BESZÉLGETÉS MÉTH SÁNDORNÉVAL

Azzal kell kezdenem, hogy a Fotóművészetben pár éve megjelent egy cikk Vajda Ernőről, és abban Fenyő Imre azt állítja, hogy én sose fényképeztem, nem értek hozzá. Tudnia kell, hogy az eredeti szakmám szerint fotográfus vagyok. Kereskedelmi iskolát végeztem, az érettségi után itt-ott dolgoztam, a férjem bevonult munkaszolgálatra, el kellett helyezkednem, és kitanultam a fotó szakmát a HAFA-nál. Nagyon szerettem a labormunkát, a retusálást, a nagyítást, negyvenkettőben a Wesselényi utcai HAFA-laborban együtt dolgoztam Ács Irénnel. Negyvenhárom végén volt egy bérharcunk, a laboron belül sztrájkot csináltunk, olyan tizenöten voltunk benne, Ács Irén is, ő igazolta ezeket az éveket, amikor nyugdíjba mentem. Egy egész társaság elment onnan, én átkerültem Szenes Mártonhoz, a laborban dolgoztam, de figyelmeztettek, hogy tűnjek el.

- Miért?

- Mert kerestek.

- Miért keresték?

- Mert résztvettem a bérharcban. Kimentem Kőbányára Nagy Rózához, ott is a laborban voltam, de nagyon messze volt, és bejöttem Sommerhez a Ráday utcába. Sommer, a főnököm ellenálló volt, hamis iratokat készítettünk zsidók részére.

Kidolgozott egy eljárást, az eredeti iratokon retusáltuk az adatokat, és arról csináltuk a fotókópiát. 1944. május 2-án lebuktunk. Valószínűleg már régóta figyeltek bennünket. Óbudán volt a lakásom, Újpesten laktak a szüleim, mentem ki Újpestre, a remíznél levettek a villamosról, és bezsuppoltak a toloncházba. Onnan fölvittek kihallgatásra a svábhegyi Gestapóba, faggattak, a talpamat égették, de ha akartam volna, sem tudtam volna vallani, mert megmagyarázta Sommer, hogy az agyamban semmiféle nevet nem szabad megtartani. Visszavittek a toloncba, prostituáltak hozták rendbe a lábamat.

- Mi az Ön lánykori neve?

- Grünberger Ibolya. Az édesapám, Grünberger Imre gépész volt a PFÖBUSZ Villamos Műveknél Újpesten. Tizenhat éves korom óta baloldali vagyok, ezt nem kell tagadnom, apám is baloldali volt, szociáldemokrata, benne volt a mozgalomban, csinált egy-két dolgot, és engem is elég hamar bevont: röplap széthordása, satöbbi. Én a sárga csillagot nem tettem ki soha az életben, engem erre rá nem vettek volna. Anyámat, húgomat elvitték, apám bújkált, és ahogy hallottam, negyvennégy végén, amikor már majdnem itt voltak az oroszok, kivitték Buchenwaldba és fölakasztották.

- Körülbelül hány hamis iratot készítettek?

- Olyan harminc körül. Én tudtam, amikor Sommert elvitték, hogy le kéne lépnem, de ezt nem lehetett megcsinálni, voltak még nálam iratok.

- Sommerrel mi történt?

- Arról nem tudok, mert ő hamarabb bukott le. Nem tudtak semmit kiszedni belőlem. Visszakerültem a toloncba, onnan Sárvárra, a Cukorgyárba internáltak, ahol zsidók, politikaiak és szerbek, románok is voltak. Negyvennégy júniusában Auschwitz-Birkenauba kerültünk. Én kisportolt ember voltam, versenyúszó és tőrvívó, ez volt a szerencsém, mert Mengele arra az oldalra rúgott, ahová a munkaképeseket küldte. Augusztusban elkerültem Lichtenauba, a bombagyárban dolgoztam. Negyvenöt áprilisában szabadultam fel Wurzenben, Drezda mellett, júliusban értem haza. A férjem csak két év múlva jött haza, egy ideig nem volt hol laknom, a lakásomat nem is kaptam vissza.

- A párttal kereste a kapcsolatot?

