ADVANCED PHOTO SYSTEM – APS

A világ fotóipari termelésének több mint felét közvetlenül vagy közvetve – például a kidolgozás révén – az amatőr fotósok használják fel. Természetes tehát, hogy a fotóipari cégek elsősorban az ő igényeiket igyekeznek kielégíteni, és olyan fényképezőgépeket, illetve rendszereket készíteni, amelyeket a laikusok is könnyen tudnak kezelni, és amelyekkel lehetőleg a figyelmetlenségből eredő hibák is kiküszöbölhetőek.

Nyilvánvaló, hogy a több mint százéves szlogent – „Ön megnyomja a gombot, a többi a mi dolgunk” – ma másképpen kell értelmezni, mint születése idején. A komputerek és az Internet világában az egyszerűség, a könnyen kezelhetőség fogalma is mást jelent, mint 1888-ban, amikor a film befűzésének kényes műveletét a kereskedő végezte el, és ő is vette ki a leexponált tekercset. Azonban még ma sem kell sokat időznünk egy szakboltban, hogy hasonló kérés tanúi legyünk. Pedig a használati utasítás bizonyára kitér e műveletre is.

Az USA-ban ma a kidolgozásra leadott filmeknek körülbelül húsz százalékából nem készíthető kép sérülés, vagy egyéb, igen változatos okok miatt. A befűzéskor vagy visszatakercseléskor megsérült, elszakadt, fényt kapott filmtől a kétszer vagy egyszer sem exponált filmig minden képzeletet felülmúló a hibák sora. Európában éppúgy, mint Ázsiában. Ehhez társulnak még a laborban elkövetett emberi tévedések és a gépi hibák. E hibák kiküszöbölése nemcsak az ily módon használhatatlanná vált képeket mentené meg, hanem közvetlenül – és a sikerélmény által közvetve is – a forgalmat is növelné.

Érthető tehát, hogy a fotóipar több mint egy évtizede tartó stagnálása arra késztette az iparág öt vezető cégét, hogy egy alapjában új felvételi és kidolgozási rendszert készítsenek. Az SDC-ben (System Developing Companies) egyesülve a Canon, a Fuji, a Kodak, a Minolta és a Nikon sok éves fejlesztési munkával igyekezett a már említett hibák okait megszüntetni, és egyúttal a huszadik század végének technikájára alapozva új lehetőségeket is nyújtani az amatőr fotósoknak, – később netán a profiknak is. Ez az Advanced Photo System, azaz az APS.

Az automatizálás eddigi eredményei

A technikailag tökéletes fénykép egy fénytani, kémiai és mechanikai összetevőkből álló meglehetősen bonyolult folyamat eredménye. E folyamat minden egyes lépését pontosan meghatározott értékek szerint kell elvégezni. A két első, és a végeredményt döntően befolyásoló lépést, az expozíció és a tárgytávolság pontos beállítását mindig a fotósnak kell elvégeznie.

Távmérők és optikai, majd elektromos fénymérők már a század első harmadában igyekeztek segítséget nyújtani a fotósnak e célok eléréséhez. Először a gépre épített, majd az objektívvel össze is kapcsolt távmérő, majd a gépre épített elektromos fénymérő és ennek a rekesz vezérlésével történő összekapcsolása az automatizálás kezdetét jelentették a felvétel készítésének két legfontosabb fázisánál.

1938-ban készítette el Mihályi József főkonstruktőr Rochesterben a Super Kodak Six-20 kamerát a Riszdorfer Ödön féle magyar szabadalom alapján. A gép a fénymérő által mért értéknek megfelelően automatikusan állította a rekeszt. Azóta a fénymérés és az expozíció-vezérlés automatizálása kisebb-nagyobb lépésekben folyamatosan fejlődött. A legújabb eredmény, hogy fényméréskor már a tárgy színeit is érzékeli és értékeli a rendszer. (Fotóművészet 1996/3–4)

A tárgytávolság beállításának automatizálására még majdnem negyven évet kellett várni. A Konica C35 AF volt 1977-ben az első széria-érett autofókuszos kompakt kamera, majd 1985-ben a Minolta 7000 az első tükörreflexes AF fényképezőgép.

