A NIKON KAMERÁK FÉL ÉVSZÁZADA

1., Távmérős fényképezőgépek

1948. március. Ez a Nikon I (akkor még csak Nikon) fényképezőgép születésének hivatalos időpontja. Bár ennek ötvenedik évfordulójához sem sok idő hiányzik, de mint azt a cég történetében ismertettük, már 1947-ben megjelent az első Nikon-hirdetés. A Nikon-kamerákról szólva joggal beszélhetünk tehát öt évtizede tartó folyamatról.

Folyamatról, mert ha végigkövetjük az egyelőre az F5-ig tartó történetet, akkor szinte minden egyes lépcsőfokát láthatjuk annak a szerves folyamatnak, annak a következetes fejlődésnek, ami lehetővé tette és biztosította, hogy a szinte megjelenése pillanatában a csúcsra lépő termék utódjai is az élvonalban tudjanak maradni ötven éven át.

A Nippon Kogaku K. K. első fényképezőgépén kívül-belül látszik, hogy német példákat követtek. A két világháború között mind a 35 mm-es, mind a rollfilmes japán gépek vagy teljes mértékben, vagy nagy részben a német gépeket utánozták, licenc alapján vagy anélkül. Mint tudjuk, nemcsak a Nippon Kogaku hívott meg német szakembereket, hanem minden jelentős japán gyár. A mai Minolta akkor még nevében is német–japán cégként szerepelt.

A 35 mm-es gépek szinte kivétel nélkül a Leicát követték, ezért első pillanatban meglepő, hogy a Nikon I egyértelműen a Contaxot formázza egészében és részleteiben is. Teljesen azonos az objektív foglalat a belső-külső bajonettel, a távolságállítás módja, a Leicánál jóval nagyobb bázisú távmérő és a levehető hátlap. Ennek levétele után azonban látható, hogy a belső szerkezet, a zár nem a Contax fémredőnyös, függőlegesen futó zárja, hanem a hagyományos, a Leicánál is bevált vízszintesen futó gumírozott vászonredőny. A fémkioldó csatlakozása is a biztosabb „kötést” adó külső menetes ún. Leica-haranghoz készült. Tulajdonképpen a két vezető német márkából átvették a jó és egyszerű megoldásokat, ebből készítettek egy kiváló minőségű gépet.

A képméret azonban 24x32 mm, avval az indokkal, hogy ez jobban illeszkedik a papírformátumokhoz. Ismervén a Duflex hasonló képméretét, számunkra ez nem meglepő. Azt azonban kevesen tudják, hogy több japán cég is próbálkozott evvel – például 1949-ben a Minolta, de sikertelenül. Az akkor már huszonöt éve használt 24x36 mm-es formátum – és az akkor még vezető német fotóipar – ellenállt.

A Nikon I megvilágítási idői 1–1/500 s között voltak, azonban nem a mai szabvány „felező” időkkel, hanem a ma már nem használt 1/10, 1/20, 1/40 stb. osztással. A Leicánál alkalmazott módon az 1–1/20 s közötti időket külön kellett beállítani, és volt B és T állás is. Összesen három objektív került a géppel forgalomba: 50 mm f/2, 35 mm f/3,5 és 135 mm f/4.

1949. októberében jelent meg a 24x34 mm képméretű új gép, a Nikon M. Ez a képformátumon kívül műszakilag alig különbözik elődjétől, de a koreai háború „jóvoltából” a Nippon Kogaku és a japán fotóipar evvel a kamerával tört be a világpiacra. Bár hivatalos kapcsolat még nem volt az USA felé, a Life és a Look magazinok mégis 20 komplett Nikon-szettet szereztek be.

Mai szemmel nézve az e típusból legyártott 3343 darab gép szinte nevetségesen kevés, a világ elé lépésre azonban elegendő volt. Az utolsó 1700 darabot, átmenetként a Nikon S-hez, már apróbb módosításokkal gyártották. Ezek a példányok könnyen megkülönböztethetőek a bal oldalon lévő kétlyukas vakuszinkron-csatlakozóról. (Ekkor még a vakukörték ideje volt.) Minden M típus gyári száma előtt M betű van, akár hatjegyű, akár hétjegyű, mint a szinkronizált gépeké. A gyári szám első számjegye azonban mindig 6.

A szakirodalom szerint a MIOJ (Made in Occupied Japan) jelzés a váz aljába van gravírozva. A kezünkben lévő példány azonban a hátlap fekete bőr borításába préselve viseli e feliratot. Néhány fekete váz is készült az M típusból a koreai háborúban résztvevő amerikai haditudósítók kívánságára.

1950. december: Nikon S. Maradt a 24x34 mm-es képméret és a megvilágítási idő kétrészes beállítása. Külsőre könnyen megkülönböztethető az M-től a magasabb visszatekercselő gomb és az exponáló gomb körüli nagyobb gallér alapján. Körülbelül 36.750 darab készült ebből a már hivatalosan is exportált típusból. Az 1951. szeptember 8. előtt készült vázakon még szerepelt a MIOJ jelzés. E napon megszűnt az amerikai megszállás Japánban, ezután csak a „JAPAN” jelzés maradt a gépeken. A Nikon S gyártása 1955. januárjában szűnt meg.

1954. december: Nikon S2. Győzött a 24x36 formátum. Megjelenik a Nikon gépen az első gyorsfelhúzó kar és a koncentrikus szinkroncsatlakozó. A megvilágítási idő értékei lineárisak (mint ma), de még mindig kétrészes a hosszú idők beállítása. A legrövidebb idő viszont 1/1000 s. Ugyancsak megjelenik a visszatekercselő kar, körülötte a szinkronidő –választó tárcsa. 41.715 darabon a filmszámláló, az időbeállító és a szinkronválasztó tárcsa a vázhoz hasonlóan krómszínű, majd az 1958. márciusáig gyártott további 15.000 darabnál ezek a jobb olvashatóság érdekében feketék, fehér számokkal.

A szinkronidőt 1/50 s-ra sikerült csökkenteni a zár lefutási idejének csökkentésével, és a hátfal levételével a képszámláló automatikusan nullára állt. A hátfal csak egy kulccsal zár (de két ponton) az eddigi két zárás helyett.

A látszólag apró módosítások nagyon meggyorsították mind a felvételezést, mind a filmcserét. Ehhez segített még az eddiginél sokkal nagyobb, 1:1 arányú keresőkép is. Készült egy S2-E típusjelzésű kísérleti modell is elektromotoros filmtovábbítással, megelőlegezve az utód típus ilyen megoldását.

Az új géppel majdnem egy időben megjelenik két hosszú teleobjektív, 180, illetve 500 mm gyújtótávolsággal, valamint az ezek élességállításához szükséges tükörház.

1957. szeptember: Nikon SP. S típusú váz, Profik számára. Aki ismeri a Nikon F-et, annak az SP kezelőszerveinek nagy része igencsak ismerős. Egy tárcsán állíthatók be az 1–1/1000 s közötti megvilágítási idők, valamint a B és a T. A tárcsa előtt lévő kis ablakon át láthatók a vakuszinkron jelzései. Az exponálógomb, a filmszámláló, az önkioldó kapcsolója és a felhúzókar szinte azonos a Nikon F hasonló kezelőszerveivel.

A nagyméretű keresőben hatféle gyújtótávolságú objektív képkivágását látni, de mindig csak az éppen aktuálisat. A hat jelölés: 28, 35, 50, 85, 105, 135 mm. Az 50 mm feletti objektívek képkivágásánál parallaxis kiegyenlítés van. Távmérős gépeknél ezidőben egyedülálló ez a kereső-megoldás. A három hosszú tele, a 180, 350, 500 mm-es csak a tükörházzal állítható élesre. Az első 14 ezer darab gép vászonredőnyzárral készül, majd 1959-ben (az F megjelenésének éve!) áttérnek a titánfóliás redőnyzárra.

Az SP a világon az első olyan szériában gyártott fényképezőgép, amelyre elektromos motor tehető. A Leicának volt egy elektromotoros gépe, ez azonban teljesen önálló konstrukció volt. A két egység teljesen egybe volt építve, és meglehetősen nagy és nehéz volt. A Robot rugós motorral működött, és a Leicának volt rugós motorral hajtott gépe is. A Nikon SP-nél alkalmazott megoldáshoz hasonló megoldást alkalmaznak majd az F-nél is.

1965. júniusáig 22.348 darab SP készült. Figyelembe veendő, hogy igen drága profi gépről van szó.

1958. március: Nikon S3. Az SP egyszerűsített, olcsóbb, 160 g-mal könnyebb változata, a motor azonban csatlakoztatható hozzá. Keresőjében három – 35, 50, 105 mm – gyújtótávolság képkivágása látható állandóan, tehát nem változik az objektívek cseréjekor. Kétezer darab fekete lakkozással készült az 1967-ig gyártott 14.310 darabból. Vászon és titán redőnnyel is készült.

1959. március: Nikon S4. Vászon redőnyzárral készült, önkioldó nélkül, a számlálót kézzel kellett nullára állítani, és motor sem csatlakoztatható. A mindössze 5.895 darabban készült gép nem nyerte el Joseph Ehrenreich tetszését, így az akkor majdnem egyedüli exportpiacra, az USA-ba nem szállították. Így érthető, hogy a következő évben, 1960-ban abbamaradt a gyártása.

Időrendben nem, de műszakilag ide tartozik az 1960. áprilisától mindössze 195 darabban gyártott Nikon S3M gép is. A többségében fekete kivitelben készült gép S72 motorjával 12 kép/s sebességgel készítette a félformátumú, 18x24 mm-es képeket. Keresője parallaxis kiegyenlítést végzett 35, 50 és 135 mm-es objektívek képkivágásának jelzésénél. Mindössze egy évig gyártották. Ez volt az S-széria, azaz a távmérős Nikon-kamerák utolsó típusa.

