KÉT FOTÓALBUM: ELŐZMÉNYEK ÉS PERSPEKTÍVA

Kulturális és művészeti életünk furcsán ellentmondásos voltát mutatja, hogy miközben folytonosan a lehetőségek szűkülését, de legalábbis korlátozott voltát érzékeljük, a fotóalbumkiadás mind mennyiségileg, mind minőségileg erőteljesen javul. Az már egy másik kérdés, hogy mondjuk egy átlagos jövedelmű állampolgár pénztárcájából ez vásárlással mennyire követhető, de maga a jelenség mindenesetre figyelemre méltó, különösen egy olyan speciális területen, amely nemcsak fotográfiai értékeket reprezentál.

Valószínűleg nem igényel túl sok bizonyítást: Magyarországon mostanában nosztalgia él a századforduló, a századelő iránt. Ennek számos jele tapasztalható az élet különböző területein. Az okok összetettek. Egy kevésbé tudományosat felidézve: nagyapáink emlékezete szerint abban az időben nem vágták bele a szalámivéget a tízdekás csomagba. Kézenfekvő lehet az ellenvetés; könnyű ilyet állítani ama bizonyos megszépítő messzeség távlatából, s egyébként: akkor sem futotta mindenkinek szalámira. Mindez igaz. De az is, hogy ez a megközelítés ugyancsak sokatmondó.

Hiszen ha leegyszerűsítő módon is, de végső soron a biztonságos növekedés, a polgári tisztesség világára utal. Amely, mint a történelemből tudjuk, korántsem volt hibátlan – 1913-ban példának okáért egy miniszterelnök is megbukott, mert kiderült: korábban, még pénzügyminiszterként közpénzt juttatott pártja választási kasszájába –, de az ország fejlődése, polgárosodása vitathatatlan lendületet mutatott. Alighanem ez a gyarapodás-, polgárosodás-példa az, ami mostanában, az újrapolgárosodás idején a kimondott – kimondatlan nosztalgiát táplálja az akkori idők iránt.

A visszatekintés igénye – bármily tetszetős is lenne ez – nem mai keletű. Fotográfiai téren sem.

A korszakot idéző fényképalbumok sorát minden bizonnyal Klösz György képeinek közreadása indította meg 1979-ben Budapest anno... címmel a Corvinánál. (A kötet angol, német és francia nyelvű változatban is megjelent.) Úgy tűnik: már akkor volt valami a levegőben, ami a polgári Magyarország-szimbólumot, a századfordulós Budapestet látni, láttatni igényelte. 1979-ben aligha lehetett még sejteni, hogy kereken egy évtizeddel később milyen politikai, gazdasági változások fogják a polgárosodás új folyamatát megalapozni, de mint tudjuk, a szellemi mozgások gyakran megelőzik a társadalmi földindulást.

1983-ban a Helikon fotográfiai képes levelezőlap-gyűjteményt adott ki, ez volt a Budapesti üdvözlet – képválogatás és kísérő-szöveg: Kollin Ferenc; előszó: Sediánszky János (angol és német nyelven is). Különleges színfolt volt 1988-ban a Corvina könyve, a Photo Habsburg. Frigyes főherceg és családja – a képeket válogatta és a képaláírásokat írta: Szakács Margit, szövegek: Heiszler Vilmos, Szakács Margit és Vörös Károly. A fényképek zömét a Habsburg család amatőr fotográfusai készítették.

A nyitányt tehát a Klösz-album jelenti majd két évtizeddel ezelőttről. Ugyanakkor az sem tekinthető véletlennek, hogy az ilyen jellegű művek 1989, a politikai fordulat éve óta növekvő számban és egyre gyakrabban kerülnek a könyvesboltokba. A Wien und Budapest auf alten Photographien (Bécs és Budapest régi fényképeken) – Franz Endler, Mesterházi Lajos és Simányi Tibor szerkesztői és írói munkája nyomán 1989-ben még valószínűleg nem sok magyar olvasóhoz/képnézőhöz jutott el (Wien–München: Jugend und Volk Verlaggesellschaft m. b. H.). – Itt kell megjegyezni, hogy annak idején a Klösz-képekhez is Mesterházi Lajos írt előszót.

