BESZÉLGETÉS BILKEI-GORZÓ MAGDOLNÁVAL

1928-ban, Veszprémben születtem. Édesapám gazdászati tiszt volt, ezredesi rangot ért el. Mint katonát gyakran helyezték más-más állomáshelyre, így szolgált Esztergomban, Miskolcon, Munkácson, majd 1941-ben Kassára került. Az 1944-es proklamáció után a kassai hadtestparancsnokságot családostul Németországba vitték, ahonnan 1945. augusztus 25-én, sok nehézség és kaland után értünk vissza Budapestre.

Édesapámat – a többi katonával együtt – kivitték orosz fogságba, ahonnan csak 1948 augusztusában jött haza. Nem volt családfő; valamilyen segélyt kaptunk a Honvédelmi Minisztériumtól, én pedig segédmunkásként dolgoztam. Megtanultam gép- és gyorsírni. Először a Népjóléti Minisztériumban, majd az MTI Külpolitikai Szerkesztőségében kaptam állást. Amikor jöttek a nagy perek, engem is odarendeltek írógéppel, gyorsíróval együtt. Bent a tárgyalóteremben tíz-tíz percig írtak a gyorsírók, kijöttek, ott helyben lediktálták az odabent írt anyagot, és a tárgyalási nap végére már az egész jegyzőkönyv készen volt – így írtam a Mindszenty-, a Grósz püspök- és a Rajk-pert.

1951-ben szüleimmel együtt kitelepítettek a Hajdú megyei Egyek községbe. Barcs Sándor, az MTI akkori vezérigazgatója nem járt közben, hogy a kitelepítés alól felmentést kapjak; a vőlegényem is hiába próbálkozott, nem úsztam meg. Nem baj, ez az időszak is rengeteg tapasztalattal gazdagította az embert.

Június 19-én kaptuk meg a határozatot, 21-én hajnalban jöttek értünk. Nem akarok erről sokat beszélni, éppen mellhártya- és vesemedence gyulladással küszködtem, betegen vittek el. Sok megalázó momentum történt. Édesapám, aki akkoriban mezőgazdasági témájú könyveket fordított orosz nyelvből, nem kapott több munkát a kiadóktól. Egyeken dolgozott gátépítésnél, aratásnál, cséplésnél, télen nádvágást vállalt. A nagyobbik húgom az ohati halgazdaságban kapott munkát, én otthon kötöttem gyerekholmikat, vagy a falusiaknak segítettem a kerti munkában.

- Meddig voltak Egyeken?

- 1995-ben olvastuk az újságban, hogy októberig mindenki elhagyhatja a kényszerlakhelyét, és Budapestet kivéve mindenki oda mehet, ahová tud.

- Gondolom, az MTI nem vette vissza.

- Nem is akartam visszamenni. Férjhezmentem, s a férjem nem engedett dolgozni. Mint parlamenti gyorsíró és fordító sok különmunkát vállalt, sokáig csak neki dolgoztam otthon. A munkái révén ismertem meg 1955-ben Fenyő Imrét, aki az 1956-ban megszűnt Színházszövetség gazdasági vezetője volt; később – Vámos László felkérésére – elvállalta a Magyar Fotóművészek Szövetsége gazdasági vezetését. Többször behívott két-háromórányi kisegítő munkára, például a körlevelek stencilre írására vagy borítékok megcímzésére. A Fotószövetség akkor a FÉSZEK Művészklubban volt. Itt ismerkedtem meg Vámos Lászlóval, a Szövetség függetlenített főtitkárával.

Ő nagyon sokat tett azért, hogy a Szövetség nemzetközi hírű legyen. Járt külföldre, nyugat felé is, kelet felé is, a külföldi fotóklubokkal, fotószövetségekkel jó kapcsolatot épített ki, majd itthon is segítette a vidéki fotóklubok megalakulását, és később minden klubnak további támogatást tudtak adni, a költségvetésbe beépítve, azt hiszem, évente huszonnégyezer forint volt, amit szétoszthattak, az akkor sok pénznek számított. Előadókat küldtek le a vidéki klubfoglalkozásokra – Bence Pál, Csörgeő Tibor, Király Zoltán, Kovács I. Károly, Járai Rudolf, Réti Pál, Tomori Ede és Vassányi Béla rendszeresen tartottak előadásokat. Akkoriban a kiállításokat is a Szövetség rendezte, nemcsak a hazaiakat, hanem a nemzetközieket is, így szervezték meg ötvenhétben az első nemzetközi fotókiállítást, ami az Engels téren álló Nemzeti Szalonban volt. Fényképek mutatják, mennyien álltak sorba a kapuk előtt.