Mint említettük, a Nikon F 1959-es megjelenése után az SP még hat, az S3 még nyolc évig maradt gyártásban.

2., Tükörreflexes fényképezőgépek

Az első csúcskamera

A tükörreflexes fényképezőgépek előnyeit és hátrányait kezdettől fogva ismerte a szakma. Elvileg az előnyök voltak túlsúlyban, az oldalfordított – sőt álló formátumnál fejenálló – keresőkép az esetek többségében azonban semlegesítette ezeket az előnyöket. A hátrányok viszont megmaradtak, így a felvételkor eltűnő keresőkép, a lerekeszelt objektívvel történő élességállítás nehézségei, és nem utolsósorban a bonyolultabb mechanikai szerkezet.

A legzavaróbb problémát, a keresőkép oldalhelyességét megoldotta a pentaprizma megjelenése 1949-ben. Maradt azonban a rekesz felvétel előtti babrálása különböző módon, és a felvétel utáni sötétség a keresőben. Ezek kiküszöbölésére először a rekesz-előválasztás (Vorwahlblende) jelent meg az objektíveken. Az objektíven lévő két gyűrű egyikén be kellett állítani a kívánt rekeszértéket, majd az élességállítás után a másik gyűrű ütközésig forgatásával állt a rekesz a kívánt értékre. Ezután lehetett exponálni.

A következő lépés az ugróblende (Springblende) bevezetése volt. Ennél a rekeszérték beállítása után egy kar meghúzásával teljes nyílásra állt a rekesz, majd exponáláskor egy rugó a beállított értékre csukta be. Még mindig megmaradt azonban a keresőben az expozíció utáni vaksötétség, és a mainál sok fényértékkel sötétebb és durvább felületű mattüveg.

Az 1958-ban készült pentaprizmás Minolta SR–2 félautomata rekesszel készült, azaz filmtovábbításkor teljes nyílásra nyílt a rekesz. Szemmagasságban lévő keresővel és tükrökkel helyes állásba forgatott keresőképet adott az 1955-ben megjelent szintén japán Pentaflex gép (nincs köze a mai Pentaxhoz). Pentaprizma ugyancsak ebben az évben jelent meg először japán gépben, a Miranda T-ben.

Külön-külön tehát foglalkoztak a gyártók a tükörreflexes kisfilmes gépek problémáinak megoldásával, általában sikerrel. Hiányzott azonban az összegzés, valamennyi említett probléma együttes kiküszöbölése.

Ekkor és ebben lépett egy nagyot a Nikon.

1959. június: Nikon F. A második világháború utáni korszak legendás fényképezőgépe lett ez a kamera, Antonioni Nagyításának főszereplője, az első valóban rendszer-kamera, amelynek minden főbb eleme cserélhető volt. Így mindig az adott fotósfeladatnak legmegfelelőbb eszközt használhatta a fotográfus. Más mattüveget riportfotóhoz és tüköraknát a reprodukcióhoz. Motoros filmtovábbítást riportnál, és felső állásban rögzített tükröt az állványra helyezett gépnél a maximális élesség érdekében. A sor még hosszan folytatható.

Okvetlenül szólni kell azonban a 100%-os keresőképről, ami először ennél a gépnél valósult meg, és azóta minden Nikon csúcsgépnél alkalmazott megoldás. Sok követőre nem akadt, mert sokan nem is gondolják, hogy az az egy-két milliméterrel nagyobb tükör, mattüveg és prizma, ami ennek eléréséhez szükséges, mennyi és milyen nehezen megoldható technikai és optikai problémát okoz. Nem beszélve arról, hogy az ilyen gép gyártása még a fotóiparban megszokottnál is sokkal nagyobb precizitást igényel. Hiszen minimális eltérés esetén már nem a keresőben látott képhatárok lesznek a filmen. Az általában 92–95%-os keresőknél ez nem okoz gondot.

A Nikon S2-nél a gyorsfelhúzókarral megkezdett és folyamatos apróbb módosítások a Nikon F-nek hihetetlen gyorsaságot és könnyű kezelhetőséget biztosítottak. Csak egy apróság a számtalanból: filmcsere esetén a számláló –2-re állt. A betöltés után a felhúzókart exponálás nélkül lehetett kétszer húzni, mert a kar első húzásakor nem húzta fel a zárat. Ma a beépített motoros gépeknél ez semmiségnek tűnik. A hasonló apróságok következtében azonban felére csökkent a filmcsere ideje egy NDK-géphez képest (és ki használt akkor mást?).

Zárszerkezetét az SP-től örökölte a Nikon F. A 0,02 mm „vastag” titánfóliás zárat még az F3-nál is alkalmazták, annyira bevált. Természetesen közben fejlesztették, módosították. Az 1/60 s-os vakuszinkron idő az akkor megvalósítható legrövidebb idő volt. A zár minőségét jellemzi, hogy egy német fotólap a hatvanas években lezajlott vizsgálata szerint csupán a Leica akkori távmérős gépe (tükrös még nem is volt) és a Nikon F zárja teljesítette a névlegesen megadott 1/1000 s-ot, bár ez akkor már több gépen szerepelt. Volt gép, amelyik 1/600 s-ot exponált 1/1000 helyett.

Kissé rosszmájúan azt is mondhatnánk, hogy a már bevált Nikon SP-be beletettek egy tükörházat és föléje egy pentaprizmát, ez lett a Nikon F. Bár ez végső fokon igaz (miért is kellene a jót elrontani), valójában azonban ez nem ennyire egyszerű. Hogy csak a legnagyobb problémát említsük, a tükör megléte az objektív tervezők életét keserítette meg és keseríti mind a mai napig.

Az expozíció utáni pillanatban visszaugró tükör és az ekkor először alkalmazott valóban automata – tehát azonnal teljes nyílásra álló – rekeszvezérlés a tükörreflexes gépek még megoldatlan problémáit is kiküszöbölte. Ez annyira új megoldás volt, hogy a Nikon F egyik első amerikai prospektusában külön ábra mutatta ezt a folyamatot.

A Nikon F megjelenésének idején és még később is a kelet-német és japán gépek túlnyomó része az M42 menetes objektív csatlakozást alkalmazta. Ennek gyártása egyszerűbb és olcsóbb volt, később azonban megmutatkoztak műszaki hátrányai. A Nikon F-nél egy akkor szokatlanul nagy átmérőjű és bajonettes foglalat rögzítette az objektívet. Mind a méret, mind a bajonett előnyei akkor is és később is megmutatkoztak. Amikor tíz-tizenöt évvel később minden gyár kénytelen volt átállni részben optikai okokból a nagyobb átmérőre, részben pedig fénymérési és más okokból a bajonettes rögzítésre, a Nikon F foglalat a régi maradt. Az F5 AF objektívjeit korlátozás nélkül használhatjuk valamennyi eddigi tükörreflexes Nikonhoz. Ehhez természetesen a rekeszvezérlés azonossága is szükséges. Van olyan vezető kameragyártó, amelyik már a negyedik féle objektívfoglalatot használja.

Az F–36 típusú motor csak méreteiben különbözik az SP-hez, illetve S3-hoz használt S–36 motortól. Szintén különálló, vállon hordható teleptartóból kapta a szükséges áramot. Ennek nehézkességét sok fotós joggal kifogásolta, ezért néhány évvel később készítettek egy, a motorra viszonylag könnyen rögzíthető és csatlakoztatható teleptartót.

A kameraváz és a motor pontos összehangolását a gyárban vagy gyári szervizben kellett elvégezni. A belső alaplapot ugyan házilag is egyszerűen ki lehetett cserélni a motor csatlakoztatásához szükséges két lyukkal ellátott másik alaplapra, de ezek tökéletes beállításához speciális eszközök kellettek. Pontatlan beállításnál jobb esetben nem működött a gép, rosszabb esetben „dadogott”, hol továbbított, hol nem, esetleg elszakította a filmet, még rosszabb esetben összekuszálódott a gép belseje. A legegyszerűbb az volt, ha a kettőt együtt rendelték meg. A váz természetesen motor nélkül, sima hátfallal és a vele egybeépített, külső alaplappal is működött, de az X számú gép csak az Y számú motorral működött kifogástalanul.

A Nikon F volt az első olyan tükörreflexes gép, amelynek tükrét felső állásban lehetett rögzíteni. Ennek két oka volt, részen optikai, részben mechanikai.

Az akkor készített rövid gyújtótávolságú objektívek az alaphelyzetben (45°) álló tükör miatt nem fértek a vázba. Nem véletlen, hogy a géppel majdnem egy időben megjelent f/1,4 fényerejű objektívnek 5,8 cm-es (akkor még így írták) gyújtótávolsága volt, mert csak 1962-ben tudták az 50 mm f/1,4 objektívet olyan méretűre készíteni, hogy a tükör mozgását ne akadályozza. Rögzített tükörrel és külön optikai keresővel viszont az S kameráknál már használt 21 mm-es objektívet is a gépbe helyezhettük (természetesen F-bajonettel), sőt később még a 7,5 mm f/5,6 halszemet is. Az optikai számítások fejlődése, a számítógépes tervezés ezt a problémát is megoldotta. Ma már a 6 mm-es halszemnél is használhatunk tükröt.

A másik, mechanikai problémát szintén megoldotta a műszaki fejlődés. A Nikon F5 mozgó tükörrel több mint nyolc felvételt készít másodpercenként, közben minden kockánál fényt mér és élességet állít. A Nikon F és az F–36 motor együttese azonban csak három felvételt készített mozgó tükörrel és 1/125 s vagy rövidebb idővel. Ha a maximális 4 kép/s-ot akartuk használni, felső állásban kellett a tükröt rögzíteni. A csúcsgépeknél azóta is rakaszkodik ehhez a funkcióhoz a Nikon. Bizonyos esetekben, amikor még a mai, nagyon kiegyensúlyozott tükör mozgása által keltett berázkódást is ki akarjuk küszöbölni, nagyon hasznos ez a lehetőség.

