SARAH MOON – INTERJÚ ÉS ÖNVALLOMÁS

Fekete nadrág, több réteg vékonyabb–vastagabb pulóver és kardigán a szürke és a fekete különböző árnyalataiban: Párizsban a színtelen lezserség a sikk. E hűvös áprilisi reggelen így fogad a nagy, komor házban Sarah Moon, s ő csak tudja, mit tesz, hisz több mint harminc éve együtt él a divattal.

– Pályája kezdetén a kamera túlsó oldalán állt: manöken volt.

– Az akkori férjem festő volt, s én néhány évig így kerestem a kenyeremet.

– Ekkor kapott kedvet a fotózáshoz, vagy már előzőleg is foglalkozott vele?

– Mindig is rajzoltam, két évig divattervezést tanultam. És mindig is vonzódtam mindenféle képhez, nemcsak a fotóhoz, hanem a mozihoz, a festészethez, mindenhez, ami vizuális. Nem akartam kifejezetten fotográfus lenni, először csak a barátaimat fényképeztem, aztán megkértek erre–arra… Abban az időben a hatvanas–hetvenes években – valahogy nem tervezett az ember olyan előre, mint ma, napról napra éltünk, meg se fordult a fejünkben, hogy valamilyen „normális” élet után vágyakozzunk. Az én életem így alakult, s aztán már nem volt megállás.

– Végzett-e fotográfiai tanulmányokat?

– Nem, először a manökeneket fényképeztem, ketten–hárman jó barátnőim lettek, s elkészítettem a portfólióikat. Így kezdtem dolgozni. Aztán egy barátnőm belépett a Cacharel divatcéghez, és fényképeket kért tőlem, egy másik barátom a Harper’s Bazaar-nál dolgozott… Az emberek elkezdtek érdeklődni a munkám iránt, és nagyon gyorsan azt a benyomást keltettem, mintha már sokat dolgoztam volna. Ráadásul szinte az egyetlen női fotográfus voltam a divatszakmában.

– Igyekezett-e valamilyen fotográfiai irányzatot követni, volt-e fotográfus példaképe?

– Nem volt példaképem, leginkább a film ösztönzött. Meg a könyvek… Nehezen tudnám megfogalmazni, mi inspirált igazán, mindaz, amit láttam…

– Milyen fotográfusok közt forgott?

– Guy Bourdin állt a legközelebb hozzám. Ha meg kellene neveznem valakit, aki igazán kedvet adott a fotografáláshoz, akkor Guy Bourdin nevét említeném. Ő egészen költői, álomszerű módon állt hozzá a divatfényképezéshez. A fejében születtek a képek. Festett is egyébként. Fantasztikus képzelőereje volt. Ott voltak aztán olyan mesterek persze, mint Avedon, Lilian Bassman, Munkácsi, de náluk is jobban szerettem Rodcsenkót. Nemcsak a divat világa vonzott, a divatfotó egyszerűen az a mesterség volt, amit meg akartam tanulni és a lehető legjobban művelni.

– Az önmagáról készített portréfilmben említi: „Irigylem azokat, akik képesek lefényképezni az életet. Én menekülök előle.” Mindig is így volt vele?

– Először is nem vagyok képes olyan embereket fotografálni, akik előzőleg nem adták a beleegyezésüket. Valószínűleg túl félénk vagyok. Képtelennek érzem magam az utcán fényképezni, valakire rászegezni a gépemet. Nem tudom lencsevégre kapni a rideg valóságot, a szociális problémákat. Stúdión kívül is fényképezek persze, de csak üres, kihalt tereket. Ezért mondanám, hogy inkább azért fényképezek, hogy elmeneküljek a valóságtól, mintsem hogy megörökítsem.

– Szüksége van a modell jelenlétére, ő az, aki elindít önben valamit?

– Mindenképpen a modellen keresztül érkezik a meglepetés. De jelenleg inkább az érdekel, hogyan tudok elvonatkoztatni tőle. Annyit fényképeztem felöltözött modellt, hogy most inkább az absztrakció érdekel, az, hogy hogyan idézhetek fel egy nőt a lehető legkevesebb eszközzel. Azt szeretném, ha szinte semmi se maradna belőle, már arca se volna… Szeretnék kiirtani mindent, ami felesleges…

– Ezekhez a kísérletekhez talán már nincs is szüksége arra, hogy a divat, a reklám ürügyül szolgáljon?

– De, kell az ürügy, hogy az ember a modellel dolgozzon, kell a ruha, kell a stúdió. Vagy ha nem, akkor lehet, hogy nem marad más hátra, mint az akt. De az akt inkább a portréhoz áll közel. A ruha mégiscsak maszk. A ruha ürügyén elmondunk valakiről valamit, de az a valaki nem feltétlenül a mi kedvünkért van ott, mintha portrét készítenénk. Persze mindez nem egyszerű elméleti kérdés. Ha valaki azt mondaná holnap, hogy készítsek egy sorozat aktot egy szappanreklámhoz, nem azon kezdeném el törni a fejem, hogy érdekel-e az akt, hanem a bőr, az emberi hús állna a munkám középpontjában. Ezért szeretek annyira fürdőruhát fényképezni, mert akkor tényleg szinte csak a test látszik.

