. Érvényesülhetne a fénykép elvitathatatlanul emberformáló hatása, amely fejlesztheti a látáskultúrát.

Az előbb említettem az előadásokat, az ankétokat. E tekintetben az évek során jelentős erőfeszítéseket tett a Szövetség – egyre kevesebb sikerrel. Visszapillantva, kiemelkedőnek tartom e tekintetben két egyetemi tanár, Végvári Lajos és Fövény Lászlóné előadássorozatait. Az előbbinek különösen azt a sorozatát, amely sorban foglalkozott élő magyar fotósaink legjobbjaival, részletesen elemezte munkásságukat. A másik előadó azt a műveltségi hiányosságot igyekezett pótolni, amely a fotóművészek körében és különösen a fiataloknál éppen a főiskolai oktatás hiánya miatt fennáll. Fövényné kitűnően ismertette a marxista esztétika alapjait és előadásait a költészetből vett példák kiváló, átélt és hatásos előadásával tette színessé.

Az említett előadásokon sokszor tele volt a Fészek nagyterme, de sajnos többnyire a nagyközönség köréből érkezett érdeklődőkkel és csak kevesen jöttek el a szövetségi tagok és az utánpótlást jelentő fiatalok közül.

Élményszerű emléket jelentenek azok a délutánok is, amikor még Hevesy Iván volt az előadó. Milyen sokszor fejtette ki, hogy a társművészetek utánzásával a fényképezés „önmagát alázza meg. Az igazi művészt az őszinteség... jellemzi, de éppen annyira a művészi öntudat és önbecsülés is. Megveti az utánzást..., szereti művészetének mesterségi részét is, és több örömét leli egy igazi fényképi élmény erőteljes megragadásában, mint hogy kiagyalt technikai furfangok révén jusson egy... képecskéhez, amely megtagadja, meghazudtolja fénykép voltát."

Majd így folytatta:

– „A fényképezés művészetének esztétikai szemlélete csak most van kialakulóban. Ezért célunk megalapozni ennek az esztétikai szemléletnek építményét, megdönteni az előítéleteket, tisztázni a szempontokat, és így minden oldalról egyengetni a fényképkultúra útját."

Az elméleti viták, az ankétok általában nem sikerültek. Ennek természetesen egyik legfőbb oka az a köztudott tény, hogy ezen a területen hiányzik a főiskolai oktatás. Összefügg mindez azzal is, hogy a fotókiállítások milyen ritkán részesülnek a napi sajtóban megfelelő és idejekorán (még a kiállítás nyitvatartása idején) publikált szakértő kritikában. A Szövetség javaslatára létrejött Fotószakírói Ösztöndíj nyilván azért nem járt sikerrel, mert csak kis összeget tud biztosítani a fiatal ösztöndíjasoknak. Majd később is „ez a pálya" önmagában nem nyújt kellő megélhetést. Így hát természetesen legtöbben csak úgy mellékesen foglalkoztak bizonyos mértékig a fotóművészettel, és még kisebb mértékben a kritika gyakorlati készségének kifejlesztésével. A „Fotóművészet" volt az egyetlen olyan fórum, amely rendszeresen megjelenő bírálataival utat tört ezen a területen, a művészettörténet és esztétika jeles szakembereit hozta közel a fotóhoz. Egyre több közérthető, elemző jó kritikát, tanulmányt közöl ez a lap.

Szeretném azonban megjegyezni, hogy a „Fotóművészet" szemiotikai és hasonló tanulmányok tekintetében túlságosan előreszaladt, ez pedig megnemértést, elégedetlenséget szült az olvasótábor nagy részében. Ha nézem például a 76/4. számot: 58-42% az arány az ilyen „nehéz" cikkek javára. Nem szeretném, ha félreértenének: nem a cikkek megjelentetését hibáztatom, hanem ezt az arányt érzem eltúlzottnak.

Az a véleményem, hogy a Szövetség ankétjain és a fiataloknak szóló előadásokon is gyakran azok a hangadók, akik túlzott mértékben használják az idegen kifejezéseket, továbbá a kissé lekezelő stílust, amellyel bizony elriasztják a hozzászólásoktól az „egyszerű hallgatókat".