Már 1960-ban elkészült a 10 méter filmet befogadó, 250 felvételes motoros hátlap is, F–250 típusjelzéssel.

A kereső cserélhetősége nemcsak a különböző munkákhoz optimális kereső használatát tette lehetővé. A fénymérés fejlődésének követését is biztosította a Nikon F használóinak. 1959-ben, az F típus megjelenésekor még csak a szeléncellás fényméréseket ismerték, amelyek megbízható működéséhez meglehetősen erős fényre volt szükség. A Nikon F-hez készült szeléncellás fénymérőnek három, azonos elven működő változata is volt. A nagyméretű szelénnel dolgozó műszert két rugós köröm fogta a prizma előtt lévő, Nikon feliratú táblácskához. A géppel az időbeállító tárcsán keresztül kapcsolódott össze, valamint az objektíven lévő – majd’ két évtizedig szolgáló – villával, amelyet még funkciója megszűnése után is sokáig ráépítettek az objektívekre, hogy a régi gépekhez is lehessen az új objektíveket használni. Természetesen a film érzékenységét is a fénymérőn kellett beállítani. A pontos expozíció meghatározása a rekesz vagy a megvilágítási idő állításával történt, a műszer mutatója alapján.

A kadmiumszulfid ellenállást először a Gossen cég által gyártott Lunasix fénymérőben használták e célra. Mint a Holdra utaló neve is mutatja, minimális fénynél is működött. E megoldásnál azonban nem feszültség keletkezik, mint a szeléncellában, hanem a Cds-érzékelő ellenállása változik a ráeső fénnyel arányosan. Ennek méréséhez azonban feszültségre, tehát telepre van szükség.

Nem sokkal a Lunasix megjelenése után 1962 áprilisában került forgalomba a Nikon F Photomic típusú váz, illetve kereső, hiszen csak ez változott. Ez még nem objektíven keresztüli méréssel működött, csupán a megnőtt prizmába volt építve egy Cds-cellás fénymérő. Az objektív tengelyével párhuzamos optikai rendszer 75°-os szögben (kb. 28 mm gyújtótávolságú objektív látószöge) mérte a fényt, de a hozzá tartozó optikai toldat eléje csavarásával 18°-ra (135 mm) csökkent a mérési szög. A gépre rögzítése, illetve az objektívhez és az időtárcsához való csatlakoztatása azonos volt a szeléncellás fénymérővel.

A első fényképezőgép, amely a felvevő objektíven keresztül mért fényt, az Asahi Pentax Spotmatic volt 1963-ban. A TTL (Through-The-Lens = objektíven keresztül) mérés létrejöttét a Cds-cella nagy érzékenységének köszönhették a fotósok. Az objektíven átjutó kevés fény méréséhez ugyanis a szeléncella nem volt alkalmas, bármennyire is ez a megoldás volt már régen az akkori fotósok egyik álma. (E sorok írója diamásoláskor mérte a fényt Lunasix fénymérővel a Nikon F okulárján keresztül.)

1965 április: Nikon F Photomic T. A cserélhető kereső rendszernek köszönhetően egy új keresővel a Nikon is megoldotta az objektíven keresztüli fénymérést. Nemcsak a géphez való csatlakozása volt azonos az előző Photomic keresővel, hanem az objektív maximális fényerejének beállítása is.

A Nikon ugyanis nem a Spotmatic, majd sok más gép lerekeszelt objektíven keresztüli, ún. munkablendés fénymérését alkalmazta, hanem a teljes nyíláson keresztüli mérést. Az előbbi ugyan műszakilag lényegesen egyszerűbb, a fotós szempontjából azonban a Nikon (majd egy év múlva a Minolta) által választott megoldás a célszerűbb. Mivel azonban itt – szemben a Spotmatic módszerével – nem a filmre eső effektív fényt mérjük, hanem a világos keresőkép érdekében a teljes nyíláson átjutó fényt, tudnunk kell a teljes nyílás, azaz az objektív fényerejének értékét.

A keresőn lévő időtárcsa külső gyűrűjén található megfelelő fényerőszámot kellett a megfelelő filmérzékenységhez állítani, azaz minden objektívcserénél ezt újra be kellett állítani.Nem csoda, hogy nem nyerte el a fotósok tetszését.

A Pentax Spotmatichoz hasonlóan a Photomic T kereső is átlagfényt mért, tehát a mattüvegen keletkező kép fényességének átlagát, ami nem mindig ideális. Ideális fénymérés ugyanis csak egy van, a megvilágító fény mértékének mérése. Ez azonban fényképezőgépbe épített fénymérővel megvalósíthatatlan.

1967 április: Nikon F. Photomic TN. Ismét egy új fénymérős prizma, de világújdonsággal, az első középre súlyozott TTL-fényméréssel. Lényege, hogy a kép közepén lévő, adott esetben 12 mm átmérőjű kör fényességét 60 százalékos arányban veszi figyelembe, a maradékot pedig csak 40 százalékban. Indoka az volt – és ezt igazolta a gyakorlat –, hogy a főtéma a felvételek többségénél a kép közepén van.

1968 szeptember: Nikon F Photomic FTN. A Nikonnal dolgozó fotósok nagy örömére megváltozott az objektív alapfényerejének említett beállítási módja. Az objektív behelyezése után a rekeszgyűrű balra-jobbra ütközésig forgatásával beállt az alapnyílás értéke. A prizma elején, az objektív felett ellenőrizhető is volt a beállított érték. Ez sem a mai egyszerű megoldás, de az előzőnél lényegesen gyorsabb volt. Aki evvel dolgozott, úgy megszokta, hogy még tíz évvel később, az AI-csatlakozás megvalósítása után is forgatta a rekeszgyűrűt az objektív cseréjénél.

A középre súlyozott fénymérési rendszer a TTL-fénymérés fejlődésének nagyon fontos állomása. A nevesebb cégek felső kategóriájában a többmezős fénymérés általános elterjedése után is a mai napig megtalálható a cégenként különböző mértékben középre súlyozott fénymérés. Az F5-ben még a súlyozás arányát is változtatni lehet igen széles határok között. Mindez a minden eddigit felülmúló 3D színes mátrix fénymérés és a spotmérés lehetősége mellett. Azt viszont a fotósnak kell(ene) tudnia, hogy mikor melyiket használja.

1971-ben a NASA megrendelésére három darab speciális Nikon F Photomic FTN készült az Apolló-programhoz. Nagyobbak voltak a kezelőgombjai, hogy kesztyűben is lehessen vele dolgozni, lupe volt a képszámláló felett, és még az objektív szokásos feliratai is hiányoztak a teljesen fekete gépről, hogy ne tükrözzön az űrhajó ablakában. Természetesen az F–36 motorral működtek.

Az F típusjelzés magyarázatát 1990-ben kiadott Das Nikon Handbuch című könyvében Peter Braczko azzal véli megadni, hogy a Nikon F főkonstruktőrének, Fukotának a nevéből származik. Ugyanakkor a Nikon Corporation 75 éves fennállása alkalmából kiadott hivatalos cégtörténet a Re-Flex szó F betűjével adja meg a magyarázatot.

A Nikon F 150 ezer felvételre volt tesztelve, és a Nikon csúcsgépeknél ez a mai napig alapkövetelmény. Összehasonlításként csak annyit, hogy a távmérős, tehát lényegesen egyszerűbb mechanikájú Leicára a cég 100 ezer felvételt garantál, és ez utóbbi adatot adják meg a Canon EOS1N-re is. Apróbb konstrukciós hibák természetesen minden műszaki eszköznél akadnak, ezek kiküszöbölése folyamatos feladata a gyártóknak. Az 1974-ig gyártott Nikon F alapjaiban azonban nem változott tizenöt éves élete alatt, és nem egy példányával a mai napig dolgoznak.

Az első amatőr fényképezőgépek

1960. március: Nikkorex 35. Egy év sem telt el a Nikon F megjelenése óta, és piacra került az első tükörreflexes, ún. Porro-prizmás amatőr kamera. A pentaprizma tükrökkel való helyettesítését anyagi okok indokolták. Hatalmas méretű szeléncella szolgálta a fény mérését, és Citizen márkájú 1–1/500 s tartományban dolgozó központi zárja volt. Fixen beépített 50 mm f/2,5 Nikkor–Q objektívjének fényereje akkor még amatőr gépeknél szokatlanul nagy volt. Tükre expozíció után nem állt alaphelyzetbe.

A két év múlva megjelent módosított gép a Nikkorex 35II zárját a Seikosha (ma Seiko) cég készítette, és kissé külseje is változott. Motor egyikhez sem készült, de szinkroncsatlakozás volt rajtuk.

1963. február: Nikkorex-Zoom 35. A világ első olyan fényképezőgépe, amelyben beépített zoomobjektív volt. A kétgyűrűs 43–86 mm f/3,5 objektív szűrőátmérője 52 mm, azonos az F objektívek átmérőjével, és a végtelenre állítása is bal irányba történik, hasonlóan a Nikon F-hez. (A Nikkorex 35-nél ez jobbra történt.) A keresőkép helyes állását pentaprizmával oldották meg. Központi zárja 1–1/500 s között működött és B állása is volt. Tükre felső állásban maradt expozíció után.

1964. szeptember: Nikon Auto–35. Elődjénél lényegesen modernebb külsejű, Porro-prizmás gép. A Nikon gépen elsőként ezen alkalmazott megvilágítás-automatika a rekeszt vezérelte. 48 mm f/2 Nikkor-H objektívje még elődjénél is nagyobb fényerejű. Korában különlegesség volt a vázba süllyesztett felhúzókarja, kioldógombja pedig – a korabeli NDK-gépekre emlékeztetően – a váz elején volt, tengelye 45°-os szöget zárt be a vázzal.

