A MAKÓI HOMONNAI HAGYATÉKRÓL

Évtizedeken keresztül porosodott félretéve és elfeledve több doboznyi – huszonötezer darab – üvegnegatív egy makói múzeumban. Egy fényképészcsalád, a Homonnaiak élete és műve. A véletlen hozta úgy, hogy értő és elhivatott szakember kezeibe kerülhettek. Szűcs Tibor talált rá ismét a képekre, a családra és „hiányos identitásunk” egy kis darabjára. Erről beszélgettünk vele, miközben a már feltárt anyagból kiválogatott nagyításokat nézegettük.

– Mit mondanál magadról röviden azoknak, akik nem ismernek?

– Szűcs Tibor vagyok, végzettségem szerint grafikus. A Képzőművészeti Főiskolára jártam, de voltam vendéghallgató az Iparművészeti Főiskola fotó szakán is. Innen vannak a fotográfiával kapcsolatos ismereteim. Jelenleg a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának a titkára vagyok.

– Magad is szoktál fényképezni?

– Igen, rendszeresen veszek részt különféle kiállításokon önálló munkáimmal.

– Hogyan jutottál nyomára a huszonötezer üvegnegatívnak?

– Teljesen véletlenül, mint ahogy a dolgok általában történnek. Egész más ügyben jártam a makói múzeum raktárában. Ott feltűnt nekem egy halom különös doboz. Elkezdtem kérdezősködni, hogy honnan vannak, milyen felvételek vannak bennük. Annyit sikerült kiderítenem, hogy valamikor az ötvenes évek elején kerültek a múzeumba. Nemigen tudták, hogy pontosan mit tartalmaznak, csak azt, hogy kié volt.

Amikor jobban belenéztem az anyagba, már az első alkalommal nagyon szép felvételeket találtam. Legelőször azonban rendezni kellett a negatívokkal kapcsolatban felmerülő jogi kérdéseket. Csak ezután adhattunk be különböző pályázatokat, hogy hozzájussunk a további kutatáshoz elengedhetetlen anyagi eszközökhöz.

– Mi késztetett arra, hogy ennyi időt és energiát fordíts a hagyaték feltárására?

– Minden fotográfiával foglalkozó ember vonzódik a régi felvételekhez. Mindenkinek megvan otthon a saját kis fotógyűjteménye. Úgy gondoltam, ha már belebotlottam ezekbe a negatívokba, egy kicsit átválogatom őket, és feltárok néhány szép fényképet. Hamarosan kiderült, hogy az anyag sokkal gazdagabb, szebb és összetettebb, mint amire számítottam.

Később több szakmabeli ismerősömnek is megmutattam a lenagyított képeket. Akkor tudtam meg, hogy Magyarországon még sosem dolgoztak fel teljes egészében ilyen jellegű anyagot, azaz egy kisvárosi fotóműteremben dolgozó mester, és mint utóbb kiderült, egy egész család teljes hagyatékát.

A korábbi próbálkozások mind elakadtak. Hasonló történt a híres Plóhn-hagyatékkal is. Ez a ‘48-as honvédportréiról és a néprajzi szempontból fontos felvételek miatt vált igazán ismertté, de az igazi feltárás csak most kezdődik el.

A hagyatékokból mindeddig csak kiemelték a leghíresebb portrékat vagy néhány olyan képet, amire valamiért igazán szükség volt. A többi ismét feledésbe merült. Homonnai képeivel is ez történt. A huszonötezer negatívból kiválogatták a József Attila- és a Móra Ferenc-portrékat, a többivel nem foglalkozott senki.

– A feldolgozás után mi történik egy ilyen hagyatékkal? Mi lesz a kiválogatott és lenagyított képek sorsa? Hová kerülnek a negatívok?