Vámosnak igen jó elképzelései voltak. Azt mondta, hogy nincs fotóélet, fotókultúra, ha nincs fotómúzeum. Minden tehetségét beleölte abba, hogy létrehozzon egy fotótörténeti gyűjteményt, ki is járta a minisztériumban, azt hiszem, Aradi Nóra volt az egyik, aki pártolta az ügyet. A Gyűjtemény 1958. január 1-én kezdte meg a működését, azzal a céllal, hogy összegyűjtsön minden, a fotóval kapcsolatos képi, tárgyi és írásos emléket, ami egy majdani fotómúzeum alapját képezheti. A gyűjteménykezelői munkával dr. Király Zoltánt bízták meg. Engem félállásban alkalmaztak. Minden nap déli egy órától ötig-hatig, ahogy kívánta a helyzet, ott voltam.

Vámos arra is sokat adott, hogy olyan embereket szervezett maga köré, akikre mindig számíthatott, abban az értelemben, hogy nem fiatal lányokat, hanem gyermektelen és idősebb asszonyokat vett föl, akiknél nem volt meg a veszély, hogy elmennek szülni. Kevés emberrel dolgozott, nem engedhette meg magának, hogy akár egy is kimaradjon. Amikor például kiállítások voltak, nem volt mese, ahányan voltunk, mentünk a rendezéshez segédkezni. Előfordult, hogy még éjfélkor is ott voltunk az Ernst Múzeumban, mert különben nem nyílt volna meg a kiállítás. Hihetetlenül jó csapat volt.

- Kik dolgoztak akkoriban a Szövetségben?

- Vadas Ernőn, az elnökön kívül nyolcan voltunk: Vámos László függetlenített főtitkár, Fenyő Imre gazdasági vezető, Simon Eszter könyvelő, Szegedi Emilné szervező titkár, dr. Király Zoltán gyűjteménykezelő, Sziráki Józsefné adminisztrátor, egy kézbesítő és én.

- Király Zoltánról mit lehet tudni?

- A Szövetség megalakulásakor – Fenyő Imre jövetele előtt néhány hónapig – ő végezte a gazdasági ügyeket. Jogászember volt, a gazdasági munkát nagyon utálta, de amatőr fotósként hihetetlenül érdekelte a Fotószövetségi élet. Boldog volt, amikor a gyűjtemény létrejött és őt bízták meg a kezelésével. Rövid idő múlva. Vámossal közösen kezdték megjelentetni a Fényképészeti Tájékoztatót, a mai Fotóművészet elődjét, ami az első években stencilen sokszorosítva jelent meg. Ennek a stencilre gépelését is én csináltam.

- Kik írtak bele?

- A Fényképművészeti Tájékoztató a külföldi lapokban megjelent cikkek fordításából állt. Király Zoltán fordított sokat, Fenyő Imre, Járai Rudolf, franciából Kovács István Károly; ki milyen nyelven tudott. A szövetség rengeteg külföldi szaklapot tudott akkor előfizetni, és cserealapon is jöttek újságok. 1960-ban sikerült nyomdai úton előállítani a lapot, ebben már kritikai, művészetelméleti cikkek, képek is megjelenhettek. Az is előfordult, hogy éjjel szóltak, most van montírozás alatt a képanyag, és akkor az ember berohant, azt én is meg tudtam állapítani, hogy oldalhelyes-e a lap vagy a képcímek nincsenek-e fölcserélve. Később, amikor Király Zoltán meghalt – ez hatvanháromban következett be, egy súlyos betegség után, fiatalon, negyvenkét éves korában -, egy pár hónapig még a szerkesztési munkák is a nyakamba szakadtak, addig, amíg jött Bauer György, és ideiglenesen átvette a szerkesztést. Azután Rozgonyi Iván került oda, meg is változott a lap neve, Fotóművészet lett, más formátumot kapott, és akkor már megterveztették a címlapot is.

- Volt-e a Szövetségben művészeti vezető?

- Király Zoltán volt az, aki járatos volt az esztétikában is. Különben maga a Szövetség is szervezett esztétikai tanfolyamokat a tagok számára, a FÉSZEK-ben rendszeresen voltak előadások, azt hiszem, ezeket Fövény Lászlóné, a Színház- és Filmművészeti Főiskola esztétikai tanára és Végvári Lajos művészettörténész tartotta. Minden csütörtökön rendszeres klubélet folyt, megjelentek a szövetségi tagok, Vadas Ernő, Csörgheő bácsi, Kerny bácsi, Járai Rudi, Kovács István Károly, Bartal Ferenc, Horling Róbert, Szegedi Emil, Holics Gyula, Czeizing Lajos, Alapfy Attila, majd egy pár év múlva, amikor a fiatalok kezdtek följönni, Domonkos Endre, Gyökér László, Nagy Lajos. Hozták a képeiket, beszélgettek róluk, sakkoztak, kártyáztak.

- Vadas Ernő beleszólt a Szövetségen belüli munkába?