Az említett gépeknek csak objektívje volt Nikon-gyártmány, a vázak alvállalkozásban készültek. Az összes Nikon-kamerát időrendi sorrendben bemutató Nikon-plakátokon és egyéb felsorolásokban feltehetően ezért nem szerepelnek.

Nikon-Mamiya kooperációban készült a Nikkorex F.1962. júniusában. Copal fémredőnyzárának szinkronideje 1/125 s volt! A Nikon F egyszerűsített változatának is vehetjük. Nem cserélhető pentaprizmája volt, visszatérő, de felső állásban nem rögzíthető tükre, és 1–1/1000 s közötti megvilágítási idők. Az F-hez hasonló szeléncellás fénymérő hasonló módon volt hozzákapcsolható.

Evvel a Nikkorex gépek története abba is maradt, de új névvel és saját gyártásban megkezdődött a Nikkormat család 1977-ig tartó története.

1965. július: Nikkormat FT és FS. A külsőre azonos, robosztus felépítésű két géppel indult az új, középkategóriájú gépcsalád. Az FT-ben lévő fénymérő, mint neve is mutatja, a Nikon F Photomic T átlagmérésével működő TTL-rendszer volt, ezért az objektív fényerejét itt is kézzel kellett beállítani.

Az FS típusban nem volt fénymérő, és – ellentétben az FT-vel – a tükröt sem lehetett felső állásban rögzíteni, ezért az akkor már meglévő halszem objektívet és a 4/21 nagylátószögűt sem tudta befogadni.

Az utolsó típus kivételével valamennyi Nikkormat gépen az objektívfoglalat körüli gyűrűvel történt a megvilágítási idő beállítása, ami nem volt különösebben praktikus megoldás. Zárjuk függőlegesen futó fémlamellás zár volt, amit a Nikon először a Nikkorex F-ben alkalmazott. Az evvel megvalósítható 1/125 s-os szinkronidő derítésnél nagy előnye volt a gépeknek, szemben a Nikon F 1/60 s-ával.

1967. október: Nikkormat FTN. Fénymérési rendszere a Photomic FTN-nel volt azonos, középre súlyozott fényméréssel, az egyszerűbb alapnyílás-beállítással és a keresőben látható megvilágítási idővel. Az 1975-ig gyártott típus utolsó szériáján a felhúzókaron és az önkioldó karján fekete borítás volt, hasonlóan az F2-höz.

1975. március: Nikkormat FT2. Elsősorban a prizma tetején lévő ISO-vakupapucs különbözteti meg elődjétől, és néhány apróbb módosítás.

Már a teljesen mechanikus szerkezetű Nikkormat széria élete alatt megjelent a Nikon kamerák elektronizálási folyamatának első darabja is.

1972. december: Nikkormat EL. Az elektronizálás első lépcsőfoka a Nikon kamerák történetében. A mai szemmel kissé mulatságosnak tűnő elektronikája természetesen a technika akkori állásának felelt meg. 4–1/1000 s között vezérelte a középre súlyozott fényméréssel működő automatikus expozíciót, amelynek értéke rögzíthető volt (Memory Lock). A megvilágítási idő manuális beállítása a váz tetején lévő megszokott tárcsával történt, és tükre rögzíthető volt felső állásban. A hátlap – a Nikonnál első ízben – a visszatekercselő gomb kihúzásával nyílt ki.

1976. február: Nikkormat ELW. A Nikon F és az ekkor már öt éve forgalomban lévő F2 után a motorral is használható első középkategóriájú gép. A W jelzés, a winder szó kezdőbetűje utal erre. A legfeljebb 2 kép/s-os filmtovábbításra készült motorokat nevezték akkoriban windernek, megkülönböztetésül a nagyobb teljesítményt nyújtó motoroktól. Az ELW az EL típus motoros változata volt, természetesen a vázhoz külön csatlakoztatható motorral, mint akkor minden hasonló gép.

1977. május: Nikon EL2. Az abban az évben bevezetett AI-objektív csatlakozás és a szilícium-érzékelős fénymérő nagyobb érzékenysége és gyorsasága különbözteti meg az ELW típustól. E géptől kezdve – kategóriájától függetlenül – minden Nikon gyártmányú fényképezőgép a Nikon nevet viseli. A Nikkormat kamerák Japánban Nikomat néven jelentek meg, a Zeiss Ikon tiltakozása miatt.

A második csúcskamera

1971. szeptember: Nikon F2. Az F típus alapelveire épülő, fontos elemeiben cserélhető, mechanikus szerkezetű, de teljesen új tervezésű professzionális csúcskamera. Kilencéves élete alatt folyamatosan fejlődött, de 1980-ban feladta a harcot az elektronika ellenében.

Külsejében, a kezelőszervek elhelyezésében nagyon emlékeztet elődjére. Csupán a kioldógomb került előre a homlokfal felőli részre, mert az F hátul elhelyezett kioldó gombját sokan kifogásolták. Hátlapja kinyitható volt, nem levehető, mint az F-nél.

Titánfóliás zárja 1–1/2000 s közötti időkkel működött, valamint B és T beállítással, szinkronideje 1/80 s volt. DP–1 típusú keresője a szokásos középre súlyozott méréssel működött, 100%-os keresőképpel. A fénymérő mutatója mind a keresőben, mind a prizma tetején látható volt, a rekeszt és időt is kijelezte a keresőben.

MD–1, majd MD–2 és MD–3 típusú motorjai bármelyik F2 vázhoz egyszerűen csatlakoztak, és mozgó tükörrel négy kép/s, illetve rögzített tükörrel az MD–1 és MD–2 hat kép/s sebességgel továbbították a filmet. A Nikon kamerák közül az első volt, amelyik a film visszatekercselését motorral is végezhette. Elemes vagy akkumulátoros áramforrása volt a motoroknak.

1973. március: Nikon F2S Photomic. Mutató helyett LED-ek mutatták az expozíció pontos beállítását a DP–2 típusú keresőben. A prizma bal oldalán lévő kétpólusú csatlakozóhoz kapcsolódhatott a DS–1 rekeszállító. Ez a fénymérőtől kapott adatok alapján a benne lévő elektromotorral mechanikusan állította az objektív rekeszgyűrűjét, megvalósítva evvel mechanikus gépnél a rekesz automata üzemmódot. Távvezérlésnél vagy időszakos működésnél hasznos eszköz volt a mindig pontos expozíció megvalósításához, riport- vagy hasonló célokra viszont nemigen használták.

1976. október: Nikon F2SB. Az új DP–3 keresőben az akkortájt elterjedő, sok előnyös tulajdonsággal rendelkező szilícium-érzékelővel működött a fénymérő. Kis darabszámban készült, mert egy év múlva felváltotta az AI-változat.

1977. március: Nikon F2A. Az A jelzés az objektívek AI-csatlakozására utal, amelyet ebben az évben vezettek be. (L. az objektívekről szóló részt.) A DP–11 kereső az elöl látható A betű, és egyéb kisebb eltérések alapján különböztethető meg a DP–1-től. A váz változatlan maradt, csak az AI-csatlakozás szüntette meg a rekeszgyűrű ide-oda forgatását objektívcserénél.

1977. július: Nikon F2AS. A szilícium diódás DP–3 prizma AI-csatlakozós DP–12 jelű változatával ellátott váz. Az F2 típus utolsó változata.

1978. november: F2H. A nem mozgó, fixen 45°-os szögben álló részben áteresztő tükör és a kétszer nagyobb kapacitású áramellátás jóvoltából 10 kép/s-os filmtovábbítást érték el. Az objektíven átmenő fény 30 százaléka jutott a keresőbe, a többit engedte át a tükör a filmre. MD–100 típusú speciális motor végezte a filmtovábbítást. A megvilágítási idők csak 1–1/1000 s közöttiek voltak.

Mai szemmel nézve kissé különleges a hetvenes évek technikáját alkalmazó speicális MF–10 hátlap. A becsúsztatható fehér műanyag lapocskára kézzel ráírt aktuális adatokat (helyszín, filmtípus, expozíció stb.), valamint a beépített kis óra állását a benne lévő mini-vaku exponálta rá a képmező bal oldalán lévő 12x21 mm-es mezőbe. Meghajtása az MD–1 vagy MD–2 motorral történt. MF–1 jelzéssel 250 felvételes változata is volt. Az MF–2 hátlap kazettái 30,5 méter filmet fogadtak be, ami 750 felvételhez volt elegendő. Beépített filmvágó kése volt (? la Exakta?).

A Nikkormat család utolsó tagjával azonos évben, 1977-ben a középkategóriás tükörreflexes gépek új sorozata kezdődött meg. A kompakt SLR-nek titulált gépek nemcsak jelentősen kisebbek voltak, hanem a Nikkormatok 750–800 g-os súlyával szemben maximum 600 g-ot nyomtak. A súlycsökkentés azonban nem a minőség rovására történt.

1977. május: Nikon FM. A mindössze 420 g súlyú, teljesen mechanikus gép már az új AI objektívcsatlakozással készült, de a nem AI-objektívekkel munkablendés fényméréssel használható volt. Ez sok későbbi gépnél is megmaradt, csak az F5-nél szűnt meg végleg. Mint az F2, illetve F3 kivételével ekkor már valamennyi Nikonban, ebben is fémlamellás, függőlegesen futó redőnyzár volt, 1–1/1000 s időkkel. Az MD–11, majd a minimális változtatáson átesett MD–12 motorral, 3,5 kép/s sebességgel működött. Ez volt a markolattal ellátott első Nikon motor. Ez a megoldás csak a motorok vázba történő beépítésekor szűnt meg.