– Hogyan születik meg az ötlet, milyen „színpadot” rendez be, milyen színházat játszat el egy-egy ruhadarab megjelenítéséhez?

– Azelőtt rettenetesen szükségem volt rá, hogy a fotó narratív legyen, vagyis el tudjuk képzelni, mi történt a fotó előtt és után. Kitaláltam magamnak egy történetet, és fényképeket készítettem egy filmről, amelyik nem létezett. A forgatókönyv persze nagyon minimális volt, s én mindig azt a pillanatott kerestem, amelyik sűrítve kifejezi az egész történetet. Mostanában sokkal többet dolgozom stúdióban, és sokkal kevesebb kellékkel… Nincs kedvem történeteket elmesélni, inkább valamiféle letisztultságra vágyom egyre inkább, nem tudom, miért. Ez sokkal nehezebb. Például a színes fotón, amit egyre többet készítek, a forma és a szín már önmagában narratív…

– S miközben vár, sok felvételt készít. Érzi-e, melyik lesz a jó?

– A 24 x 36-os filmmel olyan rövid volt a pillanat, hogy sose tudtam, melyik az igazi. Úgyhogy folytattam, kifulladásig. Amióta Polaroiddal dolgozom, jobban kontrollálni tudom, ami történik, beszélni tudok a manökenhez, elmondhatom neki, mit keresek. Látom, hogyan bontakoznak ki a dolgok. De azért nem mindig. Van, hogy azt hiszem, nem találtam meg, amit kerestem, s aztán másnap rájövök, hogy valami mégiscsak történt… hogy csináltam egy fotót, amilyet jó, ha minden három hónapban csinálok…

– Gyakran éri meglepetés a fotó előhívásakor?

– Néha. A Polaroiddal persze nem annyira.

– Milyen Polaroid készüléket használ?

– Egy régi 180-as gépet, aminek csak egy lencséje van, s ez körülbelül egy 45–50-es normál objektívnek felel meg.

– Laboratóriumi úton beleavatkozik-e a fénykép születésébe?

– Egyáltalán nem. Először is nem én hívom elő a fotókat, hanem valaki, akivel tizennégy éve dolgozom együtt. Persze megbeszéljük a dolgokat, tudom, hogy mit szeretnék, s ő sokkal jobban és gyorsabban megcsinálja nálam. De a negatívon minden rajta van.

– És a „flou” hatás, amit gyakran látni önnél?

– Az nem flou, hanem bemozdulás. Valami elmozdul. Vagy üveg mögül fényképezek. Nem az a célom, hogy a fénykép minél élesebb legyen. Az a jó, ami a legjobban szolgálja a fotográfiát.

– Egyetért azzal, amit gyakran emlegetnek ön kapcsán, hogy a fotográfia impresszionista irányzatát képviseli?

– Nem, nem hiszem. Ez csak olyan címke. Azok, akik ehhez az irányzathoz tartoztak, a különféle laboratóriumi beavatkozásokkal szándékosan igyekeztek impresszionista hatást elérni. Én egyáltalán nem, ellenkezőleg… Az idő persze roncsolja a fotót. A Polaroid rendkívül érzékeny negatív. Gyakran keletkeznek rajta foltok, csíkok, s én meghagyom ezeket. A szegély a fotóhoz tartozik, ahhoz se nyúlok.

– Sose dolgozott férfi manökennel?

– Nem kérik tőlem, pedig szeretnék. S tudja, ha nem volnának a megrendelések, nem tudom, hogy magamtól fotóznék-e. Szükségem van az állandó külső ösztönzésre.

– Pedig érdekes volna megnézni, hogyan fényképezi egy nő a férfiakat.

– Portrékat készítettem, s jobban is szeretem a férfi-, mint a női portrét. A nők mindig azt várják, hogy eltüntessük a ráncaikat. A férfiakat az ilyesmi nem zavarja, s a fotó érdekesebb lesz.

– S vajon a női modell számára nem izgalmasabb-e egy férfi fotográfus?

– Annak idején magam is tapasztaltam manökenként, hogy női modell és férfi fotográfus között a munka során gyakran óhatatlanul kialakul valamiféle kölcsönös szexuális vonzás. Női fotográfussal más a helyzet, ott egyfajta cinkosság alakul ki, s ez is lehet nagyon érdekes és konstruktív.

– Fotográfusként a maga útját járja, vagy vannak ön körül más fotográfusok, barátok vagy tanítványok?

– A férjem révén, aki kiadó volt és a Centre National de la Photographie igazgatója, mindig fotográfusi közegben mozogtam. Vannak fotós barátaim, de dolgozni egyedül dolgozom.