- Nem. Mint elnök, az elnökségi üléseket vezette, képviselte a Szövetséget itthon és külföldön, de szívesebben járt fényképezni. A háború előtt a szép fotográfia művelője volt, negyvenöt után mint az MTI munkatársa ipari riportokat készített. Úgy látszik, ezt nem bocsátották meg neki, és egy csúnya kampány indult ellene.

- Mit nem bocsátottak meg neki?

- Hogy a háború előtt és után is jól érvényesült, gondolom, ez volt a háttérben. A hatvanas években a Fotóművészet hasábjain bizony kikezdték. Ez az ügy eléggé megviselte őt, és az is lehet, hogy ennek a következménye volt az a szívinfarktus, amiben meghalt. Én ebbe a dologba nem nagyon folytam bele, talán éretlen is voltam, de engem mindig csak a munka érdekelt, soha nem az, hogy mi van a háttérben. Semmiféle intrikáról nem akartam tudni. Valószínűnek tartom, hogy szakmai irigykedés lehetett a háttérben, mint ahogy a szövetségi tagoknak a későbbi, egymástól való elidegenedése is az irigységen alapult. Akkoriban mindenkinek megvolt az állása, de már mód nyílt az önállósodásra, a fotósok sorra hagyták ott az állásaikat, és önálló művészekké váltak. Az emberek bizalmatlanok voltak egymáshoz, nem akarták, hogy a másik megtudja, mivel foglalkozik, mit csinál, nehogy kiüsse abból, amit talált magának.

- Ezt a változást a Szövetségen belül is lehetett érezni?

- Nem. Csak már nem jártak be olyan intenzíven, de ehhez hozzátartozik a tévé népszerűsödése; mindenki rohant haza tévét nézni. Már nem voltak olyan szabadok az emberek, illetve a szabadidejükből nem adtak annyit a köznek. A klubszerű együttlét kezdett befulladni. Később, a Báthori utcai irodaházban eleve nem lehetett már klubnapokat tartani, mert este hét óráig el kellett hagyni az épületet. Egy hosszabb elnökségi ülés esetén külön engedélyt kellett kérni, különben ránkoltották a villanyt. És nem is volt a klubéletre olyan lehetőség, mint a FÉSZEK-ben: ott az emberek leültek sakkozni, ott volt a büfé, ha tovább volt kedvük maradni, akkor lementek az étterembe vacsorázni, utána fönt már nyitott a bár, és ha jó volt a hangulat, akár hajnali kettőig is ott maradtak.

- Milyen gyakran ült össze a tagság?

- Kétévente volt beszámoló, négyévente vezetőségválasztó közgyűlés. De bárki bármikor bejöhetett a Szövetségbe, ott orvosolták a baját, Vámos hihetetlenül segített mindenkit.

- Szerette őt?

- Szerettem, annak ellenére, hogy nagyon sokan nem szerették. A fotóért dolgozott, volt koncepciója, hogy hogyan építse föl a Szövetséget, és úgy megszervezte anak alapjait, hogy az fönt tudott maradni addig, amíg nem jött ez a másfajta szemlélet. A Szövetség ebből csak profitált, és ebből élt addig, ameddig. A mostani szövetségi élet már nem

is hasonlít ahhoz. De a világ is megváltozott közben. Vámos nagyon jól ki tudta használni a kapcsolatait, jó elképzelései voltak, és mindent meg tudott teremteni.

- Mások miért nem szerették őt?

- Nem tudnám megmondani, mert azt, hogy nem szerették, csak később lehetett hallani. Bagatell dolgok miatt. Kétségtelen, hogy szókimondó volt, mindenkinek megmondta a véleményét, és nem a háta mögött, hanem a szemébe. Talán ő volt az első, aki önálló kiállítást tudott csinálni. Kint volt Moszkvában Vadas Ernővel az ottani szövetség meghívására, közben fényképezett, és csinált belőle egy kiállítást. Mindenkinek adva volt a lehetőség, minden évben kiment a körlevél, hogy aki szeretne kiállítani, adja be a kiállításra szánt képeit. Hát, ha valaki nem adott be, abból nem születhetett kiállítás. A gesztenyét mindenkinek magának kell kikaparni. Állítom, hogy most is azért van a fotósok között rossz kapcsolat, mert irigyek a másik sikerére. Azt hiszem, a Vámost is kifúrogatták, és már nem is érezte jól magát a Szövetségben. Elment a Magyarok Világszövetsége lapjához fotóriporternek. Némi nosztalgiával bejárt hozzám a könyvtárba, de a titkárságra be se ment. Lehet, hogy keserűség is volt benne, hogy kikerült ebből a pozícióból.

- A mindenkori vezetőknek párttagoknak kellett lenniük?