- Persze, rögtön beléptem a kommunista pártba. Először a szocdem pártból küldtek agitálni bennünket, összejöttünk, beszélgettünk, de belépni a kommunista pártba léptem be.

- A háború után nem dolgozott fényképészként?

- Nem, mert módom volt tanulni. Engem mindig érdekeltek a humán tárgyak, az irodalom, a történelem, a zene, de a háború előtt nem mehettem gimnáziumba. És most módot adtak arra, hogy továbbtanuljak. A társadalmi munkámat is kulturális vonalon végeztem. A Budapesti Pártbizottság külső munkatársaként a XIII. kerületi üzemekben író-olvasó találkozókat, hangversenyek, kiállítások látogatását szerveztem. Az volt a célom, hogy a dolgozók is megismerjenek mindent, ami a kultúrával kapcsolatos.

- Mikor került a Szövetséghez?

- Ezerkilencszázhatvan július végén-augusztus elején.

A Művelődési Minisztérium ötvennyolc végén elküldött a Kulturális Akadémiára. Ez egy egésznapos iskola volt. Irodalomra, zenetörténetre és zeneesztétikára szakosodtam. 1960 júniusában diplomáztam. Tulajdonképpen a Zeneművész Szövetséghez készültem, már úgy volt, hogy odakerülök, de behívattak a minisztériumba, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetségéhez kell mennem ügyvezető titkárnak, mert leváltották a Vámost, azzal a felkiáltással, hogy aktív művész nem lehet művészeti szövetség függetlenített ügyvezető titkára.

- Ön honnan tudja ezt?

- Onnan tudom, hogy amikor odakerültem, nem mondom, hogy rögtön, de elmondták.

Tehát hatvan júniusában diplomáztam, és utána elkezdődött a vita, nem akartam a Fotóművész Szövetségbe menni, nem tudnám megindokolni, miért nem, más volt az elképzelésem, a Zeneművész Szövetséghez szerettem volna kerülni. Aczél György volt a miniszterhelyettes, behívatott, és közölte, hogy nekem a Fotószövetségbe kell mennem, mert ott van rám szükség. "Magának ez a szakmája, és nekünk le kell váltani a Vámos Lászlót." Megkérdeztem, hogy miért. Azt mondta, etikailag nem megengedhető, hogy egy alkotóművész függetlenített titkár is legyen, mert ez visszaélésekre ad alkalmat. És az elnökségben teljes az ellenállás, ugyanakkor összefonódás van, így mondta.

- Megmondták, hogy mi lesz a konkrét feladata?

- Nem. Nekem a Vámossal nem volt semmi bajom, vitánk nem volt, mondta is, hogy én nem tehetek arról, hogy őt elküldték és engem tettek a helyére. De a társadalmi vezetőségben ellenségeket szereztem. Így kezdődött az én ottani életem a régi elnökséggel; ették egymást, ették a fiatalokat, a klubokat nem hagyták szóhoz jutni. Semmit át nem adtak, mint ahogy kellett volna. Egy ideig még a leveleket sem tudtam megkapni. Maga a Művelődési Minisztérium Képzőművészeti Osztálya sem segített megfelelően, képzelheti, belöktek egy apparátusba és nem jöttek el velem, hogy bemutassanak.

- Mit kellett volna tenniük?