1978. április: Nikon FE. Az FM-mel teljesen megegyező méretű, de kissé nehezebb (590 g), elektronikával vezérelt kamera. Megvilágítási ideje 8–1/1000 s között kézzel is állítható volt, de rekeszelőválasztásos időautomatával is működött. Nikon vaku használata esetén automatikusan 1/125 s-ra állt. Áramkimaradás esetén 1/90 s-os mechanikus idővel működött. Háromféle mattüvege az objektívfoglalaton keresztül volt cserélhető.

1982. március: Nikon FM2. Az akkor hihetetlen teljesítményű lamellás zár konstruálásáért a tervezők megkapták a legjobb mechanikai fejlesztés az évi japán nagydíját. Az akkor már legalább húszéves (Nikkorex F) lamellás zár lefutási idejét körülbelül a felére csökkentették, azaz sebességét kétszeresére növelték, így nemcsak az addig nem ismert 1/4000 s-os legrövidebb megvilágítási időt érték el, hanem, ami ennél sokkal fontosabb volt a gyakorlati fotós munkában (és feltehetően ez volt a cél), a szinkronidőt ilymódon 1/200 s-ra csökkentették. Ez rövidesen 1/250 s-ra módosult. A legrövidebb megvilágítási időt a zár résének csökkentésével is lehet szabályozni, a szinkronidőt azonban csak a lefutási idő csökkentésével. Így ugyanis rövidebb expozíciós időnél is teljesül az a feltétel, hogy egy pillanatig a teljes filmfelület előtt nyitva van a zár. A vakuzásnak ez megkerülhetetlen feltétele. 1/300 s-nál máig sem jutottak tovább, a mechanikai problémák ugyanis hihetetlenül nagyok. A zárlamellák a kis fajsúlyú titánból készültek, mert a kis tömeget rövidebb úton jobban fel lehet gyorsítani.

1983. március: Nikon FE2. A zárszerkezet azonos lett az FM2-ével, de elektronikusan vezérelve 8–1/4000 s között. A mechanikus „szükségidő” 1/250 s lett, és a tükör csillapítását is javították.

Mindkét gépet sok profi használta, sokszor első gépként is. Méretük, súlyuk, és főleg a vakus derítés határának kiterjesztése, valamint kiváló, megbízható szerkezetük főleg az FM2-t tette kedveltté, elsősorban az elektronikát nem szerető, illetve a gépet szélsőséges hőmérsékleti viszonyok között használni kénytelen fotósok körében. 1984-ben – látván a hosszú távúnak ígérkező igényeket – profi célokra megerősítették az FM2 mechanikáját, majd 1989 óta az F–801 alumínium-öntvény lamellás zárját szerelték a gépbe. Ma is gyártják.

1983. szeptember: Nikon FA. A TTL fénymérés forradalma. A világ minden gépében különböző változatokban használt középre súlyozott fénymérés helyett az akkor legfejlettebb számítógépes technológián alapuló többmezős (AMP) fénymérés ebben a gépben jelent meg először. Lényege, hogy az öt mezőre osztott fénymérő érzékelői nemcsak a kép fényességét mérik, hanem a különböző világosságú pontok fényességét, képen belüli helyzetüket, a kép kontrasztját és egyéb, a helyes (nem a pontos) expozíció megállapításához szükséges adatokat. Ebből a számítógép megállapítja a kép „típusát”, összehasonlítja a memóriában tárolt képmintákkal és dönt az expozícióról. Mindezt a kioldó gomb lenyomásának ideje alatt. A mai 15–16 mezős fénymérési rendszerek is e módszeren alapulnak. Az FA már nemcsak időautomatával, hanem rekesz- és programautomatikával is működött. Egy könnyen kezelhető gombbal állítható volt középre súlyozott mérésre. 1989-ig gyártották.

Motorja, az MD–15 használatakor a motor telepei átvették a gép áramellátását is. 3,2 kép/s volt a filmtovábbítás sebessége.

A Nikkorex kamerák kategóriájába sorolható az 1979. márciusában megjelent Nikon EM, a kizárólag automatikus expozícióval működő, abszolút amatőr gép. A hozzá készített Nikon E szériájú, optikailag egyszerűsített, sok műanyagot tartalmazó objektívek között kiváló is akadt. A 70–210 mm f/4 zoom akkor a világ legjobbja volt ebben a gyújtótávolságban. Külön motor készült hozzá, az MD-E, 2 kép/s sebességgel.

A Nikon FG (1982. május) és a Nikon FG–20 (1984. március) szintén amatőr kamerák. Az FG volt az első Nikon-gép, amelyben programautomata is működött. Mindkettőhöz az MD-E, illetve az MD–14 motor volt hozzákapcsolható.

Az FG–20-szal véget ért a Nikonnál a kimondottan amatőr célra készült tükörreflexes gépek gyártása. Helyüket átvették az autofókuszos, optikai keresős kompakt kamerák.

Az elektronikus korszak első csúcskamerája

1980. március: Nikon F3. Ha a hét évvel korábbi EL vagy a mindössze két évvel fiatalabb FE kamera elektronikájáról készült képeket összevetjük az F3 belsejét kitöltő elektronikai rendszerrel, jól látható az elektronika fejlődésének hatalmas tempója. 1980-ban elérkezett az ideje, hogy az elektronika a profi kamerák világába is betörjön.

Kívülről nézvén a gépet azonban semmi sem mutatja, hogy nem egy addig is megszokott kamerabelsőt takar a váz. Minden kezelőszerv a Nikonnál megszokott helyen van, megszokott formájában, így kezelése nem kíván új mozdulatokat. Csupán a markolat melletti, kezdetben sok vitát kiváltó vörös csík jelzi, hogy valami új kezdődött. Ez volt az első olyan Nikon-kamera, amelynek formája és ergonómiai megoldásai G. Giugiaro, a világhírű olasz formatervező elgondolásai és tervei alapján készültek. (Az F4 és az F5 szintén az ő stúdiójából került ki később.)

Szilíciumdiódás (SPD) fénymérése két lényeges pontban különbözött a Nikon eddigi rendszereitől. Bár középre súlyozott fényméréssel működött, ennek aránya megváltozott. A középső, 12 mm átmérőjű körre 80%-os arányban súlyozott, a kép többi részét mindössze a maradék 20%-ban értékelte. Ez már átmenetet képezett az eddigi súlyozás és a szelektív mérés között. Ez utóbbi a spotmérésnél nagyobb felületet mér ugyan, de a környező fényeket nem veszi figyelembe.

A másik különbség, hogy az érzékelő nem a prizmában, hanem a váz aljában van elhelyezve. Az objektíven keresztülhaladó fény egy kis részét a főtükör átengedi a mögötte lévő segédtükörre, amely azt egy optikai rendszeren keresztül vetíti a szilícium diódára. A vakufény TTL rendszerű mérését ugyanez az érzékelő végzi, de a film felületéről visszavert fénnyel. (Az előző évben megjelent Olympus OM2-ben alkalmazták először ezt a rendszert. Abban azonban a folyamatos fény végső mérése is hasonló módon történt, meglehetősen komplikált megoldást követelve. E célra később ezért sem az Olympus, sem más cég nem alkalmazta.) A vakufény TTL-mérését a szilícium dióda gyors reagálása tette megvalósíthatóvá. E megoldásnak nagy előnye volt, hogy a cserélhető keresők bármelyikével lehetett fényt mérni és a mattüvegek különböző fényáteresztése sem befolyásolta a fénymérést. Különböző okok miatt azonban az F4-ben már nem ezt a megoldást választották (más célra kellett a segédtükör).

A segédtükörre jutó fény útját nem ún. féligáteresztő tükör biztosította, hanem a tükrön lévő, az ábrán látható elosztású és méretű lyukak. Polárszűrő használata esetén ugyanis a féligáteresztő tükör helytelen mérési eredményt okoz.

Az expozíció pontossága, illetve a megvilágítási idő értékének kijelzésére e gépben alkalmaztak először LCD-t, azaz folyadékkristályos kijelzőt.

Vízszintesen futó, kvarcvezérelt titánfóliás redőnyzára 8–1/2000 s között működött, 1/80-as szinkron-idővel, időautomata üzemmódban természetesen fokozatmentes beállítással. Rekesz-automata üzemmód még nem volt e gépen. Keresője 100%-os képet mutatott.

MD–4 jelzésű motorja elemekkel vagy akkumulátorral működött. Utóbbival felső állásban rögzítve a tükröt 6 kép/s, mozgó tükörrel 5,5 kép/s sebességgel továbbította a filmet.

1982. március: Nikon F3HP. Csak keresőjében különbözik, a váz ugyanaz maradt. Az azóta már az alsóbb kategóriákban is szériafelszerelésnek számító HP (High Eyepoint) kereső ún. nézési pontja 25 mm, azaz a szemlencsétől ilyen távolságra nézve a keresőbe, még a teljes képmezőt látjuk. Az akciókereső (l. Nikon F) lényegesen kisebb méretű, de elvileg azonos elven nyugvó változata. Elsősorban a szemüveget viselő fotósoknak hasznos, azonban nem véletlen az általános elterjedése, mert minden esetben kényelmesebbé teszi a munkát. Újabban már kompakt kamerákban is megjelent, más cég gyártmányában.

Ugyanez év decemberében a Nikon F3/Tis megjelent. Keresője, felső és alsó fedlapja és a hátlap készült titánból. Kizárólag HP-típusú keresővel készült, mint ahogyan később a „sima” F3 is.