- A hatvanas években előfordult, hogy pártembert helyeztek ilyen beosztásba. Később, a hetvenes években ez már nem volt szempont. Fenyő például nem volt pártember.

- És Vámos?

- Ő igen, de inkább az a régi vágású szocdemes. Nyomdász volt, a tanult szakmája szerint. Függetlenített főtitkárként alkalmazták, minden nap bejárt, intézte a Szövetség ügyeit. Vadas Ernő, az elnök nem mindig járt be. Ha valami probléma, kérdés volt, akkor fölhívták, megbeszélték vele. Egyébként is bejött, ha úgy adódott vagy ha arra járt, nem csak szigorúan az elnökségi ülésekre. De az elnök feladatai tulajdonképpen nem olyanok voltak, hogy „akkor most ezt és ezt csináld meg"; reprezentálni kellett, a minisztériumban tárgyalni, vagy külföldre menni egy-egy FIAP-kongresszusra. Szóval dolgozott ő is, de a Vámos mint főtitkár minden nap bejárt, ott volt a hivatala, és ezért fizetést kapott. A későbbi főtitkár, Zinner Erzsébet, azt hiszem, nem kapott fizetést, de erre anyagilag nem is volt ráutalva, nyugdíjas asszonyként bejárt, és örült, hogy eltölthetett ott négy-öt órát, elbeszélgetett, csinálta, amit csinálni kellett, aztán hazament. Ez már nem volt fizetett állás. Vámos László leváltása után egy olyan ügyvezető titkárt neveztek ki a Szövetség adminisztrációs ügyeinek vitelére, akinek annyi köze volt a fotográfiához, hogy a háború előtt a HAFA cég laboránsa volt. Főleg a párttagsága révén kapta meg ezt az állást.

- Ki volt ő?

- Méth Sándorné. Ebben az időben különféle klikkek alakultak ki, zűrzavaros lett minden, a tagság körében megromlott a korábbi, jóbaráti kapcsolat. A Minisztérium leváltotta Méthnét, éppen az ezerkilencszázhatvanhatos nagy fotótörténeti kiállítás rendezése közben. Sose fogom elfelejteni, hogy Méthné a mostani Néprajzi Múzeum, az akkori Nemzeti Galéria egyik termében egy széken állt, amikor jött a levél, és ott kellett hagynia a kiállításrendezést. A Szövetségből valamelyik könyvkiadóhoz került, ahol munkához juttatta a bizalmával kitüntetett fotográfusokat. Az ő idejében, még Rév Miklós előtt egy rövid ideig Vajda Ernő volt a Szövetség elnöke, de ő egészen más töltésű ember volt, nem tudott Méthnével együtt dolgozni, és lemondott.

- Méthné után lett Fenyő Imre a főtitkár?

- Fenyő csak ügyvezető titkár volt, adminisztratív vezető, aki végrehajtotta az Elnökség döntéseit. A főtitkárt mindig az Elnökség választotta a soraiból, és annak feltétlenül fotósnak kell lennie – az adminisztratív vezetőt a minisztérium nevezte ki. Úgy tudom, Fenyő korábban banktisztviselőként dolgozott, nem volt fotográfus, csak nagyon szerette a fotográfiát. Először ideiglenesen bízták meg az ügyvezető titkári munkával, hogy majd később találnak mellé valakit. Nem találtak, a titkári beosztását összevonták a gazdasági vezető munkakörével, és egyszemélyben látta el a feladatokat. Erre nagyon alkalmas volt a Fenyő, mert ismerte a gazdasági lehetőségeket, és egy-egy kérdésben rögtön tudott dönteni. Nagyon szerette a fotót, idővel a művészeti kérdésekben is hozzáértő lett, és véleményt tudott mondani. Nagyon lelkesen végezte a munkát. Nagy érdeme volt, hogy a fiatal fotósok számára kitalpalta a Stúdió helyiségét, akkoriban ez egy borzasztó nagy hőstettnek számított. Amikor nyugdíjba ment, újból kettéválasztották az összevont állást, s az akkori főtitkár, Féner Tamás javaslatára Sobók Beátát nevezték ki az ügyvezető titkárnak. Ő pedagógus volt, a fotográfiához nem sokat értett, és teljesen átszervezte a szövetségi adminisztrációs munkát. Gazdasági igazgatónak kinevezték Sütő Józsefnét.

- Kellett ennyi funkció?

- Akkor még igen. Abban az időben évente több önálló kiállítást rendeztünk a tagoknak; pályázatokat írtunk ki, beindult a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója.

Amikor Sobók Beáta alkalmazása megszűnt, Sütőnét választották meg ügyvezető titkárnak, és lett Fésüs Antalné, aki azelőtt csak könyvelői kisegítő volt, a gazdasági igazgató.

- Miért szűnt meg Sobók Beáta alkalmazása?