– A negatívok a múzeum tulajdonában vannak, és természetesen ott is maradnak. A feldolgozás során lassan körvonalazódnak az elképzelések. Eddig létrehoztam egy válogatást. Elkülönítettem azokat a képeket, amelyekről egyáltalán pozitív készült. Azon belül csoportokat hoztam létre, amelyeket különböző szempontok alapján állítottam össze. Ilyen például a híres embereket, illetve az azonosítható személyiségeket ábrázoló negatívok csoportja. Eddig több személy azonosítását elvégeztük, bár a nagyobb része még hátra van.

– Említetted, hogy a felvételek családi műteremben készültek. Mesélnél részletesebben a családról?

– A családot illetően nehéz munka előtt állok, bár már sok mindent sikerült kideríteni.

Homonnai Nándor a bejegyzések szerint 1905-ben nyitotta meg műtermét Makón. Néhány évvel később fiókműhelyt is nyitott Nagylakon. A hagyaték teljes egészében elpusztult, tehát a negatívokon kívül gyakorlatilag egyetlen sor, vagy személyes tárgy sem maradt, illetve eddig még nem került elő. A családnak csaknem teljesen nyoma veszett. Tipikus magyar vonás, hogy a készítőknek nincs arca. Majdhogynem csak a huszonötezer darab üvegnegatív tanúsítja létezésüket.

Levéltári kutatások és korabeli cégbejegyzések alapján azért sikerült kideríteni egy-két évszámot. Például az alapító, Homonnai Nándor 1927-ig., haláláig vezette a műtermet. Ezután özvegye állt a helyére. Őt fia, Homonnai Zoltán követte, aki csak néhány hónapig dolgozott itt, majd a sógora, Róth László vette át a műhelyt, aki 1936-ig Homonnai márkajelzéssel dolgozott. Találtam a képek között néhány felvételt, amelyen bevonuló orosz katonák láthatók. Mint kiderítettem, egy Bucskó Gyula nevű fényképész negatívjai is belekeveredtek a Homonnai család felvételei közé, amelynek férfitagjait 1942-ben elhurcolták munkaszolgálatra. Később a nőket is deportálták. Közülük csak Róth özvegye és Homonnai Nándor két lánya tért vissza.

A makói műtermet a nyolcvanas években lebontották. A család hagyatéka átkerült egy másik rokon családhoz. Ami megmaradt a hagyatékból, azt az örökösök egyszerűen kidobták. Áldozatul esett a műhelynapló is, ami alapján nevesíteni lehetett volna a lefényképezett embereket.

A tragikuma mellett a szépsége is megvan annak, hogy alig maradt utánuk valami, mint csupán a fényképek, mégis megelevenedik előttem az életük.

– Az is ösztönöz tehát, hogy újra életre keltheted ezt a világot?

– Pontosan. Ezzel az indíttatással fogtam hozzá. Ez az igazi élvezet az egészben. Keresgélek a negatívok között, nézem őket és özönlenek elő az arcok, a karakterek, a szakmák, a különböző események, épületek. Az egész város ott van előttem, csaknem negyven éven keresztül. A régészeti munka élményéhez lehetne a legjobban hasonlítani ezt a kutakodást. A régész is így kapirgálja a földet, és egyszer csak ott van, amit keres. Negatív, negatív után, és aztán hirtelen rátalálsz valamire.

– Készülhetne ebből egy olyan kiadvány, ami Magyarországon eddig még nem volt – legalábbis nem ebből a korszakból –, és ami nagy pontossággal mutat be egy-egy népcsoportot vagy társadalmi réteget?

– Igen, folyik ez a munka. Nagyon izgalmas része, hogy mekkora keresztmetszetet vállaljon fel az ember egy ekkora anyagból. Gazdagsága folytán alkalmas lenne arra, hogy külön kötetet adjunk ki a Makó környéki parasztság viseletéről 1905-től 1936-ig, de alkalmas arra is, hogy bemutassa a középpolgárság életviszonyainak alakulását ebben a korszakban.

Egy ilyen kisváros története meglehetősen tipikus. Ha Makóról megjelenne egy ilyen könyv, az nemcsak alföldi, hanem minden magyar kisvárost képviselne, ahol hasonló módon élték meg az I. világháborút, a két világháború között eltelt időt, a társadalmi struktúraváltásokat, az öltözködéskultúra változásait.

