JAPÁN – MA

miran FUKUDA mako IDEMITSU michiko KON shiro KURAMATA yayoi KUSAMA seiko MIKAMI tatsuo MIYAJIMA issey MIYAKE yasumasa MORIMURA takashi MURAKAMI isamu NOGUCHI noboru TSUBAKI hiromi TSUCHIDA shigeru UCHIDA yukinori YANAGI kenji YANOBE

Körülbelül egy évtizede a bécsi Iparművészeti Múzeum európai életmódkritikai kiállítást rendezett az ősi keleti kultúrát magasztaló, világhírű osztrák építész, Bernard Rudofsky koncepciója szerint. A kultúrák találkozásának ez az eseménye valós útkeresésnek tűnt: a talaját vesztett Nyugat és a nyugati tömegcikk- és gondolatkonzerv dömpingben elbizonytalanodott Kelet interaktivitása talán közös megoldást, talán egymástól ismét elkanyarodó, de mindenképpen ezredvégi problémák válaszait kereste benne. Évtizedek óta a Japánból Nyugatra eljutó fotók, akár kiállításokon, akár albumokban, de már-már hagyományosan kultúrantropológiai különlegességükkel keltettek érdeklődést. A tradicionális színház-zene-tánc, a teaszertartás, a gésák, a japán küzdősportok, harci és udvari öltözetek és tetoválások világát gyakran a második világháború előtti békeévek retrohangulatába csomagolták. Kivétel nélkül, és egyre nagyobb mennyiségben: a fotó csúcstechnikájával.

Idén tavasszal tizenhat neves kortárs japán művész képviselte Bécsben, ismét az Iparművészeti Múzeum óriási csarnokaiban, Japán emblematikus műfajait, a fotót és designt. Életképek és életmódtervek egyszerre: gyakran kibékíthetetlen ellentmondásban. A japán bemutatkozásnak örök aktualitása van errefelé, hiszen a keleti és nyugati kultúrkör közötti utak még az új információs sztrádán is nehezen járhatók, nagy a távolság a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

A mostani kiállítás éppen arra a radikális fordulatra szeretné felhívni Európa figyelmét, amely az itteniekkel párhuzamosan az utolsó évtizedben náluk is végbement – nem annyira a politika, mint inkább az általános értékrend paradigmaváltás terén. A legutolsó néhány évről van szó, amely egészen pontosan egybeesik a kelet-európai változásokkal. 1989 nemcsak itt, de Japánban is vízválasztó volt: ekkor halt meg Hirohito császár, ekkortól indult meg kétségbevonhatatlanul az önkritikus, erősen önreflektív magatartás a társadalomban és a művészetekben egyaránt. Ekkortól erősödik föl egészen nyilvánvalóan a szuperfejlettségű Japán társadalom identitásválsága és a nyugati világgal szembeni erős konfrontáció. Ugyanekkor jutnak ki viszont az első összefoglaló kortárs japán művészeti bemutatók is Nyugatra, ami paradox módon a változásban lévő állapot egyfajta rögzítését és külső elfogadtatását is jelenti. A saját út keresése a másik alternatívához való viszonyban is megfogalmazódik: Japán és a nyugati világ majd másfél évszázada – kikötőinek nemzetközi megnyitása óta – vívja ezt a nagyon is ellentmondásos szellemi küzdelmet. Hozzátartozik ehhez a nyugati kultúra japán szűrőn való áteresztésre, a globális kérdések kétoldalú szemlélete és még egy sor olyan gondolatkör, amely a következő néhány évtizedre egészen biztosan meghatározóan fogja rányomni a bélyegét, a gazdasági élet után az egész világ kultúrájában is.

A technológiai nagyhatalom lelki struktúrájába kaptunk betekintést ezen a különös, eklektikus bécsi tárlaton. Design és divattervezés, pop-art festészet, hagyományos és hitech belsőépítészet, fotóesszék és Disney-parafrázisok beszélnek ugyanarról a jelenségről. A közös nyelv a vizualitás. A tizenöt művész között van huszonéves és ötvenes, tehát legalább két generáció dolgozza fel a jelen élményét. A kiállítás Japán egyik fő problémakörével, a tradíciókkal foglalkozik talán a legtöbbet, bár első pillanatra ez a törekvés alig egy-két művön ismerhető föl. Mégis, az állandó mozgás, a hagyományok integrálása a legújabb tendenciákba a művekben egyfajta kiindulópontot nyújt a 21. századhoz. A virtuális valóság nem semmisíti meg a bambusz teaházak nyugalmát, a papírfalú belső terek spirituális telítettségét. Sőt, mintha a nyugati világ tudathasadásához képest sokkal otthonosabban férne meg a múlt és a virtualitáson alapuló jövő...

Yukinori Yanagi például az uralkodó család sírtömbjének külső alakját egy sötétre festett konténernek kölcsönözte. A dobozon belül vörös égők és tükrök között, mint Alice Csodaországának tortaszeletében halad a néző a lámpáktól izzó közép hagyományos japán szimbóluma felé. Felülnézetben (ettől ugyan a látogató megfosztatik – és maga a gesztus ironikusan beszél a beavatottak kiváltságairól) a fölkelő nap, Japán nemzeti zászlója bomlik ki a tükörfalak sugarában. Tatsuo Miyajima digitális térjátéka is szimbolizmussal elegyített koncept, vagy ha így jobban tetszik: elektronikus térvarázs. A folyton váltakozó digitális kijelzések titokzatos módon állnak kapcsolatban az örökkévalóság realitásával. Hasonlóan költői megfogalmazása az elektronikának Yayoi Kusama tükördoboza, amelyben megsokszorozódik a néhány színes égő fénye, és a kukucskanyílásokon bedugott nézőfejek egy örökre zárt, imaginatív tartományba látnak be: az istenség fénylő hi-tech játszótere ez.