– Gyakran utazik külföldre?

– Nem, szeretek itt dolgozni. Én Párizsban utazom, kihalt kávéházakban, elosztópályaudvarokon, hotelszobákban, üres lakásokban és irodákban, elhagyatott kertekben. Fiatalabb koromban mozgékonyabb voltam, a film előtt.

– Szögezzük le, mit is ért „a filmen”.

– A kilencvenes évek elején készítettem egy játékfilmet, ez volt az első filmem, s valóságos cezúrát jelentett a pályámon. Azóta van „a film előtt” és „a film után”.

– Ez azt jelenti talán, hogy mostanában egyre többet filmez és egyre kevesebbet fényképez?

– Nem, de az elmúlt években több filmet is készítettem. Egy dokumentumfilmet a fotográfus Cartier-Bressonról, egy másikat a Lumi?re-testvérekről, egy filmet negyven filmrendező kísérletezéseiről az „ősi” módszerekkel. Jelenleg Lilian Bassman divatfotográfusnőről tervezek egy harminc perces dokumentumfilmet. Nyolcvankét éves, mindig nagyon szerettem a munkáját, érdekel a pályafutása. A negyvenes–ötvenes években a nőknek egészen más arcuk volt, gondtalanság lengte körül… A nőiesség, a habos–babos ruhájú nő képe azóta egyre inkább eltűnőben van. Egy dekadens világban a női bálvány is lehanyatlott.

– Akkor ezért nem vidámak sosem a fényképei?

– Talán, pedig jómagam elég vidám természet vagyok.

(Szabolcs Katalin)

“Hosszú éve készítem ugyanazt a fotót. Egy divatfotót, egy ruhát egy nővel, vagy inkább egy nőt egy ruhával. Kint – bent – állva – ülve – közelről – messzebbről – árnyékban vagy fényben – télen–nyáron – mindegy.

A különlegeset fényképezem – az elmúlót – a valószínűtlent vagy a szépséget – keresem benne a megindítót, s ez a kutatás egyre reménytelenebb.

Gyakran irigylem azokat, akik képesek lefényképezni az életet. Én inkább menekülök előle – a semmiből indulok ki – nem tanúskodom semmiről – kitalálok egy történetet, amit nem mesélek el, elképzelek egy helyzetet, amely nem létezik – létrehozok vagy eltüntetek egy helyszínt, átrendezem a fényt – kikapcsolom a valóságot s aztán meglátom, mi lesz…

Lesem, mi az, amit nem láttam előre, várom, hogy rájöjjek, mit felejtettem el – lebontom, amit felépítettem – reménykedem a szerencsében, és mindennél jobbn kívánom, hogy megérintsen, miközben a fényképezőgépbe nézek.

Forgok a modell körül – nézem a végtelenségig – szemből, profilból, hátulról, oldalvást… Egészalakosan – félbevágva – változtatom a szöget, csalok a perspektívával – összekuszálom a nyomokat – már nem tudom, mit tegyek, már nem tudok semmit – körülöttem nő az űr. A modellnak megvan a helye – keresem az enyémet – nem találom, várnak – szeretnék eltűnni onnan. Folytatom – belekapaszkodom a vonalakba, a nyak ívébe – a ruha hajtásaiba – a kéz mozdulatába – csípő mozgásába. A modell lassan mozdul – sugall valamit – próbálja megérteni, amit nem tudok elmagyarázni, megpróbál eljátszani egy szerepet, amit nem ismerek – hallom magamat, amint azt mondom neki – nem, ne csinálj semmit. Akkor megint vár. Rámszegezett tekintettel – látja pánikomat – vádolom magam, amiért elbátortalanítom őt. Elkattintom a gépet – jó, mondom… Úgy teszek, mintha, egyszer, kétszer, harminchatszor… Remélek és újrakezdek.

Sötétedik. Változik a fény. Biztonságérzetem elszáll. Soha többet nem akarok fényképezni – de azért folytatom és egyszerre – nem mindig, de néha – történik valami – valami megváltozott – sose tudom, miért, talán egyszerűen csak a jó helyen vagyok a jó pillanatban – vagy csak hiszek benne – néha a másodperc tört részére – mint valami szikrát – megpillantom a szépséget vagy a szokatlant – vagy a különbséget vagy egyszerűen a meglepetést. Nem tudom – hirtelen minden felgyorsul a nagy lassúságban és magával ragad és végre – tetszik az, amit látok és már nem tudom nem megtalálttá tenni és újra elveszíteni és tovább folytatom egész nap, mert egyszer már létezett.

A kontaktokon aztán másodpercről másodpercre nyomon követem a félelmet – a lassúságot – a kínszenvedést – a képtelenséget – s néha mégis rábukkanok egy fotóra, amelyben – ahogy mondják – van valami –

egy fotóra, amely az enyém – egy igazi fotóra – a kegyelmi pillanatra, melyet majdnem elmulasztottam – mely talán nem ismétlődik meg soha.”