A kilencvenes években már több magyar kiadó is sorompóba lépett. 1992 – Officina Nova: A tegnap világa. Magyarországi városok a századfordulón írásban és képekben – Jalsovszky Katalin és Tomsics Emőke összeállítása, az előszót Hanák Péter írta. A Századvég Kiadó gondozásában a Budapesti Photographiák sorozatban látott napvilágot 1993-ban a Margitsziget; 1994-ben a Belváros – a válogatás és az előszó Gál Éva, illetőleg Baróti Judit munkája. Ugyancsak 1994-ben a HG & Társa Kiadó adta közre Baji Etelka és Csorba László könyvét: Kastélyok és mágnások. Válogatás a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára anyagából.

A millecentenáriumi év különösen serkentően hatott e téren: a Kossuth Könyvkiadó Tóth Emese összeállításában A Millenniumi Magyarország. Album korabeli fotográfiákkal, az Atlasz Kiadó 1896 A Millenniumi Országos Kiállítás és az ünnepségek krónikája címmel Varga Katalin szerkesztésében és az általa írt dokumentációval jelentetett meg kötetet. Az 1996-os év legújabb idevágó albuma A másik Budapest. Képeskönyv az elő(d)városokról – összeállítók: Fodor Béla és Horváth Tamás, kiadó: Delta Kft. Csak zárójelben: 1996-ban sor került a Klösz-album újabb kiadására is.

Ha a sor nem teljes, az annak bizonyítéka: a bevezetőben jelzett tendencia igencsak viruló. 1996-ban két olyan kötet is elhagyta a nyomdát, amelyeken egyrészt érződik az előzmények tapasztalatokat adó, gazdagító hatása, másrészt képválogatásuk, és kísérőszövegeik révén történettudományi szempontból is alapműveknek tekinthetők.

Az egyik a Volt egyszer egy Magyarország. Képeit Jalsovszky Katalin és Tomsics Emőke válogatta és szerkesztette, ők írták a jegyzeteket is. Az előszó és az egyes fejezetek írója Gerő András – ő ugyancsak részt vett a képek válogatásában.

Már a cím is telitalálat. Érdeklődést keltő, ugyanakkor történetileg precíz. Véleményt kifejező – talán nem belemagyarázás, ha így vélem –, hogy ugyanis volt egy Monarchia-részként élő ország, amely akkori mibenlétében már a történeti múlté. Azt az országot viszont megismerhetjük – meg is kell ismernünk – fotográfiák, s némi olvasmány közvetítésével. A képek válogatási módja (a kiindulási pontot tengernyi kép jelentette) és a kísérőszövegből tükröződő felfogás az igazi kunszt ebben az összeállításban. A mai Magyarország polgárai ugyanis elég sok akkori ország-értelmezést ismerhetnek. Létezik császár- és királyhű üdvtörténet, kurucos önállóság-vágykép, liberalizmus bölcsőhely-emlékezet, az akkori időket kizárólag a munkásmozgalom születésének és korai virágzásának kereteként értelmező felfogás, van „népek börtöne” emlékkép és létezik a Lajtán inneni térség soknemzetiségű mintaállama-képzet. „Bizonyára lehetetlen a teljes körű és kizárólagos interpretáció, ám lehetséges a hiteles történet felvázolása a hitelességre épülő értelmezés igényével” – mondja Gerő András előszava, s az album beteljesíti ezt a lehetőséget. Alapértéke az, hogy ideológiai és politikai elfogultság nélküli Magyarország-képet ad, amely, mint az akkori valóság volt: többszínű.

A bevezető „Magyarország tájai” ciklus mindössze hat képből áll. Az összeállítók itt nyilván nem a topográfiai teljességet célozták meg, hanem az egykori Magyarország sokféleségéről kívántak jelzést adni. Valljuk be, 1996-ban nálunk ez egy kicsit ismeretterjesztés is. Legalább egy nemzedék számára, mert bizonyos tájékozottságban sokaknak nem volt – nem lehetett – részük.