- Mert nem igazán értett hozzá, és nem voltak megelégedve a munkájával.

- Fenyő Imre meddig dolgozott a Szövetségben?

- A hetvenes évek végén, a Féner-időszakban ment nyugdíjba. Túl volt a hatvanadik évén, betegeskedni kezdett, nem akarta magát kitenni a hivatali sokkhatásoknak, és inkább nyugdíjba ment. De azt még megérte – ez volt a szíve vágya –, hogy a fia fotóriporter, illetve a Szövetség tagja lett.

- Az apja nélkül nem lett volna szövetségi tag?

- Jószemű fotós volt, nagyon jó képeket csinált, részt vett a nemzetközi fotószövetség ifjúsági tagozatának pályázatain. Lehet, hogy az is nyomott a latban, hogy az apja a Szövetség ügyvezető titkára, de ha nem tett volna le egy jó felvételi anyagot, nem hiszem, hogy bekerült volna. Akkor már nem olyan volt a tagfelvétel, hogy mindegy, milyen fotós, csak jöjjön, és gyarapodjon a Szövetség, mint a megalakuláskor: mindegy, milyen fotós, amatőr vagy hivatásos, csak jöjjenek, hogy minél nagyobb legyen a létszám.

- És ezek az emberek ott is maradtak?

- Megmaradtak. Nem zavartak semmi vizet. „Jól van, soha nem látunk tőle egy felvételt, de kedves bácsi, bejön, elbeszélget, ott van a rendezvényeken." Sokan közülük a bizottsági munkában is részt vettek. Azért senkit nem tettek ki, mert már nem fényképez aktívan.

- A Fotótörténeti Gyűjtemény létrejötte előtt is igényt tarthattak egy-egy hagyatékra?

- Nem, nem volt rá anyagi lehetőség. Azért is sürgette Vámos a gyűjtemény és a könyvtár létrehozását, mert felismerte, milyen nagy szükség van arra, hogy a jövő nemzedékek is megismerhessék a fotográfia történetét, és hogy megindulhasson a fotótörténeti kutatás.

- Volt-e magánszemély, aki ilyen anyagot gyűjtött?

- Volt, rengeteg. Sokan foglalkoztak részben gyűjtéssel, részben eladással. Király Zoltán meg a Vámos elkezdett tapogatózni, hogy kitől mit lehetne megtudni, és így jutottunk el, az is lehet, hogy a Minisztérium segítségével, a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának a vezetőjéhez, dr. Fejős Imréhez. Őt kérték fel szaktanácsadónak, ő dolgozta ki a Gyűjtemény szervezeti szabályzatát. Megválasztottak egy Múzeumi Bizottságot, amelynek hat-hét idősebb fotográfus volt a tagja, azt hiszem, Vadas Ernő mint elnök vett részt az üléseken, Király Zoltán hivatalból, azon kívül Eke Mihály, Gál Imre, Kovács I. Károly, Kerny István, Klell Kálmán, Rehák Tibor, Szőllőssy Kálmán. Később a bizottsági tagok cserélődtek. A Gyűjtemény megalakulásakor fotósokon keresztül, újsághirdetésben adtuk tudtul, hogy régi fényképeket, fényképezőgépeket, valamint fényképezéssel kapcsolatos iratokat vásárolunk. Egyre-másra jöttek az emberek, többnyire magángyűjtők, hozták a képeket és különböző anyagokat, „ez és ez van eladó"; összeült a Bizottság, eldöntötte, hogy megvesszük-e vagy sem, és döntött a vételárról is. Az volt az elsődleges szempont, hogy minden magyar szerzőtől gyűjtsünk anyagot. Az első időkben elég kis összeg állt a rendelkezésünkre a Szövetség költségvetéséből. Egy idő után lehetőség nyílt hagyatékok megvásárlására is, ami azt jelentette, hogy tízezer forint felett fizethettünk, de ahhoz már minisztériumi engedélyre volt szükség, külön meg kellett indokolni, hogy mit miért akarunk megvenni.

- És minden alkalommal engedélyezték?