A felvétel készítés két legneuralgikusabb pontját tehát előbb-utóbb sikerült nagymértékben automatizálni. Megmaradt azonban a Barnack által „kitalált” 35 mm-es mozifilm a maga kazettájával, perforációival és nehézkes filmbetöltési, illetve befűzési rendszerével, és hibák ebből következő végtelen lehetőségeivel. És ami elromolhat, az el is romlik, amit pedig el lehet rontani, azt előbb-utóbb valakik el is rontják.

Különböző megoldásokkal, úgynevezett „gyors filmbefűzési” rendszerekkel természetesen már 20–25 évvel ezelőtt is próbálkoztak, teljesen automatizált megoldás azonban nem született, és az adott film és kazetta rendszerrel nem is születhetett. Így maradtak az elkövethető és el is követett hibák, az elszakadt, exponálatlan, kétszer exponált, fényt kapott filmek, a laborban összecserélt tételek, az ujjlenyomatok stb. És ha netán ezek közül egyik sem történt meg, és a színes képek színei is jók voltak, jött az utánrendelés, és az új kópia színei nem is hasonlítottak az elsőre. Mindez a huszadik század legvégén.

Az új rendszer műszaki előzményei

A 35 mm-es filmek biztonságosabb kezelésére az elmúlt évtizedekben történt kísérletek közül kettő tekinthető bizonyos mértékben az új rendszerben alkalmazott megoldások elődjének. Az egyik a film érzékenységének leolvasása a kazettáról, a másik a kazetta behelyezése a kamerába.

Először a Fuji próbálkozott az érzékenységnek a kazettáról történő leolvasásával, amely a saját gépeibe töltött kazettával hibátlanul működött, de tisztázatlan okok miatt a többi cég ezt a megoldást nem vette át. Nem sokkal később, a nyolcvanas évek elején a Kodak rendszerbe állította a DX-kódos kazettákat, amely általánosan elterjedt. Ezek két sorban elhelyezett vezető és szigetelő mezőkkel vannak ellátva, és az érzékenységen kívül a film hosszát (kockák száma) és a film expozíció-tűrését is jelzik. (A két utóbbbi adatot nagyon kevés gép használja.) Hasonló megoldást, de más jelölési móddal alkalmaznak az APS film IX kódú kazettáin. A filmérzékenység beállításának elmaradását ezzel kiküszöbölték.

A másik műszaki előzmény, a teljesen zárt filmkazetta rendszer 1963-ban jelent meg, 126 típusjelzéssel. A Kodak Instamatic rendszer lényege az volt, hogy a feltekercselt film egy teljesen zárt, új típusú kazettában futott át a gép egyik oldaláról a másikra, ahol feltekercselődött. A perforálatlan 35 mm-es filmre 28x28 mm-es képeket készített, a kép alatt lévő egyetlen perforáció a pozicionálást biztosította. A film érzékenységét a kazetta egyik pontján lévő egy vagy több bevágás jelezte a gépnek. Több mint harminc évvel ezelőtt a színes filmek élessége meg sem közelítette a mait, a kisebb kép okozta minőség-romlásért azonban az amatőrök széles rétegét kárpótolta a film egyszerű, elhibázhatatlan behelyezése és kivétele. 1970-ig 50 millió Instamatic gépet adtak el.

1972-ben megjelent a Pocket Instamatic 110 típusú gép és film, amely ugyanevvel a rendszerrel, de 16 mm-es filmre dolgozott. A kis gépméret növelte az érdeklődést, három év alatt 25 millió gépet gyártottak és 3 milliárd dollárt forgalmaztak világszerte. Ennyit jelent a könnyű kezelhetőség a „vasárnapi knipszelő”-nek – és a gyártónak. A Minolta és a Pentax tükörreflexes 110-es gépet is készítettek.

1982 már az elektronika kora. Nemcsak az első Still Video kamera jelenik meg, hanem a Kodak Disc-kamera is. A csillagszerűen elhelyezett, mindössze 8x10 mm-es „síkfilm”-lapocskákból álló korongra alapozott rendszer nem lett a Kodak legsikeresebb terméke. Bár nagyon sok műszaki újdonságot tartalmazott, a 24x36 mm-es kocka nem egészen egytizedét kitevő képméret minősége az akkor bevezetett T-kristályos emulzió ellenére sem vehette fel a versenyt az autofókuszos kompakt kamerák egyre növekvő áradatával, és az általuk nyújtott képminőséggel.