Gyerekkoromban volt egy olajfestmény a lakásunkban. Amennyire emlékszem, nem testesíthet meg különösebb művészi kvalitást. De nem is emiatt került hozzánk. Szüleim a negyvenes évek végén egy Erdélyből elszármazott vándorfestőtől vették, a kép a Szent Anna-tavat ábrázolta. „Apád a tó közelében gyerekeskedett” – hangzott a magyarázat, s a fizetés kissé homályosnak tűnő körülményeiről csak később derült ki számomra, hogy a vásárláskor inkább szociális segítségnyújtás történt, mint „műkincs”-gyűjtés. Elmúltam már tizenhat éves, amikor a festmény tárgyát, amiről az albumban egy 1886-os fotográfia ad képet, személyesen is megláthattam. Tartok tőle, hogy megkésett tájékozódás-emlékemmel nem vagyok egyedül.

A „Képek és önképek” kissé talányosan hangzó fejezetcím. Egy nehezen összefoglalható jelenségsort próbál tömöríteni. Az állam vezetői, képviselői, intézményei, a politikai élet és a politikai ünneplés eseményei, megemlékezések sorjáznak a képeken.

I. Ferenc József magyar tábornoki díszegyenruhában látható trónra lépésének ötvenedik évében, 1898-ban. Az 1849-ben kivégzett magyar tábornokok emléke ez időre sokak számára már távolinak tűnt...

Az albumban megjelennek az 1904-es parlamenti képviselői közötti háborúság következményei is, de a szétzúzott üléstermi bútorok mögött a honatyák zöme méltóságteljes fényképezési pózban feszít, mintha mi sem történt volna. Egy 1912-es fotográfián választójogot követelő nők tüntetnek az Országház téren. Áprilisi verőfény van; az egyik hölgy a napernyőjére festett szavakkal ad látványnyomatékot is a követelésnek. Vérbeli nőies jelenség!

Szegényes motyókkal, de nem rossz ruhákban, esetenként nyakkendősen, vidéki illetékességű szocialista munkások néznek ránk; kitoloncolták őket a fővárosból.

Andrej Hlinka plébános öntudatos arccal vonul Rózsahegyen az őt „izgatásért” letartóztató csendőrök előtt, Újvidéken viszont emeletes épület homlokzatán cirill betűkkel olvasható: „Matica Szrpszka”.

Aztán ünneplések, ünneplések. Kisszerűen és nagyvonalúan, családiasan és díszmagyarban.

Klösz György fényképén az Iparcsarnok millenniumi kiálllításán olyan tónusfinomságok fedezhetők fel, amit nem egy belsőtér-fényképező ma is irigykedve nézhet.

A „Társadalmi szivárvány” fejezet a dualizmus korszakának országlakóiról nyújt differenciált áttekintést.

A sort az ország életében abszolút többséget jelentő kisebbség, az arisztokrácia, a földbirtokosság képei indítják. Vár, paloták, szalonok, s tulajdonosaik sorakoznak az örökkévaló gazdagság büszke tudatában/tévhitében. Falkavadászat angol módra öltözött urai és hölgyei, mintha gróf Bánffy Miklós Megszámláltattál..., És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol című regényciklusának lapjairól lépnének elénk. Mulatozás cigányzene mellett, jókedvű kártyacsata, dzsentri alakok elegáns megjelenéssel – megannyi íz és szín a korszak atmoszférájából. Az elit soraiba került zsidó nagytőkések szintén megjelennek az album lapjain. A városi polgárság a mindennapos élet funkcióiban tűnik fel: fonalgombolyítás, karácsonyi együttlét, húsvéti reggeli közben, házibálon.

Az iparosság és a parasztság is sokarcú: a módosabb réteg éppúgy jelen van, mint a társadalom peremére szorultak. A „kitántorgott Amerikába” valóságáról egy egész albumlapot betöltő fénykép tanúskodik.