Már az első évben, 1980 májusában elkészült a NASA Space Shuttle programjához az F3 speciális, 250 felvételes űrváltozata is. Később az általános használatra készült 250 felvételes hátlaprendszer, az MF–4 is megjelent, valamint az ehhez használható, dátumozó hátlap, az MF–17. Ez utóbbival – hasonlóan az F2 gép MF–10 hátlapjához – a kézzel írt adatokat is ráexponálhattuk a filmre. A később megjelent MF–18 hátlap a dátumot vagy az időt, illetve 1–2000-ig a számokat a képkockák közötti osztásba exponálta be.

Kis példányszámban készült, üzleti forgalomba nem került a Nikon F3P. Kimondottan a riportfotó kíméletlen viszonyaihoz készült. Hiányzik róla a széria kivitelben megtalálható önkioldó, a többszörös megvilágítás kapcsolója, az okulárzár, a fémkioldó csatlakozó. A prizma tetején viszont ISO-papucs van, és a prizma teteje titánból készült, valamint magasabb lett az időbeállító tárcsa.

Az 1971-ben bemutatott, a Nikkor obejktíveknél ismertetett AF 80 mm f/4,5 objektív volt a Nikon első publikált autofókuszos kísérlete. Nem szánták forgalmazásra, az elvek kipróbálása volt, az akkori technikai színvonalon. Az 1983 áprilisában megjelent Nikon F3AF viszont bő két évig elérhető volt a fotósok számára, bár nyilvánvaló volt, hogy ez sem a végső megoldás – hiszen ez a fogalom a műszaki életben ismeretlen. A pontosan három évvel később megjelenő F–501 is csak egy lépés volt a valóban használható, profi célokra is alkalmas automatikus élességállításhoz.

A kamera a majdnem változatlanul hagyott F3 vázra épült. Csupán a nagyméretű, az egész AF-rendszert magában foglaló keresőprizma és az objektív közötti elektromos csatlakozást kellett benne megvalósítani. Mind az AF-érzékelőket, mind a számítástechnikai részt, mind a telepeket a prizma tartalmazta. A vázon keresztül az objektívhez vitt jelekkel és feszültséggel vezérelte az objektív állítását. Ebből adódik, hogy az élességállító motor az objektívben, ív alakban volt elhelyezve. A végső formában, a többi céggel megegyezően – a Canont kivéve – a motort a vázban helyezték el.

Az élességállítás elvi megoldása azonban a mai napig azonos, nemcsak a Nikon gépekben, hanem valamennyi autofókuszos SLR kamerában. Egy kép akkor éles, ha a tárgy azonos pontjáról kiinduló, de az objektív különböző pontjain áthaladó, tehát a filmre különböző úton érkező fénysugarak a filmsíknak azonos pontjára esnek, azaz ott találkoznak. A rendszer ezt, illetve az ettől való eltérés mértékét és irányát méri. Ebből és az objektívben lévő CPU-ból érkező jelekből meghatározza, hogy az adott objektív élességállításához a motor melyik irányba és hányat forduljon. Ez utóbbit számlálja és a kívánt fordulatmennyiség elérésekor megállítja a folyamatot. A képnek élesnek kell lennie. Ha nem az, utána áll. (Erre manapság már ritkán van szükség.)

1985. szeptember: Nikon F–301. Új időszámítás, új gépszámozás. Ez időtől kezdve minden Nikon kamera számot kap az F betű után. A kezdő számjegy többé-kevésbé jelzi az összetartozó családon belüli helyzetet. Kisebb szám, általában alacsonyabb kategória. Csak a csúcsgépek kapnak továbbra is egy, számot, sorrendben egymás után.

Az F–301 az első beépített motoros Nikon gép, 2,5 kép/s-os filmtovábbítással. Automatikus filmbefűzése, DX-kód leolvasása van, amely egyben a szerviz számítógépének csatlakozása is. Expozíciós módjai: normál és rövid idő program, időautomata és kézi beállítás a keresőben látható diódákkal. A megvilágítási idők 1–1/2000 s közöttiek, a szinkronidő 1/125 s. Fénymérése 60/40%-os középre súlyozott TTL mérés, szilícium érzékelővel. Mattüvege nem cserélhető.

Az F–301 volt az utolsó kamera, amelyben nem volt autofókusz (kivéve egy későbbi gép alváltozatát). Ez időtől kezdve valamennyi Nikon kamerába beépített filmtovábbító motor van.

Az automatikus élességállítás korszaka 1986-tól

1986. április: Nikon F–501. Az automatikus élességállítás megkívánta módosításokon kívül teljesen azonos az F–301-gyel, azonban háromféle mattüveg cserélhető benne.

Élességállításának elvi megoldása azonos az F3AF-nél ismertetett móddal, érzékelői azonban a közben megjelent CCD-k. Fény hatására ezekben elektromos töltés keletkezik, ami arányos a ráeső fény erősségével. Ilymódon az azonos tárgypontról érkező azonos fénysugár azonos töltést kelt, ezáltal meghatározható a két úton érkező és két CCD-re eső képpont esetleges eltérése az ideálistól. Az egy évvel korábban megjelent első autofókuszos tükrös gép, a Minolta 7000 óta minden AF gépben CCD-érzékelők vannak e célra.

Élességállítása mai szemmel nézve meglehetősen lassú volt, és sok esetben bizonytalan, de akkor ez általános volt. Kétféle automatikus élességállítással működött. Az S (Single) jelzésre állítva csak akkor lehetett exponálni, ha élesre állt, míg a C (Continuous) jelzésnél követte ugyan az élességgel a tárgyat, de az élességtől függetlenül is lehetett exponálni. Bár e jelzések a mai napig megmaradtak, már élességprioritásról, illetve expozíció-prioritásról beszélünk, mert a mai Nikon kamerák automatikusan követő élességállításra állnak, ha a tárgy mozog. A géppel egy időben jelent meg az első, úgynevezett AF-vaku, az SB–20. Amennyiben nagyon sötét van, vagy a tárgynak olyan alacsony a kontrasztja, hogy az AF-érzékelő nem működik, azaz nem érez értékelhető különbséget a tárgypontok között, az ilyen vaku egy részben látható, részben az infra tartományba eső vörös fénnyel vonalas mintát vetít a tárgyra, amelyet a CCD-k már érzékelnek. Természetesen kézzel is állítható volt az élesség (M állás).

1987. június: F–401. Bár a gép ez idő tájt a legolcsóbb Nikon fényképezőgép volt, sok olyan új vagy javított funkciót épített bele a cég, amelyeket a későbbi, jóval magasabb kategóriájú gépekben fog majd alkalmazni, esetleg némileg módosítva, de lehet, hogy változatlanul. A kétszáz CCD-ből álló AM 200 AF-modul nemcsak az F–801 különböző változataiban állt helyt, hanem az F4-be is ez kerül, bár javított szoftverrel. Fénymérése három mezős egyszerűsített AMP mérés és a – Nikon gépbe először – beépített vaku derítése is előfutára a később páratlanul jól működő vakus mátrix-derítésnek. Időtárcsáját A-ra állítva a gép rekeszelőválasztásos időautomatával, rekesztárcsáját S-re állítva pedig időelőválasztásos rekeszautomatával működött. Egyszerre A-ra és S-re állítva a két tárcsát programautomatát állítottunk be. Kézi beállításnál mindkét tárcsát a kívánt értékre kellett állítani, a keresőben látható jelzések alapján állapítva meg a pontos expozíciót. Elállítódás ellen ráhajtható plexi tető védte a tárcsákat.

Az 1989 áprilisában megjelent F–401S-ben elsősorban a számítógépes adatfeldolgozást gyorsították fel, a közben megjelent F–801 és F4 tapasztalatai alapján, és nagyobb forgatónyomatékú AF-motort kapott. Némileg kívülről is változott.

1991 szeptemberében az újra módosított változat, az F–401X került bemutatásra. Követő autofókusz, öt szegmenses mátrix és 75/25%-os középre súlyozott fénymérés, a beépített vaku világítási szögének 35 mm-es helyett 28 mm-es objektívhez illesztése, illetve P és A módban 30 s-os leghosszabb megvilágítási idő az eddigi 1 s helyett, ezek voltak a főbb változások a kívülről is kozmetikázott, kezdő fotósoknak szánt kamerában.

1988. június: Nikon F–801. Fél-professzionális kamera, a rövidesen megjelenő új csúcsgép előtanulmánya. Beépített motorja 3,3 kép/s teljesítményű, zárja program- és időautomatánál 30–1/8000 s között fokozatmentesen, rekeszautomatával és kézi beállításnál 1–1/8000 s között pedig szabvány időkkel működött. Autofókusza az említett AM200 modullal dolgozott –1 és 19 Fé határok között S és C üzemmódban. 92%-os keresője HP típusú, elsőként nem cserélhető keresőjű fényképezőgépben. Fénymérése középre súlyozott (75/25%) vagy ötmezős mátrix fénymérés. Derítő vakuzása a vele egy időben megjelent SB–24 vakuval minden más addigi rendszert felülmúlt. A mai napig sokak által használt, viszonylag könnyű (695 g), kézhez álló gép.

Kezelőszervei már a komputer korszakot jelző nyomógombok és tárcsák. Kijelzései a keresőben, és – Nikon gépen először – a gép tetején lévő LCD-n külön gombbal voltak megvilágíthatóak, illetve 6 Fé-nél gyengébb környezeti fényben automatikusan bekapcsolt a világítás.