A Disc-fényképezőgépben azonban sok olyan műszaki megoldás volt, amelyet az APS-nél most újra elővettek. A filmet tartalmazó tárcsa teljesen zárt tokban volt, amelyen csak a gépben nyílt ki a filmkapu. A külső tokon és a tárcsán egyaránt rajta volt számokkal és vonalkóddal az egyedi azonosítási szám. A tárcsa belső részén lévő mágnesezhető réteg tárolta az első kópiák szűrőzését és a labor által rávitt egyéb adatokat. A tárcsa részben leexponálva is kivehető és visszahelyezhető volt, kockaveszteség nélkül.

A kazetta „beejtős” gépbe helyezését, a „Drop-in Loading” módszert a Fuji évek óta alkalmazza kompakt kameráiban. Az APS-nél alkalmazott hasonló és ugyanúgy elnevezett töltési rendszer csak abban különbözik attól, hogy ennél nem lóg ki a film vége, mint a kisfilmes kazettánál.

Összefogás a jó megoldásért

Okulva a video és televízió rendszerek fejlesztésénél kialakult káoszból, a világ öt vezető fotóipari cége hasznosabbnak látta, ha félreteszik a rövidtávú érdekeket, és saját eddigi tapasztalataikat is felhasználva közösen fejlesztik azt az új fényképezési rendszert, amely az elmúlt tíz-tizenöt év fotókémiai és elektronikai eredményeit alkalmazva és továbbfejlesztve nemcsak az eddigi hibalehetőségeket szünteti meg, hanem új lehetőségeket is nyújt mind a fotósoknak, mind a kidolgozó laboroknak.

A két legnagyobb fotókémiai vállalat, a Fuji és a Kodak, valamint a három vezető kamera gyártó cég, a Canon, a Minolta és a Nikon sokévi együttes munkája hozta meg azt az eredményt, amelyet 1996 elején tártak a világ elé, és az év áprilisában hoztak forgalomba. Ez az APS, az Advanced Photo System, amelyet magyarul talán Fejlett Fényképezési Rendszernek nevezhetnénk. Maradjunk azonban a nemzetközileg már elfogadott rövidítésnél, az APS-nél.

Az APS film és kazetta

Az új rendszer lényegét és az eddigi kisfilmes rendszerrel szembeni előnyeit akkor értjük meg, és értékelhetjük, ha sorba megyünk egyes tulajdonságain és műszaki jellemzőin.

Az új film és kazetta hivatalos kódja: IX-240. IX=Information Exchange, ami utal arra, hogy a film, a kamera (esetenként a fotós) és a kidolgozó rendszer egymással kommunikálva és egymás információit figyelembe véve elsősorban arra törekszik a rendszer, hogy maximális képminőséget nyújtson, és a tévedéseknek még a lehetőségét is kizárja.

A film szélessége 24 mm. A hordozó anyag polietilén naftalát (PEN), amely nemcsak harminc százalékkal vékonyabb a hagyományos acetát hordozó anyagnál, hanem mérettartóbb, és kiváló a síkban fekvése is, ami az éles kép alapfeltétele. A film hátoldalára teljesen átlátszó mágnesréteg van öntve, amely az információk és utasítások elektronikus rögzítésére szolgál. Hagyományos perforáció nincs a filmen, az egy oldalon lévő kockánként két perforáció a képkocka mechanikus pozicionálását biztosítja.

A 15, 25, illetve 40 felvételes film vége nem lóg ki a kazettából, az erre szolgáló nyílás alapállásban be van zárva, csak a fényképezőgép, illetve a printer tudja kinyitni és a filmet kihúzni. Bár a 40 felvételes film csak néhány centiméterrel rövidebb – 1560 mm – a 135–36 filmnél, a vékony hordozónak köszönhetően a kazettának nemcsak a magassága, hanem átmérője is lényegesen kisebb, mint a 135-ös kazettáé, így térfogata is kb. 35 százalékkal csökkent. A filmet előhívás után is becsukott kazettában adja vissza a labor, így az a tulajdonosnál védve van a fizikai behatásoktól és ujjlenyomatoktól.