- Elkísérni, legalább bemutatni, és azt mondani, hogy minden iratot adjanak át vagy mutassanak meg. Benne van a minősítésemben is, hogy a minisztérium elkövette azt a hibát, hogy nem segített hozzá a munka átvételéhez. Volt két függetlenített munkatárs a Szövetségben, akik nagyon tisztességesek voltak, Tomori, a Budapesti Fotóklub vezetője volt az egyik, a másik Király Zoltán; főleg Király segített, hogy mindent megismerjek. A fényképezőgépet egy életre letettem, azóta se vettem a kezembe, hiszen tulajdonképpen az volt a kifogás a Vámos ellen, hogy folyton kiállítása van, ami egy vagyonba kerül, a többiek pedig nem jutnak szóhoz. Körübelül októberben költségvetést és munkatervet készítettünk: hány kiállítást, rendezvényt, pályázatot tudunk megcsinálni a számunkra biztosított pénzből. A társadalmi vezetőség semmiben nem tudott egy nevezőre jutni. Gondoltam, ezek után vagy ülök ölbe tett kézzel, vagy elkezdek dolgozni. Döntöttem: végzem a munkámat. Elkezdtem szervezni a dolgokat, nem könnyen, mert az Elnökség maradt, de lassan nagy élet kezdődött, jöttek a tagok, a fiatalok, azok, akik addig el voltak nyomva, és lassan-lassan belejöttem a munkába. Vadas Ernő aranyos bácsi volt, de nem szerette a fiatalokat, nagyon féltékeny volt rájuk. Istenem, egy művész az művész, tudomásul kell vennünk, nekik külön életük van. Minden új tehetségtől féltek. Volt egy vezetőség, Langer Klára, Sándor Zsuzsa, Bence, Réti, nagy kommunisták voltak, hogy belülről is, azt ne kérdezze, állandóan pártvonalon próbáltak támadni. Azt hitték, hogy ilyen szemellenzősnek kell lenni. Nézze, én baloldali vagyok, de normálisan gondolkozom, nem voltam szemellenzős. Nálam semmit nem lehetett azzal elérni, hogy valaki politikailag ilyen vagy olyan beállítottságú. Művész vagy nem művész? Ember vagy nem ember? Miért akarták a Ginket különböző politikai dolgokkal megtámadni? Vagy azzal, hogy korrupt?

Egy külön harc volt, hogy a fiatalokat, Balla Demetert, Gink Károlyt, Alapffy Attilát, Lussa Vincét, és még sorolhatnám mindet, aki tehetség volt, megvédjem. Olyanokkal lett jó kapcsolatom, mint Escher Károly vagy Tillai Ernő. Hát ez megbocsájthatatlan bűn volt. Mert én azon verekedtem, hogy a fiataloknak, meg az olyanoknak, mint Escher vagy Vajda Ernő, kiállítása legyen. Ha Escher Károly bejött a Szövetségbe és az Elnökség tagjai megtudták, már nem volt nyugtom. Őt is politikailag bántották, pedig semmi okuk nem volt rá, ha megnézi a könyvét, tele van szociofotóval; és szerintem nem Langer Klára volt a szociofotós, aki a Horthy-rendszerben a fióknak fotózott, hanem Tabák, Kassák, meg Escher, aki könyvet meg kiállítást csinált belőle – ahhoz kellett bátorság. Volt Eschernek egy sorozata, a Salome, csodálatos volt, kiadhattuk volna Magyarországon, de nem segítettek, ellenezték. Az Escher-kiállítást sajnos csak akkor sikerült létrehoznom, amikor a kisöreget már négyen hozták föl széken a megnyitóra. És amikor megkapta az Érdemes Művész kitüntetést, már a halálán volt, vagy meg is halt. Még ma sem tudom magamnak megbocsájtani, hogy nem tudtam legalább egy évvel előbb megoldani a kiállítást.

Egy év múlva itt olyan pezsgő élet lett! Kiépítettük a klubhálózatot, nemcsak a Budapesti Fotóklubban volt élet, hanem a Pécsiben, a Veszprémiben, a Miskolciban is – az ország összes nagyvárosában.

- De hiszen ezek már korábban is megvoltak.

- Nem működtek, a Szövetség nem támogatta őket eléggé. Kiépítettem a nemzetközi kapcsolatokat, az egész világból jöttek hozzánk a fotóművészek, és a mi fotóművészeink is kijárhattak külföldre. Nem igaz, milyen harc volt, hogy ki menjen. Azt mondtam, nem lehet, hogy mindig csak Vámos vagy valaki Langerék közül menjen ki; menjenek a fiatalabbak, az újak, akik addig nem jutotak szóhoz. Úgyhogy az összes külföldi szövetséggel fölvettük a kapcsolatot.

- Korábban is voltak nemzetközi kapcsolatok.