Módosított, F–801S jelű változata három évvel később, 1991. márciusában jelent meg. A típusjelzésben lévő S betű a legfontosabb változásra utal. A középre súlyozott és mátrix mérés mellett már spotmérés is működött, ami profi munkáknál igen használható funkció. Bár különböző, főleg dátumozó hátlapok már hosszú ideje készültek különböző gépekhez, jelentőségük a számítástechnika fejlődésével vált meggyőzővé. Az F–801-hez készült MF–21 muiltifunkciós hátlappal olyan működési módok is megvalósíthatóak lettek, amelyek a gépvázzal egyébként nem működtek. Például maximum 19 felvételes expozíció-sorozat 1/3–2 fényérték között megválasztható expozíció-különbséggel. Az ún. élességcsapda alkalmazása pedig biztosította, hogy ha a mozgó tárgy az előre beállított távolságra ér, a gép automatikusan exponáljon. A különböző hátlapok sok-sok funkciójának ismertetése nem célunk, azonban tudni kell, hogy ezek ma nem a dátum vagy időpont beexponálására szolgálnak elsősorban, hanem hasznos többletfunkciókat nyújtanak.

Autófókusz a csúcskamerában is

1988. december: Nikon F4. Két és fél évvel az első autofókuszos kamera, az F–501 megjelenése után már a professzionális változata is elkészült az automatikus élességállítással (is) működő gépnek. Kívülről csak a megszaporodott funkciókat jelző hagyományos gombok és jelzések utalnak a fokozott teljesítményre, belül azonban a fényképezőgépben addig nem alkalmazott nagy teljesítményű elektronika rejlik az összehajtogatott nyáklapokon.

Bár e gépben is az AM200 AF-modul az automatikus élességállítás alapeleme (bár tovább módosítva), a számítógépes háttér és a gépben lévő négy magnélküli motor jóvoltából minden funkciója gyorsabb az addig ismert kamerákénál. Egy motor az autofókusz rendszerhez tartozik, egy motor a zár működéséért és a tükör mozgásáért felel, egy továbbítja a filmet, egy pedig a visszatekercselést végzi.

A vázban három, a DP–20 keresőben (a mátrix méréshez) egy mikrokomputer működik, összesen kilenc IC. Ismét 60/40%-os elosztású középre súlyozott fénymérést és spotmérést is használhatunk: Utóbbi a keresőben látható 5 mm átmérőjű körben mér.

Az ismét továbbfejlesztett mátrixmérés képességei egyedülállóak voltak. Igaz, körülbelül százezer képnyi, különböző lehetséges és lehetetlen fényviszonyok között készült felvételsorozatok számítógépes kiértékelése alapján állapították meg a gép memóriájában tárolt képmintákat. Fényméréskor a számítógép ezekkel hasonlítja össze az adott felvételt, és állapítja meg a helyes expozíciót egy meglehetősen bonyolult algoritmus alapján.

Csúcskamerába először épített fémlamellás zárat a Nikon. E zárnak több említésre méltó különlegessége van. Az F4 tükre természetesen rögzíthető felső állásban. Ekkor azonban a zárat az objektíven átjutó teljes fénymennyiség éri. A megszokott egy lamella-soros zár fényzárása elvileg ugyan ilyenkor is elegendő, de a biztonság kedvéért az F4-ben két lamellasor van egymás mögöt 4-4 lamellából. Felhúzott állapotban mindkettő elzárja a fény útját. Exponálás előtt először a film felőli lamellák nyitnak, a film még nem kap fényt. A megvilágítás az objektív felőli lamellasor nyitásakor kezdődik, és az előzőleg nyitott hátsó lamellák zárnak az expozíció befejezésekor. A filmtovábbítással együtt történő zárfelhúzáskor helyreáll az alaphelyzet, mindkét lamellasor zárva lesz. A hátsó sor felfelé, az objektív felőli sor lefelé nyit. A nyitás irányába eső két-két lamella kisebb terhelésnek van kitéve, mivel rövidebb utat tesznek meg. Ezek 0,09 mm vastag szénszál erősítésű epoxigyantából vannak, ezért nagyon könnyűek. A másik két-két lamella anyaga speciális alumíniumöntvény.

A lamellák ütközése következtében fellépő rázkódást egy nehéz fajsúlyú rugós wolfram ellensúly csillapítja. Mérések bizonyítják, hogy a minden egyéb zajforrástól (tükör, rekesz stb.) függetlenített zár csendesebb, mint a távmérős Leica M6 zárja.

A vázban lévő objektív foglalat AI-csatlakozása lehajtható. Ily módon a legrégibb F-Nikkorok is használhatóak az F4-hez, munkablendés fényméréssel.

A mátrix mérés az F–801-hez hasonló öt mezőre osztott érzékelőkkel működik. Viszont egy higanykapcsoló segítségével az elektronika tudatja vele, hogy álló vagy fekvő formátumú kép készül-e. Így tudja, hogy a felül lévő nagyon világos felület valószínűleg az ég, és ehhez mérten állapítja meg az expozíciót.

A kézi expozíció beállításon kívül idő-, rekesz-, program-, és rövididő program móddal működik. A CPU nélküli – tehát nem AF vagy P – objektívek csak időautomatával vagy manuálisan használhatók.

Több-kevesebb korlátozással az SB–16B, SB–20, SB–22 és SB–23 vakukkal is használható volt, teljes tudását azonban csak az SB–24 vakuval nyújtotta.

MF–23 multifunkciós hátlapjával kiegészítve más funkciókat is használhatunk. Az MF–24 hátlap a csúcsgépeknél kezdettől fogva alkalmazott 250 felvételes multifunkciós hátlap volt, az MF–23-hoz hasonló funkciókkal. Az elődjéhez hasonló típusú keresők – normál, HP, 6x-os nagyítású és fényakna – 100%-os keresőképet adtak.

Az F4S jelzésű változat 6 darab ceruzaeleme nem a markolatban, hanem a külön ráhelyezhető MB–21 teleptartóban és a hozzá tartozó markolatban volt elhelyezhető. Az 1991-ben megjelent F4E típus MB–23 jelzésű teleptartójába pedig az MN–20 típusú akkumulátor volt behelyezhető. Mindkét teleptartóval maximum 5,7 kép/s volt a filmtovábbítás sebessége. Az élességet és a fényt ekkor is minden kockánál állította, illetve mérte. Mattüveget 13-féle típusból választhattunk.

Az F4S fényképezőgép 2450 darab alkatrészből állt. Összehasonlításul: az előd, az F3 1250 darabból, az utód, az F5 (szintén beépített továbbító motorjával) 1900 darabból van „összerakva”.

1990. szeptember: Nikon F–601. A típusjelzésből is láthatóan az F-801 testvére. Formára is hasonló, de olcsóbb gép. Beépített motorja csak 2 kép/s sebességű, és a megvilágítási idők is „csak” 30–1/2000 s közöttiek, szinkronideje 1/125 s. Autofókusza is a bátyjához hasonló. Mátrix, középre súlyozott (75/25%) és spot fénymérése volt. 3 vagy 5 felvételes expozíció sorozat készíthető 1/3, 2/3, 1 Fé-es fokozatokkal. Beépített vakujának 13 a kulcsszáma, és a 28 mm-es objektív látószögének megfelelő a világítási szöge. Automatikus kiegyenlítő derítése a Nikon vakukkal működik, egyébként normál TTL vakuzása van. Hosszú megvilágítási időre és a második redőnyre is szinkronizálható. HP típusú keresőjének nézési pontja 18 mm.

Az egyidőben megjelent F–601M-ben nincsen autofókusz és vaku, valamint spot fénymérés. Az élességállítás kézzel történik.

1992. szeptember: Nikon F90. Számtalan újdonsággal, ami már előre vetíti a jövendő csúcskamerában várható alapvető tulajdonságokat.

Autofókuszának érzékelői kereszt alakban vannak elhelyezve, vízszintesen 7 mm, függőlegesen 3 mm a méretük. A megváltozott CAM 246 típusú AF-modul vízszintesen 86 pár, függőlegesen 37 pár, azaz összesen 246 darab érzékelőt tartalmaz, ily módon téve lehetővé a bármilyen irányú vonalakra történő élesre állítást. Mozgó tárgy esetén – elődjeihez hasonlóan – ez is követő élességállításra kapcsol át.

Az eddigi ötmezős fénymérés középső mezejét tovább osztva, az F90 nyolc mezőben mért adatokkal dolgozik. Középre súlyozott mérése 75/25% elosztású, spotmérése a keresőkép egy (!) százalékát kitevő felületen mér. Világújdonság volt, hogy az ekkor forgalomba kerülő D-típusú objektívekkel dolgozva a távolság (Distance) adatokat is figyelembe veszi az expozíció meghatározásánál. Ennek főleg vakus felvételeknél van jelentősége, de az F–801-gyel történt összehasonlítás azt bizonyította, hogy normál fénymérésnél is számít e módszer alkalmazása.

Vakus fénymérésnél más újdonságot is bevezettek. A fővillanás előtt a vaku nagyon kis teljesítményű, szemmel nem látható elővillanást bocsát ki, és a középszürke első zárlamella-sorról visszavert fényt ötmezős érzékelővel értékeli. Amennyiben nagyon fényes pontot (ablak, tükör stb.) érzékel, azt a végső szabályozásnál figyelmen kívül hagyja. Mivel azt is tudja, hogy az élesre állított főtéma milyen távolságra van, ezért a sötét háttér előtt álló alak sem lesz túlvilágítva. A zár kinyitásakor az eddig megszokott módon méri a film felületéről reflektált fényt – szintén öt mezőben – és a végső fényteljesítményt mindezek alapján határozza meg.

Az akkor szintén megjelenő SB–25 típusú vakuval úgynevezett FP-szinkronizálás is megvalósítható, azaz 1/4000 s-os megvilágítási időig használhatunk vakut. Ilyenkor a vaku a zár teljes lefutási ideje alatt igen nagy frekvenciával villogó fényt bocsát ki, ami gyakorlatilag folyamatosan világítja meg a filmet. A vaku kulcsszáma ez esetben természetesen töredékére csökken.