Archiválási és utánrendelési célra úgynevezett indexprintet készít a labor, amelyen – a megszokott csíkmásolathoz hasonlóan – de elektronikus úton készítve, lekicsinyítve és beszámozva találhatók a képek. Ezenkívül rajta van a film azonosítási száma (amely a filmen számokkal és vonalkóddal is rajta van). Ez a szám minden egyes kópia hátoldalán is rajta van, a képkocka számával együtt.

A mágnesréteg tároló kapacitásának egyelőre csak töredékét használják ki. A film szélein – a kép alatt és felett – két-két csíkban rögzítik az adatokat. Az alsó csíkok a gyártás és a felvételezés adatait, a felsők a kkdolgozáshoz szükséges, illetve e közben keletkező adatokat tárolják.

Az APS film képmérete 16,7x30,2 mm, tehát nyújtottabb formátum, mint a Leica kocka. A kamera mindig ilyen méretű képet készít, de felvétel előtt a fotós határozza meg, hogy a printer erről milyen oldalarányú papírképet készítsen. A C (Classic) formátum a hagyományos kisfilmes (2:3) képnek megfelelően lehagy a negatív két oldaláról, a H (HDTV) formátumnál az új televízió képhez hasonló alakú teljes negatívot nagyítja (9:16), a P (panoráma) formátum esetén pedig levágja a kép alsó és felső részét, és csak a középső vízszintes egyharmadáról készít egy 10x25 (29) cm-es nyolcszoros lineáris nagyítású képet (1:3). A formátum minden képre külön meghatározható, és mágneses vagy optikai jel tárolja az adatokat. Az indexprinten látható a megadott formátum.

A kazetta, mint az ábrán látható, meglehetősen bonyolult mechanikus szerkezet. Mind a fotós, mind a kamera, mind a labor számára tartalmaz szemmel, illetve elektronikusan olvasható, valamint mechanikai jeleket és jelzéseket. Arab számokkal és vonalkóddal rajta van az azonosító szám, ez utóbbi más adatokat is tartalmaz. A kazetta egyik végén látható módon jelzi, hogy használatlan, részben exponált, végig exponált vagy előhívott film van-e a kazettában. A másik végén egy forgó tárcsán lévő fém érintkezők részben a film érzékenységét, részben egyéb adatokat (leexponált kockák száma stb.) közölnek a kamerával. Külön bevágás jelzi, ha ISO 160-nál nagyobb érzékenységű a film (az egyszerűbb gépeknek). A filmnyílás nyitását a zár tengelyébe illeszkedő kulcsok végzik a fényképezőgépben, illetve a printeren. A leexponált, illetve előhívott filmet hiába helyezzük a filmkamrába, a gép nem áll vele szóba. Ha pedig befűzött film van a gépben, nem lehet a filmkamrát kinyitni.

Mit tud az új fotográfiai rendszer?

A műszaki részletek után vegyük sorra, hogy a sok új megoldás mire való, mennyire könnyíti meg az amatőr fotósok életét és a kidolgozó labor munkáját.

– A fotós a témának megfelelő képformátumot választhat.

– A részben leexponált tekercs is filmveszteség nélkül, üzembiztosan cserélhető.

– A leexponált film nem exponálható még egyszer.

– A befűzött filmre nem nyitható rá a filmkamra fedele.

– Az előhívott filmet a kamera és a hívógép is felismeri.

– Kiváló a film síkban fekvése, hosszú feltekercselt állapot után sem tekeredik.

– A többféle módon jelzett azonosítási szám meggátolja a filmek elcserélését, elvesztését.

– A kép hátoldalára a printer rányomtatja az azonosítási számot, a felvétel számát, a dátumot és a labor kódját. A dátum a képes oldalra is felvihető.

– Külön kívánságra a felvétel műszaki adatai (rekesz, idő, gyújtótávolság, filmérzékenység, korrekció) és 12 nyelvből választott 99 féle szöveg is rányomtatható a kép hátoldalára.

– A PQI (Print Quality Improvement) rendszer a a tárolt felvételi adatoknak megfelelően irányítja a printer munkáját, például a vakus vagy műfénynél történt felvételeknél.

– Az FTPM (Fixed Time Printing Mode) a felvétel előtt jelezhető a kamerán keresztül a filmnek. Ezután a printer nem fogja az esti képet nappalivá tenni, vagy szürkévé a havat.