- Nem nagyon. Nekem nagyon nagy eredményeim voltak: az egész világon elsők voltunk abban – és nem tudom, hogy volt-e azóta ilyen –, hogy fotóelméleti és -esztétikai kongresszust rendeztünk. Huszonöt országból voltak itt, a Royal nagytermében tartottuk meg. Azt hiszem, hatvannégyben nem volt kis dolog ezt megszervezni. Rengeteg kiállításunk volt, nagyon sok elméleti értekezlet, itt volt például a Cartier-Bresson előadást tartani, vetíteni. Elértem, hogy a vidéki fotóklubok tagjai is kimehettek külföldre. Előttem nem volt ilyen nagy élet, csak egymásnak csinálták a kiállításokat. Mindenhol megteremtettem a megfelelő kapcsolatot, a Népművelési Intézettől a különböző művészeti szövetségekig, a MÚOSZ-ig. A FÉSZEK-ben a Szövetség tagjai részére irodalmi esteket szerveztem, és olyan filmeket vetítettünk, amik be voltak tiltva. Kiépítettem a megfelelő kapcsolatot a Képzőművészeti Alappal, ami Vámos idejében nagyon rossz volt. Jómagam is zsűritag voltam.

A különböző követségekkel is kapcsolatban voltunk. Például a kínai követség egyszer azt kérte, hogy szeretnék látni, ahogyan Gink Károly fotózik. Elmentünk Ginkkel és a követséggel egy vidéki útra, ahol népviseletet fotózott. Ilyen kapcsolataink voltak. De harcunk is volt a kínai követséggel, mert Hong-Kongból is küldtek egy nemzetközi kiállításra képet, és azt mondták, hogy akkor ők nem állítanak ki. De mindent keresztül tudtam vinni, mert Szarka Károllyal, aki külügyminiszter-helyettes volt, nagyon jó volt a kapcsolatom. Elértük, hogy a fotóművészek között is legyenek Érdemes Művészek.

- Mit jelent az, hogy "harc"?

- Például a Vajda Ernő kiállításáért mérhetetlenül kellett verekednem. De Gink Károly, Molnár Edit, Tillai Ernő, Balla Dönci kiállítása is mind külön harc volt.

- A Gink Károlyé miért?

- Voltak pénzes dolgok, mert könyveknek dolgoztak, levelezőlapokat csináltak, különböző dolgokat, amiket zsűrizni kellett. Tulajdonképpen művészeti és gazdasági harc is volt, az önálló fotóművészek ebből éltek. Gink Károly nagyon nagy tehetség volt, sok könyve jelent meg, joggal, és kígyót-békát kiabáltak rá, hogy mindenkit lepénzel, és ezt mind én védtem ki. Lussa Vincét börtönbe juttatták, én hoztam ki. Aktokat csinált, és a nők a társadalmi elnökségben azon képzelődtek, hogy milyen kapcsolata lehet a modellekkel – kinek mi köze hozzá?! Egy a fontos, hogy művészi-e a kép. Gyűlölték a Lussát, a Ballát, meg a többieket, mert tehetségek voltak. Ismeri Lussától az Anyaság című képet? Nem akarták hagyni kiállítani.

- Vajda Ernő kiállítása miatt milyen harca volt?

- Nézze, ezt előtte nem merték mondani, de az volt a véleményük, hogy botanikus, és nem fotóművész. Ez mind külön vita volt az elnökséggel, akkor fönt kellett verekedni a minisztériumban, plusz a pártközpontban. Ernő bácsi nagyon igazságos volt, és nem hagyott személyeskedni, mindenben segített, nagyon sokat jártam hozzájuk, jó kapcsolatom volt a Mariannal. Soha nem felejtem el, volt Franciaországban egy kongresszus, Ernő bácsi nem kapta meg idejében az útlevelet, én rohangáltam utána.

A másik nagy harcom Horváth Tamással volt, aki az MTI Fotó Osztályának volt a vezetője. Gyűlölt minden szövetségi tagot, holott nagy tehetségek dolgoztak nála, Molnár Edit, Friedmann Endre, Horling Róbert. Például a Szövetség meghirdetett egy városfotózás pályázatot. Erre kaptunk egy bizonyos, kevés összeget, mondjuk útiköltségre és nyersanyagra volt elég. Bartal Feri, aki az MTI-nél dolgozott, megnyerte a pályázatot, és erre be kellett neki fizetni az MTI kasszájába a díjat, pedig a szabadsága alatt dolgozott. Ez a Horváth és Vámos közötti szembenállás miatt volt, ott Horváth volt a főnök, itt a Vámos, aztán meg én. Molnár Editnek és Tillai Ernőnek egyszerre volt a kiállítása. A megnyitóra eljött Horváth, maga el nem tudja képzelni, hogy mennyire üvöltözött. Ez egy külön harc volt.

