EPERJESI ÁGNES FOTÓI

Azok, akik átélték a klinikai halál állapotát, később a legkülönfélébb élményekről számoltak be. Egy elem azonban minden visszaemlékezésben közös: a halál pillanatában az ember egy hosszú folyosó végén óriási, kerek, ragyogó fényforrást pillant meg, afelé viszi egy ismeretlen erő. Eperjesi Ágnes ennek pendantjaként a születés misztériumát gondolta végig, és a fény segítségével talált is egyfajta, adekvátnak tünő megközelítési módot. A kísérlet eredményét az Óbudai Társaskör pincéjében mutatta be egy fotókiállításon. A tizenvalahány nagyméretü pozitív újszülött kisbabákat ábrázolt.

Fényérzékeny papírra tenni egy csecsemőt, levilágítani és a kapott képből egy ősi rituálét újraéleszteni: olyan válallkozásnak tünik, mint amikor Leonardo az egyház szigorú tilalma ellenére is beszökött éjszakánként a halottasházba, hogy holtakat boncolva ismerje meg az emberi test müködését. Pedig ma már az emberre mint biológiai lényre vonatkozó összes tabu szétfoszlott, nemcsak a születés vált technicizált folyamattá, de a tömeges halálosztás is kapott már tudományos támogatást ebben a században. Valahogy mégis a szó legjobb értelmében eretnek aktusnak látom Eperjesi Ágnes munkáját, és egyszerre az egykor ugyancsak eretnek 80-as évekbéli kreatív fotográfia életjelét is meghallom. Talán mert Eperjesi komolyan vette a fényképezés metaforikus jelentésének egyik lényegi aspektusát, és rátalált a fény, a születés és a fotó alchimiai találkozási pontjára (az csak bonyolítja az alchimiai metaforát, hogy a modell kisdedek müvészpalánták, mindenesetre ide kivánkozik két meghatározó képzőmüvész: Yves Klein kék testnyomatai az ötvenes és Erdély Miklós "önexpoziciója" a hetvenes évekből. Utóbbit lásd a Fotóművészet 1992/3-as számában!). Eperjesi nemcsak mitopoétikus értelemben felismerte, szó szerint értelmezte a fényre-jutás fogalmát, de meg is csinálta, a természet aktusa után közvetlenül a fényképezés verifikáló gesztusával "világra hozta", fény elé helyezte az apró emberkéket. Nem bíbelődött a fordító eljárással sem, a pozitív papíron negatív képet rögzített. Talán, mert egészen friss látványt akart előállítani. Igaz, a gömbölyü testhajlatokra a fehér papírról oda- és visszaverődő fény interferenciái különös pszeudó-térbeliséget is eredményeznek, ami szinte háromdimenzióssá növeli a kitakart "fehér" felület belsejét.

Az újszőlöttek és csecsemők, ebben a külső, fekete - "fényt kapott" - közegben újra magzat állapotban mutatkoznak. A leendő emberek pedig mozdulataikkal mintha egy-egy foetális fázist képviselnének: a méhbeli fejlődés különféle fokozataira jellemző pózba húzza őket a még szokatlan földi létezés. A dundi combok, kapálódzó karocskák, a néhány szál haj és a csukott szemü, tétova jelenlét Eperjesi Ágnes fotóin mélyebb, hitelesebb emberi portrékat mutat, mint bármely eddig látott kép. A létezés határán álló kis teremtmények még minden izmukkal a múltba kapaszkodnak, az anyaméh tökéletes boldogságába, és talán nemcsak a "levilágítós" játék ellen, de a világra születés ellen is kapálódznak. Gesztusaik inkább tagadást tükröznek, mintsem keresést. Eperjesi Ágnes képei a szellemi kísérlet mellett pszichoanalitikus alapanyagnak is mondhatók. A születés utáni első periódus elemzése eddig csak az ösztönélet fogalmaival történt, képi dokumentálása nem született meg. Most ezek a fotók, bár nem tudományos nem dokumentációk, de ilyen célra is alkalmasak lennének.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az újszülöttek helyének fotója egyfajta halálmisztérium is. Negatívban hagyva a kapott képet, a művész nem helyezkedik bele a földi élet eufemisztikus világértelmezésébe: Nem mondja az üresre, hogy teli, és fordítva. Ezek a kis lények még tiszták és csupán fény van bennük, mondják a fotók, a körülöttük szétterülő világ viszont már alaposan bekoszolódott. A fénylő testekre akár rá is rajzolhatnánk a lehetséges későbbi utakat, tapasztalatokat és tévedéseket. De most még üresek, eltölti őket az univerzummal való totális érintkezés. Az emberélet végén, a halálban egy pillanat alatt leszünk ugyanilyen tiszták, és üresek. Ez az az állapot, ami után a tudatára ébredt ember egész életében vágyakozik. Itt látjuk a lét első körvonalait, a fekete és a fehér ősi jelentését, a születés és a halál lényegi azonosságát.

A fotónak születése idején egy sor tudattalan szorongást kellett legyőznie. Az emberi arc és test rögzítésének többféle, még a tételes vallásokban is megjelenő, tabu-szerü tilalma voltaképpen egy ősi rettegést takar: ha elveszik az arcomat, megszünök létezni, nem leszek többé a csak énrám hasonlító "egyedüli példány". Eperjesi Ágnes újszülött-negavítjai megrendítően bizonyítják ennek ellenkezőjét. A csecsemők, noha egyedi vonásaik a világ számára még alig felfoghatók, úgy ragyognak ki a feketén maradt képmező közepéből, mint az életnek már végleg kitörölhetetlen, örök szereplői. Jelenlétük szinte erősebb, mint a már tudatra ébredt képnézőké. Olyan régen elfeledett archaikus szertartás résztvevői, amelyek élet, halál és köztes állapot viszonyáról szólnak, és amely rítusok a történelemben legutoljára a titkos eleusziszi misztériumokban folytak. Egy negatív képről sokféle pozitív készíthető, de egy csecsemőből csak a belekódolt felnőtt bújhat ki. A valószínüségszámítás így azonnal hamis lesz, de a misztérium az egzakt tudomány helyett is igazolja a kis teremtmény létét és meghatározza a földi életben elfoglalt helyét. Az itt bemutatott képek voltaképpen egy égi nézőpont felvételei. Így, éppenhogy az életbe érkezve, még a születés előtti tulajdonságokat hordozva, és ember-létét még nem belelátva, csak a Teremtő látja az ember-sarjat. Isteni tudásának és testi esendőségének teljében.

Götz Eszter