– Szintén az egyes kockák előtti jelzéssel rögzíthető, hogy az adott képről, például csoportkép esetén a printer már az első rendeléskor hány kópiát készítsen. (Maximum 7 kópia/felvétel).

– A printer a mágnescsíkon rögzíti

a szűrőzés adatait.

– A film mindig a kazettában van, porttól, ujjlenyomattól védve.

– Az indexprint könnyűvé teszi a tárolást, az archiválást, az utánrendelést.

– A kisebb kazettával kisebb fényképezőgépek készíthetők.

– A húsz százalékkal kisebb képátló csökkenti az objektívet tervezők gondjait, és javítja az objektívek minőségét.

A képméret csökkenése azonos látószöghöz rövidebb gyújtótávolságú objektívet igényel. Az APS képhez a 80 mm-es objektív adja azt a látószöget, amit a 24x36 mm-es felvételnél a 100 mm-es A kétféle méret illetve objektív összehasonlításánál az APS objektív gyújtótávolságát 1.25-tel, fordítva pedig a kisfilmes objektívet 0,8-cal kell szorozni, hogy azonos képszöget kapjunk.

Hangsúlyozottan ki kell emelni azt, hogy a felsorolt, műszakilag lehetséges valamennyi funkciót jelenleg csak egyetlen forgalomban lévő APS kamera tudja biztosítani. A legegyszerűbb és legolcsóbb kamerákkal például csak a képformátumok közötti választás lehetséges, és az azonos árkategóriába tartozó gépek is más-más funkciót működtetnek.

Az azonosító szám, a képkocka száma azonban minden kép hátoldalán rajta van. Arra is ügyelni kell, hogy a különböző típusú printereknél hasonló a helyzet, a legtöbbje nem képes valamennyi szolgáltatást nyújtani, ezért a film leadása előtt erről tájékozódni kell.

Az olcsóbb kamerák mágneses jel helyett optikai jelet exponálnak a filmre, és a gyári jeleket is vonalkódok tartalmazzák. Ilymódon ezek a gépek csak a legszükségesebb információk átvételére, illetve felvitelére képesek, tehát a rendszer sok fontos eleme elvész.

Az APS a gyakorlatban

Célunk nem az egyes gyárak különböző filmjeinek vagy gépeinek a tesztelése vagy összehasonlítása volt. A rendszert kívántuk a gyakorlatban megvizsgálni, azt, hogy az előzőekben ismertetett újdonságok és információ átvitelek hogyan viselkednek a valóságban, van-e gyakorlati értelme egy teljesen új fotográfiai rendszer bevezetésének. Mindenekelőtt arra voltunk kíváncsiak, hogy a képméret nagyjából negyven százalékos csökkenését valóban ellensúlyozzák-e az emulziók, ahogyan azt a cégek állítják.

Fényképezőgépnek a Minolta Vectis S-1 tükörreflexes, cserélhető objektíves gépet választottuk, a 22–80 mm-es zoommal, mely egyike a Minolta által kimondottan az APS SLR-hez kifejlesztett objektíveknek (négy zoom, egy makro). Választásunk azért esett erre, mert jelenleg ez az egyetlen APS kamera, amely az APS valamennyi funkcióját tudja. (A tükrös Canonból egy funkció hiányzik, a Nikoné még nem volt elérhető.) A kompakt kamerák közül pedig még a legdrágább sem tud mindent.

Képi szempontból az említett okok miatt a képek élessége volt a fő szempont. Mivel a külföldi szaksajtó a Fujicolor Nexia F 100 (Fine grain) filmet ítélte a legélesebbnek és legfinomabb szemcsézetűnek, ez volt a kiinduló pontunk. Ehhez viszonyítottuk a Nexia A 200 (all round) és a Nexia H 400 (Hi-speed) filmek élességét. Mindhárom film megkapta a két európai illetékes szerv, a TIPA és az EISA 96–97. évi díját az APS filmek kategóriájában. Használatuk mellett szólt az a gyakorlati megfontolás is, hogy a Budapesten jelenleg működő két APS-labor közül csak a kimondottan az APS-hez kifejlesztett Fuji SFA-238A típusú Minilab képes valamennyi APS funkció értékelésére és működtetésére.