- Még egyszer hadd kérdezzem meg: mit kell a "harc" szó alatt érteni?

- Fölhívtam, vitatkoztunk, veszekedtünk, és a végén azt mondtam, én akkor is megcsinálom. Mondok még egy példát: egy nemzetközi kiállításra a Szövetség zsűrije kiválasztotta az anyagot, amiben benne volt Fejes Lászlónak, a Film, Színház, Muzsika fotóriporterének az Esküvő című képe is. A fotó aranyérmet nyert, de az Elnökség egy része azt mondta, hogy a kép lejáratja Magyarországot, nem egyezett bele abba, hogy Fejes kiutazzon a díjátadásra – később kiderült, hogy Horváth Tamás kiutazott, és átvette a díjat -, sőt addig munkálkodott, amíg Fejest el nem bocsájtották a laptól, és hónapokba telt, mire visszavették.

Egy másik harcom: Alapfy Attila Pannonhalma-könyve a Corvinához került, ahol Kádár Kata volt a lektor. Eljött hozzám Attila egy papírral, miszerint Tömpe András, a kiadó igazgatója vallásos témájúnak tartja a könyvet, nem adható ki. Mondom neki, ezt a Kádár Kata írta alá. Elvittem az anyagot a kiadóba: Tömpe elvtárs, mi a véleménye erről az anyagról? Azt mondta, ez gyönyörű. És akkor miért nem adható ki? Ki mondta, hogy nem adható ki? Ebből nagyon nagy botrány lett. Így akarták megakadályozni, hogy Alapfy Attilának legyen egy könyve. Ez szakmai féltékenység. Később a könyv megjelent.

- Vadas Ernővel milyen kapcsolata volt?

- Nem volt rossz, csak nem hagyta a fiatalokat érvényesülni, ez az egy problémánk volt, semmi más. Ő az MTI-nél volt függetlenített állásban, eljött sokszor hozzánk, sokat beszélgettünk. Tulajdonképpen minden munkát mi csináltunk, a függetlenített apparátus. Az Elnökség eldöntött valamit – ha egyáltalan dönteni tudott, hiszen egymással sem jöttek ki –, és annak alapján lehetett dolgozni.

- Amikor Vadas meghalt, elkezdtek új elnököt keresni?

- Egy ideig nem volt elnök, mert tudtuk, hogy hatvanháromban új elnökséget fogunk választani. Hogy előrehoztuk-e a választást, nem tudom. Új elnökséget választottunk, és a minisztériumban erővel rá akartak beszélni, hogy Langer Klára legyen a főtitkár. Azt mondtam, hogy akkor én nem vállalom. Langer helyett Zinner Erzsébetet javasolom, Vajda Ernőt pedig elnöknek. "Hát, nem biztos, hogy vállalni fogja." Akkor én elmentem Ernő bácsihoz, a Tigris utcában lakott, azt hiszem. Azt mondta, ilyen bandában nem akar benne lenni. Nem a munkától félt, hanem a társadalmi elnökség egymás közti, gusztustalan vitáitól. Nagyon szépen megkértem, mondtam, hogy az én kedvemért jöjjön, mert nekem nagy segítség lenne. A pártközpontban volt egy összejövetel, ahol Aradi Nóra is ott volt, és elfogadták a Zinnert a Langer helyett, és Ernő bácsit is, természetesen. Arra már nem emlékszem, hogy Langer végül bekerült-e az elnökségbe.

- Vajda Ernő új szemléletet hozott?

- Igen. Az első évben nem is volt baj. Akkor kezdődött, amikor Zinnert befolyásolták ellenem, nevet nem akarok mondani, ketten az apparátusból. Azt mondták, hogy meg kell szüntetni a függetlenített ügyvezető titkári funkciót. A Zini tulajdonképpen nagyon rendes ember volt, de befolyásolható, befolyásolták is, teljesen megváltozott és valahogy ellentétbe kerültünk, nem komoly dolgokban, ilyen kiállítási, zsűrizési ügyekben.