- Igen, a minisztérium minden esetben helybenhagyta. Ha az ember rájuk járt, akkor hamar elintézték, ha nem, akkor egy-két hét alatt. Mindig meg tudtuk venni azt, amit akartunk, legfeljebb talán többet is lehetett volna fizetni értük. Nagyon szépen gyarapodott a gyűjtemény, régi képekkel, fényképezőgépekkel. Az elején a Szövetség tagjai a saját felvételüket vagy a birtokukban lévő más, addigra elhunyt neves fotósok képeit is behozták, például a Hevesy Iván-Kálmán Kata házaspár Moholy-Nagy képeket adott a gyűjteménynek. Ezzel egyidőben a könyvtár is gazdagodott, mert nem csak a külföldi folyóiratokra fizettünk elő, hanem könyveket is vásároltunk, erre külön keretet kaptunk a költségvetésből. Szépen gyarapodott, egészen a hatvanas évek közepéig; azt hiszem, hatvannégy-hatvanöt körül lehetett, amikor a FÉSZEK művészklubot átépítették, és minden művészeti szövetséget kitessékeltek az épületből. Következett egy kényszer időszak, legalább másfél-két évig éltünk a Gorkij fasorban: a művészeti szakszervezet adott helyiséget, egy nagy termet, amit szekrényekkel próbáltunk meg fülkére elválasztani. A Szövetség akkori gyűjteménye, összes anyaga a földtől a plafonig fölhalmozva, egy szobában volt, amikor is hatvanhat nyarán megkaptuk a Báthori utcai irodaház hat szobáját.

- A FÉSZEK-ben hogyan fért el a gyűjtemény?

- Ott is elég nehezen, szekrényekben. Volt egy kis szoba, olyan, mint egy spájz, amit stelázsikkal beépítettünk, és a stelázsikon volt a gyűjtemény. Aztán volt az a könyvespolc, ami még most is megvan a Szövetségben, azon tartottuk a kis alakú képeket. Fejős tanácsára a képeket felragasztottuk kartonokra, ezek voltak a dobozban, és aztán a dobozok szerzők szerinti ábécé sorrendben a polcokon, így könnyen lehetett kezelni az anyagot. Persze kinőttük a szobát, illetve talán ki se fogytunk még a helyből, amikor kitessékeltek bennünket. Azt nem tudom már, hogy a Gorkij fasori egy szobában hogyan éltük át azt a másfél-két évet. A Gyűjtemény anyagát ki sem csomagoltuk, inkább a könyveket, a folyóiratokat, mert a kölcsönzést nem akartuk megszüntetni. Amikor a Báthori utcába kerültünk, jobban el lehetett helyezni az anyagot, mert több szekrényünk volt, de az évek folyamán azokat is kinőttük, még a könyvtári kanapé ágyneműtartóját is gyűjteményi anyaggal töltöttük meg. Többször próbáltunk helyet keresni, hogy végre önálló múzeumunk lehessen, hiszen a Gyűjteményt annak idején ezzel a céllal alakították, de sosem kaptunk a minisztériumtól akkora anyagi támogatást, a Szövetség költségvetéséből pedig ezt nem lehetett megvalósítani.

- Sehogy sem lehett kijárni?

- Csak próbálkozások voltak: ezerkilencszázhatvanhatban, amikor a nagy sikerű A fotóművészet 125 éve című kiállítást a Nemzeti Galéria alsó kilenc termében megrendeztük, a Galéria ígéretet tett arra, hogy ha ők fölköltöznek a Várba, segítenek abban, hogy helyet kapjunk az épületben. Ebből nem lett semmi, mert a Néprajzi Múzeumnak adták az épületet, és nekik minden helyre szükségük volt. Később a Galéria fölajánlotta a birtokukban lévő Pásztor-villát a Szüret utcában, ami egy szobrász műteremháza volt. Át kellett volna alakítani, Tímár Péter meg is csinálta a terveket, de pénz hiányában ebből se lett semmi. A Galéria továbbra is szívügyének tartotta a Gyűjteményünket, s a Vár-beli épületből fölajánlott két folyosót. Ebbe a Múzeumi Bizottság természetesen nem mehetett bele, hiszen még rosszabb körülmények közé kerültünk volna, mint amilyenek között a Báthori utcában voltunk. Nem is tudom, mi történik, ha ott egy szigorú műszaki vizsgálatot tartottak volna: azt a terhelést statikailag nem lett volna szabad megengedni, amit a könyvtár meg a gyűjteményi szekrények jelentettek. Ezek iszonyú, mázsás súlyok. Túléltük, jött a kecskeméti lehetőség, bejött a képbe Kincses Károly, és lett múzeum.

- Hogyan kapták meg a Báthori utcai helyiségeket?

- Kiutalta a Minisztérium, havi lakbér ellenében, amit a Szövetség fizetett. A hátsó lifttel szembeni nagyszobában fért el sok szekrény, ott helyeztük el a Gyűjteményt. De nem csak ott, volt szekrényünk a Fotóművészet szerkesztőségi szobájában is.

- Csak ajándékozásból és vásárlásból gyarapodtak?

- Cserélni is lehetett, bár erre nem nagyon került sor. Az elhalt művészek özvegyei szívesen adták, még kevesebb pénzért is, ha jó helyen tudták a férjük munkáit, mi pedig örültünk, hogy nem kallódnak el a fotótörténet szempontjából értékes anyagok.

- Előfordult, hogy valaki még az életében fölajánlotta?