Egy másik fő téma a gyorsan növekvő japán metropoliszok világa. A legfejlettebb technológiák, a virtuális valóság és a mindennapokban megőrzött hagyományok kettős látásmódot eredményeznek, amely a fotográfiában kivételes minőségeket vált ki. A realisztikus fotóba pop-art elemek, giccsmotívumok és képregényfigurák kerülnek, keverednek a nyugati kultúra egyéb elemeivel, de jellegzetesen japán szemléletbe, környezetbe ágyazódnak. Azzal a vásári lomtömeggel ellentétben – a neves amerikai építész, Robert Venturi és Denise Scott Brown a kiállítás egyik installációjaként óriási tárlóba már régóta csak Tajvanon és Dél-Koreában gyártott, „echt japanisch” szuvenír – csecsebecséket halmoz –, amelyben fogadalmi táblácskáktól a festett papírfigurákig minden elképzelhető giccs megtalálható.

A valódi Japánt ezzel szemben a fotográfia fogalmazza meg. A fiatal Kon Michiko fekete-fehér képeket csinál. A látszólag mindennapos használati tárgyak kollázsszerűen összefényképezett anyaga maga a szerves élet: halak, zöldségek, növények és bogarak. Ezeket rendezi a fotóművésznő szürrealisztikus csendéletté. A fogyasztói kultúra elemei lírai és ugyanakkor gúnyos játékot űznek a néző vágyaival: a nemiség és az evés azonosul, a nagyon erotikus fehérneműk és női ruhadarabok állati részekből vannak összeállítva. Egy pisztrángbőrből készült magas sarkú cipő képe a japán nyelv belső titkait leplezi le, Japánban ugyanis több halnév is a női nemi szervek verbális jele. Túlérettség és rafinált manipuláció helyettesíti a manierizmus jegyeit viselő fotókon a szépséget, a tömegkultúra mint pornográf, valós érzelmeket és viszonyulásokat megszüntető reklámgépezet helyettesíti a műfajban hagyományosan kötelező emberi koponyát. A csendélet, a „natura morta” itt az emberi (értsd fogyasztói) társadalom végállapotára vonatkozik.

A kortárs japán dokumentarista fotó egyik jeles alkotója Tsuchida Hiromi. A 70-es évek óta folyamatosan fényképezi a modern Japánt, témájául gyakran választja a tömeget. Döbbenetes sorozatain brókerek hemzsegnek a tokiói tőzsdén, tengerparton pihenő emberek tízezrei próbálnak a szörnyű tömegben kikapcsolódni, vagy egyszerűen csak házfaltól házfalig belepik a nagyváros sugárútját egy felvonuláson. Az emberi telítettség, az embermassza ilyen nyomasztó súlya és aránya talán a legjellemzőbb ponton ragadja meg Japán társadalmi életét. Többek között a mai szociálpszichológia legaktuálisabb problémáira ad képválaszt: világosan szól az individuum korlátairól. Dokumentarista megközelítési módszere, keresetlen beállításai megdöbbentően tárgyilagosak.

Nem közvetlenül a fotográfia nyelvén szólal meg Yasumasa Morimura fényképsorozata. Inkább a testnyelv és a design közös eszközrendszerét használja, amikor a saját testét jellegzetes nyugati történeti figurákká transzformálja. A bécsi tárlatra az 1994-es Psychoborg-sorozat darabjait hozta, ezeken Madonna és Michael Jackson pop-image-ét parafrazeálja moziszerű beállításokkal, szürreális sminkkel és jelmezzel, és néha a két alak egymásra vetítésével. Az eleven testben megnyilvánuló erős kritika Yasumasánál a hagyományos japán színházi nyelvvel érintkezik, az erre utaló maszkok, testtartások és a szimbolikus jelenlét ugyanakkor az ősi hagyományokat a body-art legújabb törekvéseivel koherens egységben ötvözi. Ami Tsuchida Hiromi fotódokumentumain elkülöníthetetlen test-egybefolyás, kifelé és befelé egyformán veszélyes emberanyag-túlburjánzás, az Yasumasa lefotózott performance-ain elemeire bomlik. A test élő transzparens lesz, reklámapparátusok lecsapódási felülete, tudattalan médium a logisztika világbirodalma számára. Sem arc, sem gesztus, sem bármilyen megkülönböztető jegy nem utal az ember ottlétére, pedig antropológiailag semmi sem hiányzik a képről. Hogy a dehumanizálódás e riasztó előképe valós veszély-e mind a Kelet, mind a Nyugat számára, az egyelőre, a számos előrejelzés ellenére is, bizonytalan. Többek között éppen azért, mert a vizualitás most beköszöntő új galaxisa még csak ezekben az évtizedekben éli serdülőkorát, és ennek képi jeleit még csak most tanuljuk kisilabizálni. Ebben az egyelőre szótagolva képolvasó kísérletben a tradicionális és a kortárs japán design hol társ, hol ellenpont. Az ősi hagyományaitól leszakadt japán kultúra helyzetét a kiállító progresszív japán fotográfia pontosan így érzékeli, ez a bécsi tárlat láttán egyértelmű.

Götz Eszter