- Fenyő Imrével milyen kapcsolata volt?

- Addig, amíg ott voltam, nem volt rossz a kapcsolatunk. Mindent megbeszéltem vele, ami gazdasági ügy volt, mindenről megkérdeztem, hogyan lehet megoldani. A segítségemre volt, főleg amikor nagyon sok külföldi vendégünk volt, vagy ha a szövetségi tagok utaztak külföldre, tehát gazdaságilag meg kellett oldani valamit. Nyolcvanhétig, amíg nem lehetett érezni a rendszerváltozás hatását, soha egy rossz szót nem mert rám szólni.

- Király Zoltánnal milyen volt a viszonya?

- Nagyon jó. Ő egy ragyogó ember volt, fotóesztéta, és sokat segített nekünk. A Fotóművészet című folyóiratot Nemes Károly, Király Zoltán és én hoztuk létre. Nemes Károly fotó- és filmesztéta volt, a Filmintézet igazgatója, rengeteget segített, cikkeket írt, ő volt a főszerkesztő. Király Zoli lektorált, de mielőtt kinyomtatták, általában én is megnéztem az anyagokat.

- Hány helyiségük volt a FÉSZEK-ben?

- Három szobánk és egy tanácstermünk. Az én szobám volt középen, egyik oldalon Király Zoltán, a másik oldalon Szegedi Emil felesége meg a titkárnő. Nekem aztán volt egy segítségem, egy állandó német tolmács, mert nagyon nagy levelezést folytattunk a külföldi fotószövetségekkel. A francia leveleket Ernő bácsi írta meg. Aztán a FÉSZEK életveszélyes lett, éppen elnökségi ülésünk volt, amikor leszakadt a plafon, ketten meg is sérültek. El kellett költöznünk, a művészszakszervezetben kaptunk egy luknyi helyiséget. Volt egy gazdag gyűjteményünk, még gazdagabb is lehetett volna, de nem tudtuk hová rakni, nem volt helyünk. Próbáltunk neki helyiséget szerezni, rengeteget próbáltuk.

Hiába, nem sikerült.

- A minisztériumtól vagy a pártközponttól?

- Mind a két helyen próbáltuk, de a minisztériumban már a Gádorhoz tartoztunk, és ő nem segített a Szövetségnek. Ha Aradi Nóra ott marad, akkor már régen megvan a múzeum.

A párközpontban Szecsődy László volt a főnököm, aki repülőgéppel lezuhant Párizsban. Amíg ő volt ott, segített nekem. Utána jött Köpeczi Béla, őt már nem nagyon érdekelte a fotóművészet. Tulajdonképpen ez a két főnököm volt, a Művelődésügyi Minisztérium meg a pártközpont.

- Melyik volt a fontosabb?

- A minisztérium, ez világos. A gazdasági részt is ők intézték.

- Milyen gyakran kellett bemennie a feletteseihez?

- Nem volt megszabva. Általában bementem beszámolni vagy amikor az évi költségvetést csináltam, meg mikor behívtak, inkább ilyen vitás kérdéseknél. Volt amikor hetente, volt amikor havonta, volt amikor ők jöttek ki. Amíg a minisztériumban Aradi Nóra volt a felettesem, nagyon sok segítséget kaptam mindenben. Soha nem volt problémánk.

- Hogyan jött el a Szövetségből?

- Nagyon csúnyán. Egy német cég meghirdetett egy pályázatot, hidak, folyók, szigetek légifelvételeit, amelyekért, ha elfogadják a képet, honorárium jár. Ez elsősorban az MTI-seknek szólt, mert ki másnak lett volna módja légifelvételt csinálni.