- Igen, például Kovács István Károly teljesen rendberakta a hagyatékát, és még életében átadta a Gyűjteménynek. Czeizing Lajos hagyatéka is rendezett anyagként került hozzánk. A menő fotográfusoknak, akik a fényképeikből éltek, rendet kellett tartani ahhoz, hogy tudják, melyik negatívot kell elővenni. Angelo Pali bácsi vagy Escher Károly anyagát már nehezebb volt rendbetenni, mert teljes összevisszaságban találtuk – Eschernek volt egy szekretere, de azon belül a legnagyobb rendetlenség.

- Az Escher-anyag hogyan került a gyűjteménybe?

- A halála után a felesége mutatta meg az anyagot. Akkor a Szövetségnek még nagyon kevés pénze volt ahhoz, hogy komplett hagyatékot vegyen, inkább válogattunk. Kiválogattuk a krémjét, a művészileg értékes képeket, elsősorban nagyított papírképeket, később már a negatívokat is. Escher kisfilmre dolgozott. A negatívanyagában rettenetesen nagy rendetlenség volt, ráadásul a saját felvételei mellett ott voltak azok a negatívok is, amiket a Pesti Hírlapnak reprózott mások, például Balogh Rudolf képeiről. Jó, ismertem a fotóit, tudtam, hogy milyen képeket kell keresnem, mit miért kell megvenni, de amikor az ember bemegy egy viszonylag sötét szobába, és nincs átvilágítója, nincs semmije, nem olyan könnyű válogatni. Escher nagy riporter volt, jó pár képét megvettünk, negatívokat is, de mégsem tudtunk minden elhozni. Az akkori Munkásmozgalmi Múzeumnak sokkal több pénze volt, és többet tudtak vásárolni. Meg a magángyűjtők, akik szintén meglepték az özvegyet, és aki többet kínált, annak adta el.

- Előfordult az, hogy valaki elutasította Önöket?

- Nem. Mindenki szívesen adta, egyrészt, mert esetleg fölösleges lomnak tartotta, vagy sajnálta volna, ha a férje munkája elkallódik – egy múzeumban mégiscsak a világ végezetéig megmarad az anyag.

- Mi volt a helyzet a felhasználói jogokkal?

- A szerzői jogok meghagyásával vásároltuk meg a hagyatékot, az mindig az örököst illeti. Nagyon ritkán volt arra lehetőség, hogy publikáljunk, és abból az özvegy szerzői jogot kapjon. Később, amikor a fotókönyv-kiadás jobban beindult, és a régi fotósok anyagát is keresték, már volt mód erre, és az örökösök is részesültek a szerzői jogdíjakból.

- A Gyűjtemény nem próbált publikációs lehetőségeket keresni?

- Nem. Nem volt benne a levegőben. Vámos idejében a Szövetség évente adott ki fotóalbumokat, de az őt követő elnökök, főtitkárok már más koncepció szerint vezették a Szövetséget. A Gyűjteménynek nem voltak adottságai a publikáláshoz, a Szövetség pedig inkább a tagok önálló kiállításait támogatta. Később a Szövetség ösztöndíjas pályázatokat írt ki a fotórtörténeti kutatásra, s ezekből a dolgozatokból néhány jegyzet formájában, néhány a Fotóművészetben jelent meg. Ekkor kezdett kibontakozni a publikációk, könyvek születése. Gyakorlatilag így jött létre a nyolcvanegyes Tény-kép című kiállítás is. Idő kellett ahhoz, hogy mindez megérjen, és az anyag is akkorára nőjön, hogy kutatgatni lehessen benne.

- Ön végig egyedül kezelte a Gyűjteményt?

- Igen. A Múzeumi Bizottság végig megmaradt, a problémáim megoldásában a mindenkori vezetők segítettek, de a gyakorlati munkát egyedül csináltam.

- Nem hiányzott valaki Ön mellé?

- Dehogynem, ez volt a bajom, kevés volt a munkaidő ahhoz, hogy az évtizedek alatt felgyűlt anyagot feldolgozzam. Rendezgettem, leltároztam, nyilvántartottam, a saját kútfejemből, illetve ahogy annak idején a Nemzeti Múzeumban Fejős bácsitól megtanultam. Mivel a Szövetségben délutáni félállásban voltam, bevitt az osztályára egy másik félállásba. Nagyon sok gyakorlati tapasztalatot szereztem. Csináltam egy kartonrendszert, és akármennyire zsúfolt volt a szekrény, mindig mindent ki tudtam keresni. Más kérdés, hogy előbb kirámoltam az első sort, hogy a hátsó sorhoz hozzáférjek.

- Hogy nézett ki a munkája a gyakorlatban?