Egy ilyen anyag, éppen azért, mert gazdag, és nemcsak fotográfiai szempontból nagyon jó minőségű, képviselni tudja azt a szakmát – a műtermi fotográfiát –, ami mára már szinte kihaltnak tekinthető.

– Eddig főként műtermi portrékról volt szó. De vannak itt más, műtermen kívül készült képek is.

– Igen, de ezek nagyrészt mégis műtermi felvételek. Az más kérdés, hogy ezek is nagyon változatosak. A két világháború közötti műtermeket nem úgy kell elképzelni, mint ahogy mai szemmel látjuk őket. Bemegyek, rámdurrantanak a vakuval és kész a portrénak nevezett valami. Akkoriban komoly rákészülés előzte meg a felvételt. Ha megnézünk egy fényképet, ami ott készült, látszik, hogy az illető gondosan kiválasztotta a ruháját és rendesen felöltözött. Ezzel is hangsúlyozni akarta személyiségét és társadalmi helyzetét. Meghatározó volt a viselkedése, a fotós instrukciói, milyen kompozícióba, milyen tárgyi környezetbe állítja be az egyént, vagy a csoportot, milyen csoporthierarchiákat épít fel. Egy ilyen kompozíció beállítása időigényes, és nagyon fontos percek ezek, mert a fényképész instrukcióival hozzásegíti a megrendelőt, hogy a személyiségét minél markánsabban tudja a kamera előtt képviselni. A Homonnaiaknál az a különös, hogy az egész család ugyanazzal az érzékenységgel kezelte mindazt, amit ma modern szóval modellvezetésnek nevezünk. Ők ezt biztos másképp nevezték.

Végül is a szakma maga a technika. Fantasztikus munka volt ez, hatalmas felkészültséget igényelt, ha valaki jól akarta csinálni. Megvoltak a kis fotográfiai mesterfogások, amit minden fényképész használt. Ezeket elmondta a modellnek, de nem ettől lett jó a fénykép. Akkor mégis mitől? Ez az ő varázsuk.

– Mennyire térnek el egymástól a három családtag, illetve Róth László felvételei?

– Szinte semennyire. Úgy tűnik, hogy a gyerekek a műhelyben nőttek fel. Olyan precízen hagyományozódott rájuk minden tudás, hogy nem lehet különbséget észrevenni. Néhány technikai újítás azért felfedezhető. Például leveszik a festett háttereket, illetve ritkábban használják ezeket, vagy ráfestik a negatívra. Ilyen apróságokon lehet érezni, hogy valami változott.

– Mennyiben más ennek a családnak a technikája, mint ugyanebben az időben dolgozó más műtermi fotósoké? Van-e valami jellegzetessége annak, amit ők csináltak?

– Én már nagyon sokszor láttam, amit ők csináltak, és most már könnyen ráismerek. De ezt nem lehet úgy megfogalmazni, mint ahogy megkülönböztetünk egy Leonardót egy Boticellitől. Ott nyilvánvalóan vannak stílusbeli különbségek. A Homonnaiaknál a látásmód érzékenyebb, mint amit más, ebből a korból származó portréhagyatékoknál megszoktam. Komoly összehasonlítási alap persze nincs. A legnagyobbaktól, akik Pesten működtek, meg a nagy vidéki műhelyekből, ahol tényleg igazi profi mesterek dolgoztak, hasonlóan szép portrék maradtak fenn. A műtermi portréfotózásban nyilván nem volt cél saját stílus megteremtése, a személyiség-orientáltság volt a fontos, a fotográfus pedig igyekezett háttérben maradni. Szó nincs arról, amit ma fotóművészetnek nevezünk. Eszük ágában nem volt. Egy szakma követelményeit és a megrendelő igényeit próbálták meg alázatosan és tökéletesen kielégíteni, és ez ma sok esetben igazi fotóművészeti értéket képvisel. Ők becsületes szakmai indíttatásból készítettek olyan portrékat, amelyek alapján sok fotóművész fotóművésznek nevezi magát. Ez egyébként érdekes anakronizmus.

