FEJÉR G. TAMÁS NÉGY KÉPÉRŐL

A Magyar Építőművészet 1996. nyarán fotópályázatot írt ki, amelynek témájául-apropójául a Térköz nevet adta. A cím zavarba ejthette a magyarul tudó fényképészeket, hiszen a térköz inkább távolságot jelent, mintsem teret, de még pontosabb, ha azt mondjuk, hogy a térköz ebben a relációban nem jelent semmit. A pályázat anyaga, ezért, vagy csupán azért, mert rendes pályázatokon ez egyébként is így szokott lenni, nem is igen kötődött a bombasztikus címhez, csak egyszerűen igyekezett jó “építészeti” fénykép lenni. Ez utóbbi sem könnyű feladat, mégsem lehetetlen, mint számos példa mutatja, Klösztől Hervén át Budai Enikőig (és ez, ha nem is az összes, de legalább három különböző fotográfiai cél és irány is az “építészeti” fotóban).

Erről a pályázatról Szegő György írt a Magyar Építőművészet 1996/4. számában, és ott olvasható-látható a díjnyertesek neve, pályázati anyaga is. Nem mintha számítana, pusztán a “nem nyertesek” megnyugtatására közlöm, hogy szerintem egynémely művek azért nem olyan sziklaszilárdan állnak a dobogón. Ez persze szigorúan magánvélemény: mivel nem voltam a zsűriben, sőt még a kiállításmegnyitó beszédet is elblicceltem, a zsűri esetleges kételyeiről nincsen tudomásom.

A kiállításról legmaradandóbb élményem Fejér G. Tamás idecitált négy képe volt. Kettő ezek közül, azt hiszem, sima ügy. Legkésőbb Kosztolányitól megtanulhattuk, hogy “minden oly szép, még a csúnya is”, és ezek a képek jó példák erre, hiszen valóban csúnya lépcsőházak tűnnek fel rajtuk, a fények, tónusok és formák borzongató játéka folytán mégis gyönyörűen. A téma az asszociációs készség tornaórája, hiszen állandóan valahonnan valahová megyünk, most éppen este, valakitől lefelé, régi házban, ahol nagy és hosszú előszobák vannak, az előszobákban kétajtós szekrény, és a konyha hideg télen, ameddig a gázsparhelt nyirkos, büdös melege át nem járja kicsit. A lépcsőház falán a történelem piszok- és kopáslenyomatai, szépszerével már meghalt emberek egyetlen, és az IKV jóvoltából maradandó nyoma a Földön.

A másik két kép, ahogyan azt a szerző a kérdést meg sem várva bevallotta, egyszerű manipuláció nyomait viseli magán.

A két felvétel, az kétszer két felvétel ugyanis, az egyes kattintások között félbalra–átot vezényelve, nem is annyira a nézőnek, mint inkább a gépnek. Az eredmény arra a határra példa, amikor még – a képet nézve – nem a manipuláció ténye és hogyanja a kérdés. A festészetben egyszerűbb a dolog. A festményen a naturális ábrázolás sem maga a valóság, a festmény mindig magát a festményt jelenti, és sohasem a festmény tárgyát, még a kifejezetten ebből a célból készült portrék esetében sem. Így aztán nincsen sok különbség a naturális festmény és a szürrealista festmény között, legalábbis elvi különbség nincsen: egyik sem a valóság, “csak” annak az emberi elmén így, vagy úgy átszűrt mása. Ha a modellről készült gipszöntvényt, és persze a mozgóképet nem vesszük, egyedül a fotó képes az általánoson túl az egyedit, a valódit is ábrázolni, méghozzá a hiszem, ha látom elvénél fogva akkor is, amikor a fénykép már nem a valóságot, hanem manipulációk akár egész sorát viseli magán. Mindennek azonban szűk határok között kell maradnia. A képmódosító trükkök legtöbbjéről, a szolarizációról, a fotógrafikai eljárásokról, a halszemről, és a számítógépes trükkökről is sorra kiderült, hogy az ember agya egy bizonyos távolságig ugyan fenntartás nélkül követi a módosított látványt, azon túl viszont elejti, és a valóságból átsorolja a művi dolgok közé, megfosztva ezzel mindazon többletektől, amivel a lélek a valóságot felruházza.

Fejér G. Tamás, aki a budapesti Képző– és Iparművészeti Szakközépiskola fotó szakát végezte jó húsz évvel ezelőtt, azután a lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskola fotográfus növendéke lett, hogy hazajőve az Iparművészeti Főiskolán (bocs, Egyetem) tanítson, ezen a két képén is a tőle megszokott halk hangot üti meg. A párfoknyi elfordulás a két, egymásra kerülő felvétel kattintása között látványban ugyan markáns, jelentésében azonban finoman többértelmű.

A tömör fal átláthatósága, az egymásra vetülő vonalak tükröződésnek is értelmezhetők, sőt, az agy készséggel értelmezi őket annak, és így oda sorolja a “természetes” úton létrejött látnivalók, a valóságok közé. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint a lehetőséget a hosszas időzésre, a látvány mélységeinek élvezetére, ahelyett, hogy a manipuláció tényének megállapítása után unottan lépjünk ki a kapun.

Timár Péter