A Minolta és a Fuji mellett szólt az a tény is, hogy a jelek szerint ez a két cég használta ki legjobban és legeredményesebben a meglehetősen hosszú felkészülési időt. Az egész világon szokatlanul döcögősre sikerült múlt évi bevezetéskor mindkét cég teljes gép-, illetve film- és gépcsaláddal lépett színre. A Minolta öt kompakt és egy tükörreflexes géppel, a Fuji nyolc kompakttal és egy SLR-rel, valamint négyféle filmmel (két ISO 100-as) mutatkozott be. A tükörreflexes Fuji Fotonex 4000 ix SL és az Olympus Centurion egypetéjű ikrek, csak más ruhába öltöztették őket.

A képek élessége

Az élességet a végterméken, a printeren készült képeken vizsgáltuk. Mindhárom filmre azonos, részletgazdag felületet fényképeztünk a zoom 46 miliméteres állásában. Ilymódon a részben exponált filmek cseréjét is kipróbálhattuk. Kicsit ugyan hangosan, viszonylag gyorsan, minden esetben hiba nélkül cserélgette a gép a kazettákat. Bár 35 mm-es filmmel is megvalósítható lenne!

A felvétel előtt panoráma formátumot választottunk, így a printer a 10x24 cm-es nagyítással azonnal nyolcszoros lineáris nagyítást készített. A kész kópiákból 1:1 leképezési aránnyal azonos részt fényképeztünk le színes diára. A nyomtatásban látható címerek tehát kb. 17-szeres lineáris nagyításnak felelnek meg. A Nexia F 100 és az A 200 között meglehetősen csekély, bár látható a különbség. Érzékenységéhez képest a Nexia H 400 film élessége és szemcséssége is kiváló. Megjegyzendő, hogy az APS-hez a cégek alapvetően az ISO 200-as filmeket ajánlják, hogy hosszú gyújtótávolság esetén se legyen berázott kép. Az evvel kapcsolatos műszaki adatokat (vaku, kulcsszám, fénymérési tartomány) is több cég ehhez adja meg.

Hasonló módon, de H formátumú (10x18 cm) képről készült a vakus személyfelvétel, illetve a kinagyítás is. Ez kinyomtatva nagyjából 13-szoros lineáris nagyításnak felel meg a Nexia F 100 filmről. Teljesen szemcsementes, homogén felület, a legapróbb részletek is látszanak.

A Nexia F 100 film a Reala New filmhez hasonló felépítésű anyag. A kép-formátumokról készült ábrán jól látható, hogy a nagyobb testvéréhez hasonlóan kiválóan viselkedik kevert fénynél is. Ennek kipróbálására készültek az üzlethelyiségben a felvételek, mert a kívülről bejövő, kék égről reflektálódott fény keveredett a fénycsövek, illetve a halogénlámpák fényével. Ez utóbbit különösen nehezen tolerálják a színes anyagok. A film és a printer, feltehetően az IX-nek is köszönhetően teljesen elfogadható színvilágú képeket produkált.

Szabó Péter kollégával együtt 12 tekercset „lőttünk” el a lehető legszélsőségesebb körülmények között. Véleményünk megegyezik abban, hogy a rendszer a maximumát adja annak, ami egy teljesen automatikus üzemmódban működő fotográfiai rendszertől ma elvárható. A filmrendszerre ez éppúgy vonatkozik, mint a fényképezőgépre. Utóbbi csak a vakus derítésnél gyengélkedett, egyébként tökéletesen exponált felvételeket produkált, program állásban, vakuval vagy anélkül egyaránt.

A Vectis S-1 a beépített vakuja mellett a szintén hozzá készített SF-1 nagyobb teljesítményű, de kisméretű, szépen formatervezett vakuval is használható. A gépen ugyan meglehetősen sok kezelőgomb van, de lényegesen könnyebben kezelhető és áttekinthetőbb, mint nagy testvérei. Igen kisméretű – a tükrös APS kamerák legkisebbje – és súlya is minimális. Igen kézhez álló, szimpatikus jószág.