Segíteni szeretnék és senkit sem akarok megbántani. Ezért, amikor itt jelzem, hogy mire gondolok, egy apró, konkrét példát (nem is szélsőségest) éppen Horányi Özsébtől idézek, egyrészt a köztünk kialakult baráti kapcsolat miatt, másrészt mert éppen ő kért fel e véleményem kifejtésére. Az idézet: „...számomra leginkább teoretikis diskurzusban, saját kontextusomban vezetni le a feszültséget éppen azáltal, hogy engedelmeskedem a vélt felszólításnak...". Meggyőződésem: Horányi Özséb sokkal hasznosabban érvényesíthetné jelentős tudását a fotó területén, ha ő is, és még többen mások is, fokozatosan eleget tennének a Tudományos Akadémia állásfoglalásának, amely felhívással fordult a különböző tudományok művelőihez és intézményeihez, hogy a maguk területén törekedjenek a megértést gátló felesleges idegen szavak használatának visszaszorítására... „tegyenek újabb erőfeszítéseket a terminológiai tisztaságért, a fogalmak világosabb meghatározásáért... váltsák fel a pótolható idegen szakkifejezéseket fogalmilag tisztázott és érthető magyar megfelelőkkel." (Közlemény a Magyar Nemzet 1978. dec. 12-i száma 6. oldalán.)

*

A Fotótörténeti Gyűjtemény jelenti a két évtized munkájában a legteljesebb sikert. Nagyon fiatalon elhunyt kollégánk, Király Zoltán, rendkívüli lelkesedéssel és nagy szakmai érdeklődéssel kezdte meg ezt a munkát, amelyet utódja máig is ugyanilyen lendülettel folytat, a Szövetség bizottságai közül pedig folyamatosan a Fotótörténeti Bizottságnak voltak a legáldozatkészebb, a munkában a legpontosabban résztvevő tagjai. A Gyűjtemény a nehéz elhelyezési körülmények közepette sem maradt sivár, holt anyag, hanem szoros és élénk kapcsolatot tartott fenn nem csupán a hazai érdeklődőkkel, hanem nemzetközi viszonylatban is jelentős rangot vívott ki magának. Annak érdekében, hogy a mai magyar fotóművészeket és munkásságukat külföldön megismerjék, a Gyűjtemény tette a legtöbbet az elmúlt évtizedekben. Hangsúlyozottan gondolok itt a levelező kapcsolatokon kívül (Szovjetunió, Franciaország, Olaszország) a személyes megbeszélésekre. Konkrét példa erre az a nagy siker, amelyet Korniss Péter kiállítása az USA-ban ért el. Ennek előzménye, hogy valaki eljött tanulmányozni a Gyűjteményt, mert hallott annak gazdag tartalmáról, rendszerezettségéről. Szóba kerültek a mai fotóművészek, képeik is rögtön előkerültek, és egy-kettőre sikerült megszervezni azt a találkozást Korniss Péterrel, amelynek eredménye washingtoni nagykövetünk levelében úgy szerepel, mint „kulturális missziót teljesítő kiállítások." Ehhez hasonló eset többször is előfordult. Így alakult ki például szoros kapcsolat a „Creative Camera" londoni folyóirattal, amely több magyar művész alkotásait publikálta és legutóbbi évkönyvének kétharmad részét a magyar fotóművészeknek szentelte. A Gyűjteménynek nagy szerepe volt abban is, hogy 1966-ban létrejöhetett a Nemzeti Galériában „A magyar fotóművészet 125 éve" c. kiállítás. Amikor pedig a Gyűjtemény anyaga 1969-ben „A fényképezés 130 éve" c. kiállításon került a közönség elé – 70 ezer látogatót vonzott.

A Szövetség felettes szerveinek tervei szerint a Gyűjtemény elkerül majd a Szövetségtől. Bizonyos, hogy az értékes emlékek elhelyezése kedvezőbb lesz, de aggódom abban a vonatkozásban, hogy a múltat reprezentáló anyag és a jelenlegi, az élő magyar fotóművészet között megszűnik a közvetlen kapcsolat. (Nem lesznek „kéznél" a Gyűjteménynél, akik tudják, hogy melyik tagtársunk min dolgozik éppen, milyen fotók vannak az egyes művészek fiókjában...) Valahogy gondoskodni kellene arról, hogy a Gyűjteménynek ilyen jellegű hasznos tevékenysége a jövőben is érvényesülhessen, és a Szövetség helyisége ne szegényedjék jelentős mértékben, ne legyen csak hivatal. Hiszen a felettes szervek évekkel ezelőtt olyan elvet fogadtak el, amelynek értelmében a Gyűjtemény mindig a Szövetség kezelésében marad – mégpedig úgy, hogy ha nem is nagy, de állandó kiállítási terem is kapcsolódik hozzá a történeti anyagok és a modern fotókiállítások folyamatos bemutatására.