- Ha hírét vettük, hogy valamelyik tagunk meghalt, akkor bizony kicsit kényelmetlenül, de kénytelenek voltunk mi jelentkezni, hogy igényt tartunk a hagyatékra, nehogy mások megelőzzenek. Volt eset, amikor annyit vettünk, amennyit behoztak, s volt olyan is, amikor mi mentünk ki felmérni a hagyaték nagyságát. Volt olyan határtalanul nagy anyag is, hogy válogatnunk kellett, és utána megadtuk az özvegyeknek a különböző múzeumok nevét, hogy azoktól is tudjanak még pénzt kapni.

Az egyik legnagyobb anyag a Balogh Rudolf-hagyaték volt, mert ha jól emlékszem, három részben került be a gyűjteménybe: először Hevesy bácsi adott sok képet, utána jelentkezett az egyik Balogh Rudolfné, több felesége volt ugyanis, és tőle is vettünk képeket. Ám Balogh Rudolfnak volt egy nevelt lánya is, aki vidéken élt, és mikor meghalt ez az özvegy, följött Pestre, és azt mondta, hogy a Balogh Rudolf-hagyatékot szeretné megmenteni: az anyag Máriaremetén van egy összeomlás előtti házban. Előtte úgy tudtuk, hogy már semmi anyag nincs, mi nem is sejtettünk erről a házról. Amikor ennek hírét vettük, Chochol Károllyal, a Múzeumi Bizottság egyik tagjával kimentünk; ne tudja meg, hogy milyen ház volt, belőtt, beszakadt, sátorlappal az esőtől védve, tényleg az összedőlés előtt, utat kellett vágni a gazban, hogy megközelítsük – és bent mázsaszámra az üvegnegatív.

- Kié volt ez a ház?

- A Balogh Rudolfé. A bombázások idején vette azért, hogy a negatívjait oda mentse ki, és ne a Váci utcai műteremben legyenek.

- Ott meg is semmisült volna, valószínűleg.

- Igen. De tudja, az a hihetetlenül nagy, első világháborús anyag, ami előtte nem is nagyon került publikálásra, első ízben a Tény-kép című kiállításkor mutatták be. Nem tudom, hány ízben válogattunk a piszokban, a penészben, az évtizedes porban, és amikor már minden menthetőt kiválogattunk, hívtunk egy tehertaxit, és az anyagot beszállítottuk a Szövetségbe. Eredeti nagyításokat is sikerült kimenteni, olyan híreseket is, mint Az ökör és a puli című, addig csak a későbbi másolataink voltak róla. Arról nem beszélve, hogy találtunk Angelo-, Pécsi József- és más negatívokat is, amik valószínűleg a háború előtti Fotóművészeti Hírek szerkesztőségéből kerültek Balogh Rudolfhoz.

- Mit kellett tennie a kiválogatott képekkel?

- Amikor a múzeumi bizottság megállapította a felajánlott anyag vételárát, s azt az eladó elfogadta, kifizettük, és a leltárba vétellel elkezdtem a feldolgozást. A nagy hagyatékokba nem nagyon tudtam belekezdeni, mert más munkára is folyton igénybe vettek, például a beszámoló jelentések vagy a költségvetés gépelésére. Ez főleg Fenyő Imre idejében volt, a későbbiekben már egészen új és más hivatalvezetés kezdődött, és kevésbé bíztak rám ilyen „bizalmas" munkát. Én magam is próbáltam elzárkózni ettől, mondván, hogy a gyűjteményi munkával kell foglalkoznom. Mindig azt mondtam, hogy ha semmi új anyag nem érkezne, csak a meglévő gyűjteményt kellene feldolgoznom, legalább tíz évig tartana, mire a végére érnék. Még most is csináljuk Kecskeméten azt, amit a Szövetségben is lehetett volna, ha több időm lett volna rá.

- Miért nem vettek föl még valakit?

- Arra nem volt státus. Voltak olyan munkák, amiket ki tudtam volna adni másoknak, de hiába voltak fiatal kolléganőim, akiknek lett volna idejük kisegíteni, az már egy más korosztály volt, más nézőpont, más munkaszeretet.

- Ön melyik időszakban érezte magát a legjobban?

- Én mindig, mert én mindig a munkámat végeztem. Soha, senkivel nem volt bajom, mindenkivel jóban voltam, mindenkinek segítettem. Ma is, ha találkozunk, megölelnek, meg is puszilnak, mert a fiatalságunk egybeforrt.

- A Szövetség mai munkáját mennyire ismeri?

- Nem nagyon, kilencvenkettőben nyugdíjba mentem. Kincses Károly már előtte szólt, hogy feltétlenül számít rám a Múzeumban. Világéletemben szerettem dolgozni, ezt a munkát meg különösen szívesen csináltam, miért ne folytatnám, ha ezzel segíthetek. Lejárok Kecskemétre, s mondhatom, nagyon jól érzem magam.

A Szövetségbe nem járok be. Mi keresnivalóm lenne ott?