Két műszaki megoldás lényegesen hozzájárult méterének csökkentéséhez. Az egyik, hogy tükörreflexes keresője kizárólag tükrökből áll, és a prizma elhagyása következtében alacsonyabb lett a gép. A megoldás nem új, korábbi mint a prizmás rendszer. 1947-ben a Duflexben hasonló megoldást alkalmaztak, és a hatvanas évek Nikkorex gépeiben is ilyen tükörrendszer volt.

A méret csökkentésének másik tényezője a kisebb bajonett átmérő, ami elegendő a kizárólag APS-hez tervezett V-objektívekhez. A kamera mérete 126,5x76,5x63,5 mm, és a váz mindössze 400 g. A photokinán bemutatott 8/400 mm-es tükrös V-objektív (kisfilmre átszámítva 500 mm) is csak 460 g, és 102,5 mm hosszú. Valamennyi V-objektív és a váz is védett a fröccsenő víz ellen.

Az elmúlt év végén már több mint százféle APS kamera-típus volt forgalomban (nem Magyarországon). Ezek képességei nagyon különbözőek, nagyban függenek a gyártó cég üzleti filozófiájától. Például a Minolta csúcs kompaktja, a Vectis 40 és a tükörreflexes Fuji Fotonex 4000 ix SL gyakorlatilag azonos képességű, azonos funkciókat tudó kamerák, mindkettő hasonló gyújtótávolságú négyszeres zoommal. Ugyanekkor a Vectis 40-ben cserélhető a részben leexponált film, a Fotonex 4000-ben nem.

A Németországban 1996. szeptemberétől eladott 300.000 APS fényképezőgép a teljes év kamera forgalmának nyolc százaléka. Japánban ez az arány harminc százalék éves átlagban. A British Journal of Photography híre szerint az USA-ban a karácsony előtt eladott nem tükörreflexes gépek 60 százaléka APS kamera volt.

Egyéb APS eszközök

Három készülék könnyíti meg a már előhívott filmek kezelését.

A Fuji AP-1 képlejátszó (Photo Player) a behelyezett kazettán lévő negatív képet a tv-készülék képernyőjén pozitív képként „játssza le”. A képek forgathatók (álló/fekvő), zoomolhatók, formátumuk (C, H, P) átírható, megválasztható a képek sorrendje és az áttűnés lehetősége „diaporámát” is lehetővé tesz. Alkalmazásával a szaküzletben, illetve laborban könnyen megtekinthetőek és kiválaszthatóak a képek, a szükséges adatok egyidejű mágneses rögzítésével. Hasonló (belül valószínűleg azonos) készülék a Minolta VP-1 és a Canon IP-100.

A Fuji AS-1 szkenner a behelyezett kazetta képeit 512x896 pixeles bontásban tapogatja le. Fényrendszere a színes negatívokhoz van illesztve. A speciális fénycső spekrumának maximumai a kék, zöld, vörös színtartományban vannak, és újfajta CCD-érzékelője van. Ilymódon élénk színeket produkál. Az NC-2, illetve NC-2D video printerrel kiváló nyomat készíthető, illetve szabad az út a szkennelt kép előtt a számítógépes tárolás és manipuláció számára. Egyszerű, motoros továbbítású átvilágító készüléket is szállít a Fuji. Ennél csak az erős nagyítóval nézhető, átvilágított negatív előre–hátra mozgását lehet szabályozni.

Merre tovább?

300 felvételt készítettünk szűk egy hónap alatt, amíg a Vectis S-1 rendelkezésünkre állt. A felvételezés alatt szerzett tapasztalatok és a képek alapján meggyőződtünk arról, hogy az új szisztéma tökéletesen megfelel a fejlesztők által kitűzött céloknak.

Az első pillanatban szokatlannak tűnő új szolgáltatások és a technikai újítások mind azt a célt szolgálják, hogy a 35 mm-es kameráknál meglévő kezelhetőségi nehézségeket és a hibák elkövethetőségének lehetőségeit megszüntessék. Az elektronikának a fotográfia e területére történő bevonása, a felvétel adatainak és körülményeinek tárolása, valamint ezek összekapcsolása a kidolgozás menetével nagy mértékben segíti a képek minőségének javítását.