Felső kategóriájú Nikon kameránál először az F90-ben volt lehetőség hétféle program – Vari-program – használatára. Ezek: mélységélességi, közelfényképezési, sport, portré, portré a vörösszem-effektus kiküszöbölésével, sziluett és tájkép program. Ezek használatakor a rekesz- és az időértékeken kívül a mérési módot és az autofókusz mezőt is automatikusan választja meg a kamera.

HP-típusú keresője 92%-os, nézési pontja 19 mm, standard mattüvegje csak az E-típusú, főleg építészeti és reprodukciós felvételekhez optimális mattüvegre cserélhető.

Filmtovábbítási sebessége 3,6 kép/s.

A Sharp cég bizonyos típusú kalkulátoraihoz csatlakoztatva a gépet, egyéni programokat állíthatunk be, tárolhatjuk a felvételi adatokat és még nagyon sokféle lehetőséggel élhetünk.

1994. szeptember: Nikon F90X. Az új AF-szoftvernek és némi mechanikus módosításnak köszönhetően erősen felgyorsult az automatikus élességállítás, ily módon követő autofókusznál is 4,1 kép/s lett a sebesség. Eközben természetesen a fényt is mérte minden expozíció előtt. Csak az F5 bevezetésekor derült ki, hogy az abban alkalmazott „Lock-On” módszer már az F90X-ben is működött, bár erről az első kezelési útmutatókban nem esett szó. E rendszer jóvoltából a követő élességállítás – az addig mért adatok alapján –, akkor is folytatódik, ha rövid időre más tárgy vagy személy kerül a gép és a céltárgy közé.

Újdonság volt, hogy – Nikon gépnél először – a megvilágítási idők 1/3 Fé-nyi fokozattal voltak állíthatóak, ami tekintetbe véve, hogy a Nikon objektívek rekeszgyűrűje finoman nem állítható, főleg fordítós film használatánál igen hasznos szolgáltatás. Az F–801-hez hasonlóan minden érték beállítása a vezérlőtárcsával történt, a megfelelő választógomb egyidejű lenyomásával.

Álló formátumú kép készítését könnyíti meg a váz aljára csatlakoztatható MB–10 telepegység, amelybe vagy az egyébként is használt négy ceruzaelem helyezhető be, vagy pedig két darab 3 voltos CR123A típusú lítium elem. Utóbbi főleg nagy hidegben, vagy ritkán használt gépnél előnyös. Az F4-hez, majd az F5-höz hasonlóan álló kép felvételekor e telepegységen külön kioldó gomb biztosítja a kamera biztos fogását.

1994-ben jelent meg a Nikon F50. Tükörreflexes kamera „vasárnapi knipszelők”-nek a huszadik század – avagy a második évezred – végén. Kezelési útmutatója mindössze négy oldalas (F5: 170 oldal). Ennek ellenére két-három évtizede még elképzelhetetlen műszaki képességei vannak.

Egyszerű üzemmódban csak be kell a gépet kapcsolni és lehet exponálni. Haladó üzemmódban azonban minden funkcióba bele tud avatkozni a fotós. A nyolc beépített program szimbóluma a gép tetején lévő pontmátrixos kijelzőn látható. Rekeszautomata, időautomata és általános programautomata mellett kézi beállítást is választhat a fotós.

Autofókusz-érzékelője a jó öreg AM200 ismét továbbfejlesztett változata, amely az eddigiekhez hasonlóan még –1 Fé-nél is élesre állít segédfény nélkül. Ebben a gépben viszont csak egyenletesen felénk mozgó vagy távolodó témára működik a követő élességállítás, irányváltoztatásnál kikapcsol.

Fénymérése kézi beállításnál középre súlyozott, program üzemmódokban hat mezős mátrix méréssel működik, és együtt dolgozik a 13 kulcsszámú beépített vakuval. A megvilágítási idők 30–1/2000 s között vannak, 1/125 s-os szinkronidővel. Keresője a filmre kerülő kép 90%-át mutatja. A beépített motorral nem készíthető sorozatfelvétel.

1994. szeptember: Nikon F70. Bár AF modulja más típusú, CAM274 jelzésű, az élességállítási terület az F90-.hez hasonlóan 7 mm széles és 3 mm magas. Széles és spot AF-re kapcsolható, és követő élességállítással is működik.

3D mátrix fénymérése nyolc mezős, és a távolságadatokat is feldolgozza. Középre súlyozott mérése 75/25%-os, spotmérése a kereső közepén lévő 3 mm átmérőjű felületet méri.

Beépített vakujának kulcsszáma 14, és világítási szöge a 28 mm-es objektívnek felel meg. Beépített vakuja a maga nemében elsőként 3D multiszenzoros kiegyenlített derítéssel is dolgozik, és a második redőnyre, illetve hosszú időre is szinkronizálható, valamint a vörösszem-effektus csökkentésére is alkalmas. Teljesítménye korrigálható +1 és –3 Fé között, ami beépített vakunál szintén szokatlan szolgáltatás. Három felvételes vakus expozíció-sorozat is készíthető.

Nyolcféle speciális programja van, ezeknél mindent az elektronika állít. Eddig egyedülálló módon ezeket a beállításokat és minden szükséges információt színes LCD jelez a gépváz tetején. Motorja 3,7 kép/s-ra képes.

Az F70 műszaki alapjaira épült az idén tavasszal forgalomba került Pronea 600i kamera. Az i jelzés az IX-re, az APS rendszer filmtípusúnak kódjára utal. Végső fokon az APS rendszerhez igazított F70-ről beszélhetünk. Alapfunkcióik azonosak, még vakujuk teljesítménye is megegyezik. Ezen kívül természetesen mindent tud, amit az APS lehetővé tesz (lásd. a Fotóművészet 97/1–2. számát). Jelenleg csak a Minolta és a Nikon tükörreflexes APS kamerája teljesíti az új rendszer valamennyi követelményét.

A többszörös világrekorder új csúcskamera

1996. június 20: Nikon F5. Mivel a gépet lapunk 96/3-4. számában részletesen ismertettük, ettől most eltekintünk. Csupán a világújdonságnak számító tulajdonságait soroljuk fel.

3D színes mátrix fénymérés 1005 pixellel, amely a kép színeit is értékeli.

8 kép/s felvételi sebesség követő autofókusszal, és kockánkénti fényméréssel.

Ötmezős dinamikus autofókusz (Multi-CAM1300 modullal).

Öntesztelő zárszerkezet.

Ezeken kívül meg kell említeni, hogy Nikon gépnél először lehetséges az objektív rekeszértékének elektronikus beállítása, mégpedig 1/3 fokozatokkal. A szokásos 150 ezer felvételre tesztelt zárja az F4-hez hasonlóan két sor fémlamellából áll. Dinamikus autofókusza „elhúzás” nélkül is követi és élesre állítja a képmezőben mozgó tárgyat, átadva azt a mozgás irányába eső másik AF-mezőnek.

Utószó

Ismertetésünk, meglehetősen nagy terjedelme ellenére, közel sem teljes. Nem esett szó a ma egyre nagyobb jelentőségű digitális kamerákról, szkennerekről és egyéb elektronikus eszközökről.

Nem említettük a vakus fényképezésben, főleg a derítésben élenjáró Nikon vakukat sem. Evvel kapcsolatban meg kell azonban említeni, hogy ellentétben több vezető márkával, a Nikon vakuk típusszámának semmi köze sincs a teljesítményhez, nem jelzi a kulcsszámot. Az 1969 februárban megjelent első, SB–1 típus óta folyamatos a számozás, a jelenleg utolsó SB–28-ig. Bármennyire is hatalmas e területen is a fejlődés, lapunk terjedelme véges.

A fényképezőgépeket tekintettük a fejlődés alapjának. Ennek ellenére nem esett szó a kompakt kamerákról, amelynek első darabja 1983-ban jelent meg L35AF típusjelzéssel. Az elmúlt tizenöt év alatt megszámlálhatatlan típus jelent meg e kategóriában, és kevés kivételtől eltekintve nem hoztak említésre méltó technikai újdonságot. Talán csak a Zoom VR700 kivétel, amelyben először alkalmaztak fényképezőgépben a berázás okozta életlenséget csökkentő szerkezetet. Ennek is van azonban műszaki előzménye, hiszen a hatvanas években Super 8 mm-es filmfelvevőhöz már készített ilyen eszközt a Nikon.

A víz alatti fényképezéshez készült Nikonos kamerák története is külön cikket kívánna. Az 1963-ban francia kooperációban gyártani kezdett sorozatnak ma a Nikonos V jelzésű tagja fut, TTL fényméréssel és TTL vakuvezérléssel. Az 1992-ben megjelent tükörreflexes, autofókuszos Nikonos RS-t mindenki megcsodálta, de kevesen tudták megfizetni. Gyártása 1996-ban megszűnt.

Befejezésül egy személyes emlék. Jelen ismertetés összeállítója fotós működésének kezdete, a negyvenes évek vége óta évtizedekig fotózott motorsportot. Akkoriban még a Várban is rendeztek bajnoki futamokat. Több kollégával állunk 1949-ben két futam közötti szünetben a Hunyadi János út nyújtott kanyarjában, és szakmai témákról beszélgetünk. Egyik, számomra akkor idősebb kolléga, aki valamennyiünk közül a legjobb géppel, egy Contax I-gyel (az ún. fekete Contax-szal) dolgozott, megjegyezte: „Miért is nem lehet látni a keresőben, hogy hány méterre állítottam élesre? Soha sem tudom, merjek-e exponálni, jó-e a távolság?”

Mindig ezek a szavak jutnak eszembe, valahányszor a mai gépekről írok vagy beszélek. Örüljünk a technika nyújtotta mai lehetőségeknek, és tanuljuk meg használni azokat.

Schwanner Endre

Az F-36 motoros Nikon F hátlap kezelő szerveit bemutató ábra teljes képaláírása: