RÉVÉSZ TAMÁS: BUDAPEST

Az előző századfordulón, amikor Budapest legjava megépült és az ország egy soha nem tapasztalt virágzás kellős közepén büszkélkedett ezeréves történelmével, Klösz György, a neves fotográfus végigfényképezte a fővárost. Szecessziós portálok, újonnan avatott hidak, klasszicizáló méltósággal terpeszkedő középületek, és középen a szelíden kanyargó Duna-csík, ez volt akkor Budapest. Igazi polgárokkal, akik nemcsak építették, de szépítették is a házakat, igazi színházakkal, a korszak csúcstechnológiája szerint készült hidakkal, automobilokkal, Városligettel és hegyvidéki romantikával.

Most, száz évvel később, a jelen és a jövő képeire egyformán érzékeny fotósok egy különféle identitású csoportja a halódó Budapestet fényképezi. Sietve, hogy az exponálás és az előhívás között eltelt rövid idő alatt nehogy további részek vessék le eredeti szépségüket és adják át magukat a végelgyengülésnek. Ez a kép olyannyira hiteles, hogy, ha ma hű képet akar adni a városról, nem mellőzheti a romlás esztétikáját. Révész Tamás reprezentatív Budapest-albuma is ilyen félig-mementó. A város mai képei fölé egy-egy oldalon egy hasonló vagy ugyanolyan szemszögből készült, száz év előtti Klösz György-fotót tett, hogy megmérkőzzön egymással a kétféle látvány. Látjuk, ahogyan az 1890-ben még kiépülőfélben lévő Blaha Lujza tér mára visszataszító bádogbódé- avagy zsebtolvajparadicsom lett, de azt is, hogy a Ferenciek tere, felszabadulás ide vagy oda, ma is a két ékes ikerpalotával zárul a Duna felé – akkor is, ha a nagy lökdösődés valószínűleg valutacsencselőket és egyéb tiltott élvezeteket űzőit, sőt bűnö(ző)ket rejt. Annak a folyamatnak, aminek a Klösz-fotók az elejét jelentették, ma a végét járjuk. De Budapest így is, még mindig tud szép lenni. Az ötven éves háborús belövések és az ötéves koldusgyerekek ellenére is. Révész Tamás különleges képi szemléletében a szépség ugyanis nem pusztán az épületek állagára, a polgárok otthonos, várost-belakó viselkedésére korlátozódik: ilyen tekintetben néhány fél-városrészt leszámítva Budapest jó ideig kizárattatna a szépség égi szféráiból. Ezeken a fotókon mégis szép a Várnegyedben a könyvtár felé igyekvő lány lépte, szép a gótikus mérműablakot mászókának használó kölykök őszi játéka, és szép az a fa, amelyik a Gutenberg tér piszkát jótékonyan eltakarja a szemünk elől.

Mindegyik képen az idő furcsa eltolódásából keletkezett, bizarr szépség van jelen. A réginek tűnő, mert lepusztult vagy sok pénzzel elcsúfított jelen, és a valaha-új igazi szépségek között az idő oda-vissza járkál. Megfordul vagy irányok nélkül közlekedik, és a földi kronológia, Einstein relativitás-elmélete és a világűr egyes folyamataiban véletlenszerűen áramló, hol egyenes, hol fordított irányú időfogalom itt az ember által is kódolható. Nem elmodósik, mert Révész fotográfiái pontosak és élesek, szigorú, gyakran geometrikus-vonalas kompozíciójuk mindig egyértelmű. Hanem a város elemeinek változásai szenvedik el az idő garázdálkodásait. Mert Budapest lakói csak szeretik, de nem védik meg a városukat. Hagyják, hogy saját romlásuk a város testén is mind nagyobb sebeket üssön, hogy a felgyorsult időben a tehetetlen város hozzájuk hasonlóan elesett és ideiglenes legyen. Paul Virilio, a modern város romlásának krónikása, a totális háború mintájára hajazó urbanizmus logisztikai elveit, és a városlakók sebességmámorát tartja a vég felé száguldás kenőanyagának. A városi ember ma idült értékzavarban szenved, és ha látná is, mit kellene védenie, annyira rohan, hogy nincs ideje megérteni mindezt. Belefulladt a rohanó jelenbe: már a századforduló matematikája rájött, hogy az idő többé nem szemlélhető kívülről. A megfigyelő is benne foglaltatik a rendszerben, és észlelése így csakis viszonylagos lehet. A század embere számára ezt a felismerést nem a relativitás elmélete, vagy annak filozófiai magyarázatai, hanem fotó és a film tették kézzelfoghatóvá.