A kisebb képméret ellenére a papírképek élessége és szemcséssége nem romlott, sőt relatíve javult. A fotókémiai ipar által újonnan kifejlesztett vagy nagy mértékben javított fényérzékeny anyagok ebben nagy szerepet játszanak, de nem szabad megfeledkezni a kisebb képméret adta objektív-tervezési és gyártási előnyökről sem. A fotókémiai gyárak már a 35 mm-es anyagok egy részére is átvitték az új emulziók némelyikét, ami természetesen a negyven százalékkal nagyobb képméret arányában javítja a kisfilmes fényképezés minőségét is.

Nyitott kérdés azonban – és még közvetett válasz sincs rá –, hogy maga az APS merre fejlődik tovább. Abban minden gyártó egyetért, hogy csak a kezdetnél tartunk. Többet nem mondanak. Ha azonban belegondolunk, hogy a 40 felvételes APS film két szélén lévő két-két mágnesezhető csík kapacitása 80 kilobyte, és ebből jelenleg csak maximum egyötöde, 16 kilobyte van kihasználva, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy folytatása következik. Ha pedig azt is kiszámítjuk, hogy egy-egy filmkockához tartozó teljes mágneses felület 128 kilobyte kapacitást jelent, ami negyvennel szorozva 5,12 megabyte, akkor jogos a kérdés, mi jöhet még ezután?

Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a világ öt vezető fotóipari cége az APS-szel a kémiai képrögzítés mellett is letette a garast, – középtávra bizonyosan.

Láthattunk a photokinán olyan berendezést, amely a kémiai APS képet digitalizálva ráviszi a film mágnesrétegére, – a TV-kép minőségében. Ehhez azonban szükségtelen az ezüsthalogenid, ilyen képet készítő kamera már üzletben, elérhető áron kapható. Hangot rávinni? Alig néhány másodpercre elegendő a kapacitás.

A szerzőnek szilárd meggyőződése, hogy nem kell sok idő ahhoz, hogy először csak némely bátor és elszánt profi kezében is megjelenjen egy-egy APS gép. Ha avval nem is számolhatunk, hogy a 35 mm-es fényképezés hamarosan visszaszorul, gondoljunk azért arra, hogy a negyvenes–ötvenes években a – főleg amerikai – fotóriporterek még 4x5 inches kamerákkal készítették riportjaikat, avagy harminc évvel ezelőtt hogyan néztek kisfilmre dolgozó kollégáikra a magyar profik.

Az évekkel ezelőtti sok téves és félrevezető információ az APS-ről, az új rendszernek nagy cégekhez nem méltó bevezetési kampánya, és a kamerák kezdeti hiánya a fotósokat is, de főleg a kereskedőket meglehetősen szkeptikussá tette. Az utóbbi időben viszont a gyárak nem győzik kapacitással az APS kamerák iránti igény kielégítését. Hasznos lenne, ha az érdekelt cégek honi képviselői nem azon vitatkoznának, hogy labor kell-e előbb vagy fényképezőgép, hanem közös kampányt indítanának a vevők előtt teljesen ismeretlen újdonság megismertetésére. A témával foglalkozva sokat jártam a Fuji APS laborjában. Többször voltam szem- és fültanúja a más okból betérő és az APS-re rácsodálkozó vevők kérdésözönének és többször vásárlási szándékának is. Kétségtelen, hogy az APS kamera, a film és a kidolgozás drágább mint a megszokott 35 mm-es filmé. Az általam látottak azonban azt mutatják, mégis van iránta érdeklődés. Úgy tűnik, aki ma ki tud fizetni kétezer forintot egy tekercs filmért és kidolgozásáért, az háromezret is ki tud.

Egy profi kollégám tőlem hallott először az APS-ről és nálam látta a gépet és a képeket. Elhatározott szándéka, hogy következő ázsiai útjára eddigi kisfilmes felszerelése helyett – a 6x7-es mellett – APS kamerát visz magával „ebben a korban már minden dekagramm számít” jelszóval.

Végül gondoljunk arra – amit sok fotós nem hajlandó tudomásul venni –, hogy a technika és ezen belül a fotótechnika fejlődése nem fog azért megállni, mert a fotós lusta megismerni és alkalmazni az új technikákat.

Vegyük végre tudomásul, hogy azt, hogy hol, mit, mikor és hogyan fényképez, azt mindig az ember, a fotós dönti el. A technika ebben csak segíthet – vagy akadályozhat, ha nem ismerjük.