E rész összeállításának erénye, hogy a szociológus objektivitásával ábrázol, önmaga a válogatás által nem ítélkezik, de a nézői állásfoglaláshoz alapokat ad.

„Korszerűség és elmaradottság” – szól a következő egység címe. Valódi együttélésről van szó; Magyarország a kiegyezés következtében lehetőségeket kapott, hogy a kapitalizálódásról történő lekésés terhét csökkentse. Az erre irányuló igyekezet tempója igazán impozáns volt, egy „apró” szépséghibával. A történelmet nem lehetett kiradírozni, meg nem történtté tenni (már akkor sem). Az évszázadokon át felhalmozódott hátrányok mind a maguk tárgyiasságában, mind a fejekben élő mentalitásban nehezen áttörhető gátakat képeztek. Így aztán több jelenség is igaz egyszerre. Nagy lendületű vasútfejlesztés folyik – magyar szakember még burját-Mongóliába is eljutott vaspálya-építést irányítani –, s közben poros földutak hazai létezéséről is tanúskodik az album. A világhírű magyar malomipar egyik büszkesége, az épülő Gizella Gőzmalom látványától nem esik messze a faekés szántás fotográfiája. Puskás Tivadar telefonközpontja köztudottan óriási találmány volt, de van fénykép szamárháton közlekedő pusztai postásról is ebből az időszakból. Láthatjuk, amint a királyi palota éjszakai villanyfényben ragyog, s azt is, hogy petróleumlámpa ad világot egy szövőszéknél.

Újabban egyre inkább hangot kap az a felfogás, hogy egy ország történelmének nem pusztán a politikai élet, a pártok csatározása – vagy az egyetlen uralmú párt cselekvései – a kifejezői. Legalább ennyire fontos, meghatározó jelentőségű a kultúra állapota, általános szintje is. (Vajon mennyire vannak ennek tudatában egyes szereplési viszketegségben szenvedő, csak párt- és egyéni érdekeik jegyében ágáló politikusok a mai magyar közéletben?)

A kultúra fogalma szélesebb közelítésben az életmódot is magába foglalja. Az album „Együttélő kultúrák” fejezete a képek által ezt a szemléletmódot tükrözi. A csimbókos hajviseletű magyar férfi képe, az „üveges tót”, a hintabölcsőt ringató román parasztasszony, a rutén és zsidó muzsikusokból álló zenekar fotográfiája az album lapjain békességben megférnek. Utalva arra a gyakorlatban létező toleranciára, amely a társadalom józan rétegeit mindig jellemezte és jellemzi ma is. A kötetben együtt láthatók a különböző vallási kultúrák intézményei és képviselői, megjelennek a magas kultúra, a művészet reprezentánsai és produktumaik.

Szimbólumként is felfogható, hogy ez a fejezet, s egyben az egész album is a Népliget óriáskerekének látványával zárul; egyszer fent, máskor lent, igen, volt egyszer egy Magyarország, ott is és itt is.

A másik album a dualista Monarchia két fővárosát idézi. Császári Bécs, Királyi Budapest. Fotográfiák a századforduló idejéből – mondja a cím. Összeállítók Jalsovszky Katalin és Tomsics Emőke. Előszó: Hanák Péter. Sokatmondó, hogy ez a kötet magyar–osztrák együttműködés eredménye; a képfeldolgozás és nyomás Ausztriában történt, a kiadás is közös: Verlag Christian Brandstätter (Wien/Képzőművészeti Kiadó/Budapest). Az album magyar és német nyleven jelent meg, így a Bécsi út túlsó végén is megvásárolható. – Az osztrák kiadó tulajdonosa nem „csak” könyvkiadó, hanem igen felkészült fotótörténet-kutató is; a Fotóművészet 1996., 3–4. számában megjelent Tábori Kornél-tanulmány éppen az ő egyik, a bécsi századelőt megjelenítő tanulmányához kapcsolódik.

Hanák Péter előszava a két város történelmi fejlődésének eltérő íveit elemezve mutat rá; miben és miért vannak hasonlóságok és eltérések Bécs és Budapest századfordulós képe között.