Ezért lehet kitüntetett szerepe egy szemléletében kortárs város-albumnak. A fotográfia, általában, és ezúttal Révésznél is, noha technikailag az idő egyetlen metszetét képviseli, egy törtmásodpercnyi expozíciós idő állapotát rögzíti, mégis múltat és jelent egyformán magába sűrít. A kép bemozdítása nemcsak a sebesség-isten pozitivista képe, hanem a jelen-lét hitelességének kulcsa. Ha tetszik, egyszerre etikai ítélet is: a Gresham-palota rogyó üvegkupolája kívülről-belülről omlik rá a városlakók lelkiismeretére Révész Tamás fényképein. Az album képei két rétegben hántják le Budapestről a valóság jelmezét. Révész kedveli a felső gépállású totálokat, és felülről, a megszépítő távolságból, Budapest különleges fekvése jobban érvényesül, mint a város közelképe. Aztán közelebb megy, és az íves hidak mellett meglátjuk a hajléktalanokat, a szépen forduló Körút polgári üzletnegyed helyett az ócska zsibvásárt. Különösen az alulról, oldalról, közelivel megfényképezett dunai hidak szomorítják el az embert, annyira pontosan nyúlnak át a rosszul szervezett közlekedés terhe alatt, a szépen kanyarintott Duna fölött, már-már merevítő szálkák, vagy az infarktusos szívműtéte alatt felfeszített mellkas csontjait tartó műszerek a város-lény testében. Mintha ebben a városban valami vagy romlana, vagy épülne, múltja és jövője inkább látszik, de a jelene nem. Hogy miből romlik, azt tudjuk, de hgy mivé lesz, fajul, épül és torzul, akárcsak polgársága, az baljós titok. Révész képei szerint is szinte csak egyvalami maradt ma is ugyanolyan, mint régen volt: az a Várhoz vezető gyönyörű lépcsősor, amelyiken Budapest minden tizenévese legalább egyszer csókolózott már.

Kérdés, hogy melyik inkább Budapest: a Halászbástya gallyak-csipkézte éjszakai sziluettje vagy a szórópisztollyal telerondított, ütött-kopott házfalak. Ez is, az is, mondják Révész Tamás fotói és a képaláírásokat jegyző amatőr várostörténész, Bächer Iván. A turkálóboltok is, a bérház-udvarok is, az osztrák szállodaláncok Dunapartot csúfító tömbjei is, a kaszinók is. A város minősége akkor lesz egyértelmű, ha polgárai megtalálják identitásukat. Addig csak eklektikus épületek és eklektikus fotók jelentik Budapestet. Például Révész Tamás nosztalgikus-szomorkás, igaz képmeséi.

A posztmodern eklektikájához tartozik, hogy az album képei CD-n is megjelentek. Nem is akárhogyan, hanem egy virtuális kiállításon, mely a Parlament épületében látható. Csakhogy nem az általunk ismert Országházban, hanem a díjnyertes, de melőzött, soha meg nem megépült Hauszmann Alajos féle változat chipekből összerakott tereiben. Az építész leszármazottja, Seidl Tibor a Graphisoft tervezőjeként feltalált valami fontosat. A fotogrammetriai eljárás ellenkezőjét, nem a fotóról veszi le a tervrajzot, hanem a levéltárban rejtőző tervrajzokról csinál képernyőn megjelenő "fotót". Hogy azon ezuttal kiállítást montíroz és az egérrel rápöccintve Révész Tamás fotói üzennek a Guttenberg-Galaxis Budapest nevű bolygójáról, az két a kiadó, a Herald és a Graphisoft remek üzleti fogása.

Szegő György