– Állandó vitatéma, hogy a fotó miről válik művészi képpé és a fotográfus mikor válik művésszé.

– Így van. Az anyag láttán világosan látszik, hogy ők „csak” fotográfusok voltak. Nem kívánták magukat előtérbe helyezni. Nincs játék a modellel, meghogy „majd a fotográfus a személyiségét beleviszi a modellbe”. A megrendelő volt az úr a háznál.

– Vannak határozott elképzelések a hagyaték publikálására?

– Az elsődleges cél: megjelentetni a Homonnai család hagyatékát a Fotográfiai Múzeum kiadásában. Ez tartalmazni fog egy monográfiát és a legjobb fényképfelvételeket. Pedig nehéz százhúsz, százötven képet úgy kiválasztani, hogy az félreismerhetetlenül képviselje a család munkáját.

Makó már jelentkezett, hogy szeretne kiadni egy várostörténeti könyvet, hiszen 1905-től 1936-ig nagyon sok híres, a város szempontjából fontos személyiségnek a portréja kerül most elő.

– Hol készültek ezek a felvételek?

– Egy része a műteremben, a többi különböző helyszíneken. Az anyag második felében már sűrűbben jelennek meg a helyszíni felvételek: a makói strand, a főtér, a piac, a különböző kulturális események. Ezeket leginkább Róth László készítette. A család sokat publikált napilapokban, folyóiratokban is. Például a Színházi Életben.

– Róth Lászlón kívül ki készített még ilyen képeket?

– Úgy hiszem, Homonnai Nándor is, mert találtam színészportrékat a makói színházból már a korábbi felvételek között is. De Róth lehetett az, aki aztán szélesebb értelemben véve is közéleti személyiségként mozgott a városban.

– Igazi riportfotók azok, amiket ő készített?

– Ezek a korabeli újságstílusnak megfelelő felvételek. Kiment a kislemezes gépével és megcsinálta a felvételeket. Előkerültek olyan érdekes emberek képei is, mint Purgly Emil főispán, aki Horthy Miklós sógora volt, és elég gyakran járt Makón.

– Miért fontos, hogy ma az embereknek tudomása legyen ezekről a felvételekről?

– Fotótörténeti szempontból világos, hogy miért van szükség az albumra. Ezeket a hagyatékokat az elmúlt negyven évben szemétnek tekintették. Semmiféle értékük nem volt. A Városligetben is bezárták a nagy, híres fotóműtermeket. Hová kerültek azok a negatívok? Ha nincs egy-két ember, aki akkor sorbaáll és hazaviszi, akkor most azok sem léteznének. Nem lehetett mindenhol odafigyelni, főleg vidéken nem. Kulturális értéket pedig végképp nem láttak benne. Azok a felvételek voltak csak fontosak, amelyeknek nemzeti vagy történelmi értéke volt. A fotográfiai szempontból érdekesekre egy-két magángyűjtő tartott csak igényt. Ezek azonban nem kerültek még publikálásra.

– A nagyközönséget miért érdekelhetik az ilyen jellegű képek?

– Több helyen is kiállítottam az anyagot az országban, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Azt érzem, hogy az embereknek hiányzik ez a korszak, a két világháború közötti életük. Történeti fotókból kaptak bőven, legalábbis azoknak egy bizonyos szeletét. Hiányzik viszont apjuk és nagyapjuk élete, amit nem láthattak. Az azonban nem igazán érdekli az embereket, hogy a saját apjukat vagy nagyapjukat látják-e. Olyan, mint az én nagyapám, gondolják, és ez a lényeg. Úgy élt, mint a nagyapám, vagy a dédapám és nézd, tényleg. Örömmel lapozzák végig a képeket, mert a múltjuknak egy olyan darabját kapják kézhez, amihez eddig nem férhettek hozzá.