A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója létrehozása olyan törekvés volt, amelyre a Szövetség már régóta várt, amely nagyon időszerű volt, és éppen ezért a Stúdión belül robbanásszerű lendülettel kezdődött meg a munka. A nagyszerű kezdethez tartozott például az a szabad szellemű, de meghatározott programú, kirándulás jellegű összejövetel, amelyet Tahiban (majd később a Hortobágyon) tartottak meg. Baráti hangulatban, lelkesen vitáztak itt a fiatalok, és ugyancsak ily módon vettek részt azok a már befutott fotóművészek, akik pártoló tagnak jelentkeztek.

Egy idő után – úgy érzem – ez a lelkesedés alábbhagyott. Véleményem szerint ennek oka az volt, hogy a Stúdió túl sokat markolt. Sűrűn követték egymást az események, annyira, hogy a tagok és a pártoló tagok sem mindig tudtak megjelenni, nem fejlődhetett tovább a tagok baráti összeszokása, összeforrottsága. A fiatalok szakmai, technikai felkészültségének fokozása érdekében a Stúdió kezdettől fogva rendkívül értékes tevékenységet fejt ki.

Mindig érdeklődtem a pedagógia iránt. Figyelemmel kísértem azt a folyamatot, amikor az iskolákban erősen túlterhelték nemcsak a diákokat, hanem a tanárokat is, akik néha nem voltak olyan helyzetben, hogy az évre előírt anyagot nyugodtan „leadhatták". Később felismerték e hibákat, csökkentették a tananyagot, mennyiségileg megkönnyítették az érettségit. Hasznosnak tartanám, ha a Stúdióban is bekövetkezne hasonló változás.

*

Ide is vonatkozik, amit az ankétokkal kapcsolatban észleltem. Bizonyos mértékig megbomlott az elvi, elméleti iránymutatás egyensúlya. Persze, hogy helyes az, hogy minden irányzat szabadon érvényesülhessen szavakban és alkotásokban is, ha Magyarországon szokatlan koncepcióról van is szó. De helytelennek érzem azt, hogy e nézetek túlsúlyba kerüljenek és némi fölényességgel, némi gúnnyal elriasszanak egyeseket mind a hozzászólások, mind a fotózás tekintetében. Persze, ez nem csupán a fotóművészet területén jelentkező probléma, Vadas József művészettörténész egy képzőművészeti kritikájában tért ki arra, hogy sokan feladatuknak érzik, hogy „modern stílusúnak tüntessék fel képeiket".

Hadd keveredjek most látszólagos ellentmondásba, hiszen érezhető soraimból, hogy ellene vagyok a külföldi irányzatok kritikátlan utánzásának, de mégis hadd szóljak arról, hogy mit találtam a londoni „Creative Camera" c. lapban: „Sok fiatal azt képzeli, hogy attól „modern", ha valami rendkívüli dolgot furcsa látásmóddal fényképez". „Két dolog van, amire mindig is törekedtem: meg akartam mutatni azokat a dolgokat, amelyek megváltoztatásra, kijavításra szorulnak, és meg akartam mutatni mindazt, amiben örömünket lelhetjük, amit értékelhetünk." „Az igazság olyan, mint egy meztelen nő, akit nagyon gondosan kell felöltöztetnünk, nehogy közönségessé váljék és nehogy olyanná, aki céltalanul, össze-vissza fecseg." „Folyton-folyvást tanulmányoznunk kell a kép megkomponáltságának tudományát, hogy az exponálás pillanatában már minden ösztönösen történjék." „Hiszek abban, hogy a fényképezés, mint kommunikációs eszköz a pillanat megragadásától függ. Felgyorsítja az emberi reflexeket, fokozza az emberekben a megfigyelés képességét és gyorsaságát. Sokunkat arra tanított meg, hogy helyesen ítéljük meg a vizuális jelenségeket egy pillanaton belül is." „A fotográfus nem lehet közömbös, művének véleményt és kritikát kell tartalmaznia." (A fentiekben Edward Weston, Robert Frank, Henri Cartier-Bresson, A. J. Anderson, Jozef Gross és Lewis W. Hine gondolataiból merítettem.) Hadd hivatkozzam most egy másik művészeti ágra, a „modern táncra". Ennek egyik élenjáró reprezentánsa jelentette ki, hogy nem új stílusról van itt szó, hanem új világnézetről, új szemléletről.

Kérem e sorok olvasóinak elnézését, de szeretnék idézni egy modern magyar költőt is, bár amit mond, nem vonatkoztatható közvetlenül fotóra, csak talán áttételesen, az érzelmek útján. Devecseri Gábor: „Ha csak egy szőlőlevelet / sikerült megörökítened, / ha egyetlen sorod is odaérez / a feszes fürtszemek fényköréhez, / vagy ha csak vágyad támad a délutáni / tóra tekintve, hozzá szót is találni / vagy ha a szépre nézve hozzátenni / semmit sem áhítsz, csak belémerülni / mint lelked otthonába: / már nem éltél hiába."