Írtam egy levelet a Külügyminisztériumba, hogy megengedhetjük-e, Szarka Károly volt a miniszter, kaptam egy írásos választ, hogy igen. Erre meghirdettem egy körlevélben. És akkor engem behívattak, hogy nem beszéltem meg az Elnökséggel – lehet, hogy nem beszéltem meg, nem tudom, nem lehet minden percben elnökségit összehívni, de úgy emlékszem, hogy Zinnernek megmutattam a levelet, és Vajda Ernő is tudott róla. Ernő bácsi írt egy levelet, hogy annak dacára, hogy a Külügyminisztérium hozzájárul, nem küldhető be kép, vonjam vissza a körlevelet. Azt mondtam, hogy a képek hozzánk jönnek be, itt bent a zsűri eldönti, melyik mehet ki, melyik nem. Ernő bácsi azt mondta, hogy mégis vonjam vissza a körlevelet. Az volt ellenem a kifogás, hogy módot adtam katonai titkok kiszolgáltatására.

Ez volt tulajdonképpen a végső lökés. Körülbelül két évvel előtte kezdtem érezni, hogy mindenben megnehezítik a munkámat. Ha őszintén, egyenesen a képembe mondják, nincs semmi baj. De berohangáltak a minisztériumba, és onnan mindig visszakerült hozzám, hogy mit mondtak. Nehezebb volt dolgozni sokkal, de azért hatvanhat őszén mégis létrehoztam A magyar fotóművészet 125 éve című kiállítást – ahol szintén megróttak, mert Kassák szociofotóit is odatettem, azért is kaptam fegyelmit –, már itt voltak a vendégek, a megnyitó megtörtént, utána lett volna egy fogadás. Oda hozták le nekem az áthelyezési papírt, amit nem fogadtam el, akkor kaptam meg a levelet, hogy tűnjek el. És kaptak egy levelet a Szövetség tagjai is, hogy aki velem szóba áll, az kikerül a Szövetségből.

- Miért nem várták meg a fogadás végét?

- Féltek tőlem. A fotóművészek között nagyon nagy szeretetnek örvendtem, vidékiek, pestiek, teljesen mindegy. Nekem csak a vezetőkkel, a Langerral, a Sándorral, a Bencével volt problémám, de velük is csak elnökségi üléseken.

- Azt a bizonyos levelet a minisztériumból hozták?

- Igen.

- És indok volt benne?

- „Átszervezés".

- Bement megkérdezni, hogy mi ez az egész?

- Kaptam egy súlyos idegösszeroppanást, fél évig ambulancián kezeltek, utána kórházba kerültem. Hatvanhat őszétől hatvannyolcig beteg voltam, akkor kerültem a Táncsics Kiadóhoz, kiállításokkal, propagandával, író-olvasó találkozókkal és kíállításokkal foglalkoztam. A Táncsics a SZOT kiadója volt, tehát a káderanyagom is a SZOT-hoz került. Egy idő után behívattak, és megmutatták a jellemzésemben, hogy a hivatali hatáskörömet túllépve, módot adtam katonai titkok kiszolgáltatására. Ez egyébként a korábbi minősítésemben nem volt benne, utólag küldték el a személyzeti osztályra. Most mit csináljanak? Egy SZOT-kiadóban nem maradhatok. Én akkor Aczélhoz fordultam, hogy ez már túlzás, akárhová megyek, utánam nyúlnak. Így lehet az embereket teljesen kikészíteni.

- Mi történt Önnel ezután?

- A nyugdíj előtt elmentem a Táncsics Kiadóból, mert nagyon rosszul fizettek, és arra gondoltam, kicsit keresni is kéne a nyugdíj előtt, nem csak mindig a szépnek élni. Az Óra és Ékszer Vállalathoz kerültem mint reklám- és propaganda osztályvezető, ott reklámfilmeket is csináltam. Így kerültem közel a Reklámszövetséghez. Megalakítottam a Reklámfotó Szakosztályt, amelynek a titkára lettem. Rendszeresen szerveztünk reklámfotó pályázatokat, kiállításokat, létrehoztuk a Pécsi József Nívódíjat. A fotóművészekkel továbbra is megmaradt a kapcsolatom, a munkakörömből adódóan megbízásokat tudtam adni különböző könyvek, prospektusok, plakátok elkészítésére. Ezerkilencszáznyolcvanban nyugdíjba mentem, s nyugdíjasként a Lapkiadó Vállalat sajtófőnöki beosztásában dolgoztam. Itt is volt kapcsolatom a Szövetség tagjaival. Nyolcvankilencben végleg abbahagytam a munkát.