Ebben az albumban nincsenek fejezeti tagolások, a képfolyamot korabeli szövegválogatások kísérik. Az olvasnivaló az összeállítók mértéktartó lírai érzékét dicséri, szavak és képek egymást kiegészítik, erősítik, értelmezik. Az album lapozgatója nehezen tudja eldönteni, melyik az a pillanat, amikor az informatív erő, s melyik, amelyben a hangulati elemek vezetik őt a két fővároson át. Az archaizálás tudatos igényét a fényképek színváltása is jelzi; itt valamennyi kép – függetlenül eredeti színétől – a barna különböző árnyalataiban tárul elénk.

A kötet induló részét az építészeti motívumok uralják, bár figyelmet érdemlők a megidézett szobrok is.

Nem tudom, volt-e képválogatói szándékosság abban, hogy valamivel több fotográfián találkozunk a Dunával Budapesten, mint Bécsben. John Lukacs írja Budapest, 1900 című művében – még egy századforduló-emlék, amely kétívnyi fényképanyagot is tartalmaz, de ebben a szöveg a domináns, a fotográfiáknak inkább illusztratív szerepük van –, hogy Budapest „az egyetlen nagyváros a Duna mentén, amelyet középen szel át a méltóságteljesen hömpölygő folyó. [...] Hónapokat tölthet az ember Bécsben, és észre sem veszi a folyót. Budapestet két, csaknem egyenlő részre osztja.” Ami az itt lakó ember számára nem feltűnő, azt a Magyarországtól régóta távol élő szerző kiemelendőnek tartja.

A kötetben a fővárosok lakóit bemutató fényképek vannak többségben. Természetesen megjelenik Karl Lueger és Bárczy István, a két meghatározó jelentőségű polgármester. Szimpatikusnak érzem, hogy a kötetben egy magyar miniszterelnök látható: Wekerle Sándor, az ország első polgári származású kormányfője. Felvonulnak a nagypolgárok, a művészek, a dámák és a snájdig katonatisztek, de az albumbeli arányokon lemérhetően mindkét város esetében a köz- (mondhatni a kis-) embereken van a hangsúly.

„A szegény embert ott éri az alvás, ahol ideje engedi, s néha jólesik elcsendesedni az utcapadokon is...” – idézi az album a Vasárnapi Újság 1913-as sorait, s a padok szunyókálóinak képét is Budapestről és Bécsből egyaránt. Gesztenye- és szódavízárusok, házaló kofák és utcai handlék, fiákeresek és konflishajtók, közrendőrök, tűzoltók, öreg hordárok és ifjú rikkancsok, a két főváros utcáinak jellegzetes szereplői sorakoznak a kötetben.

A jókedvű, a fejlődéstől duzzadó Monarchia-központokból fel-felbukkannak a nagyvárosi infernó látomásai is; tömegszállások számkivetettjei, népkonyhák kislábos-örömű gyermekei.

A Práter és a Városliget önfeledt mulatozóinak fényképei után befejezésül a Szerbia ellen készülő, akkor még vidám újoncok vonulnak Pesten (1914), az utolsó képoldalon pedig járókelők veszteséglistákat olvasnak a bécsi utcán (1916). A „boldog békeidők” visszavonhatatlanul véget értek...

A múltat idéző fényképek megjelenésének sokféle jó következménye van. Például az, hogy Révész Tamás fotóművész legújabb albumában – Budapest. Egy város az ezredfordulón, előszó és képaláírások: Bächer Iván (Herald Kiadó, 1996.) – tudatosan lép vissza a századfordulós Klösz-fényképekhez, saját képeivel felmutatva a hasonlóságokat és különbségeket a város két korszaka között. A fényképalbumok múltba tekintésének tehát ilyen hozadéka is lehet.

A századfordulós nosztalgia termékennyé válását az utóbbi időszakban főként a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára segíti elő. Fényképmuzeológusai egyidejűleg végeznek igen fontos tudományos és közművelődési munkát a fotográfiák kiválasztásával és rendszerbe foglalt közreadásával.

Albertini Béla