Ez a vers egy kicsit kilóg gondolatmenetemből – de talán mégsem. Ismerik-e eléggé a fotóművészek, a fiatalok a költészet, a képzőművészet, a zene és a többi művészeti ág múltját és jelenét? (Hányan nézték meg közülük a Puskin Múzeum jóvoltából a Szépművészeti Múzeumban e sorok írásakor bemutatott francia festészeti műveket, vagy ugyanott az antik-kiállítást, a pompás etruszk remekműveket, esetleg a most Tatán található átfogó görög szobrászati másolat-gyűjteményt? Hányan ismerik Rácz Aladárnak világviszonylatban csúcsteljesítményként számontartott Couperin és Scarlatti interpretációit?)

A Szövetség felismerte az ilyen általános műveltséget erősítő tevékenység fontosságát, rendezett is a Fészek Klubban irodalmi és zenedélutánt, hanglemezről mutatta be egészen frissiben Bernstein „West Side Story"-ját és Copland új zeneművét. Azután ez a tevékenység valahogy abbamaradt. Nem kellene-e felújítani az ilyen szövetségi rendezvényeket és a Stúdió munkatervébe is beiktatni? Ugyanez vonatkozik a fotótörténet újból és újból történő áttekintésére, újjáértékelésére. A fiatal fotósok pedig tán az országszerte körbeküldött, pedagógiai célzattal összeállított „közművelődési kiállítások" egyikét-másikát is tanulmányozhatnák.

Rengeteg idézetem befejezéseként hadd forduljak egy jelentős magyar kiadványhoz, amelynek címe: Művészetpolitikánk időszerű kérdései. Ez a többszerzős könyv nyilván ahhoz az alaptételhez kapcsolódik, hogy a népről, a népnek érthetően szóljanak a művek. „...vitatkozunk a sznob, arisztokratikus nézetekkel, bárhol fogalmazódjanak is meg azok. E koncepciók – lekezelően emlegetve »a közönség felkészületlenségét« – nemcsak a népről, de a szocialista elkötelezettségű művészetről is »lemondanak« egy modernista, a valóságtól menekülő szemlélet jegyében..." „A képzőművészetben az utánzó.... mindenáron újítani akaró művészi formalizmus, a Nyugaton is leáldozott polgári divatok követése is észlelhető." „...a művész maga választja meg témáját, kifejezési formáit... szabadságának mindig az a mértéke, hogy mennyire segíti a társadalom ábrázolását és hogy a mű mennyire képes a társadalomhoz szólni." (A fentiekben a pártkongresszus kritikai állásfoglalását, Agárdi Pétert és Barabás Jánost idéztem.)

Az Elméleti Bizottságon belül azokra hárul most nagy feladat, akik a Szövetségnek a legutóbbi közgyűlése óta felgyorsult, új lendületével a fotóelméleti tevékenység feladataként kialakítják azokat a módozatokat, amelyeknek megfelelően a Szövetség eleget tesz annak a célkitűzésének, amelynek értelmében elvi irányítást nyújt a fotóművészeti tevékenységhez. Tudom, hogy többen másképpen vélekednek az általam felvetett, idézetekkel alátámasztott kérdésekről, mégis azt kérem, vegyék figyelembe az itt leírtakat is, hiszen feltehető, hogy sokak álláspontja tükröződik e sorokban.

Helyszűke miatt sok minden kimaradt ebből az áttekintésből, nagyszerű kiállítások, jelentős előadások... nem foglalkozhattam a Balmazújvárosi Alkotóházzal, sem a Szövetség álláspontját mindig iránymutatóan kifejező pályázatokkal. Nem szóltam a fotóklubokról és a Szövetség érdekvédelmi munkájáról, holott tudom, hogy például ez utóbbi téren dr. Sólyi József nagy tudásának és fáradhatatlan munkájának igénybevételével, milyen sok értekezlet kellett ahhoz, hogy a fotóművészet megfelelő módon szerepeljen a Szerzői Jogi Törvényben. Tudom azt is, milyen küzdelmes dolog az Ofotért segítségével folyó, kedvezményes anyagbeszerzések ügye.

Befejezésül azt említem, hogy a Szövetség közművelődési kiállításait rendkívül értékesnek és hatásosaknak tartom, de úgy hiszem: ez már köztudott. A „Fotóművészet" 76/4. számában pedig (3-6. oldalon) Szerdahelyi István kitűnő elemzéssel és a számszerű adatok közlésével már ismertette ezt a munkát.