A FOTOGRÁFIA HÓNAPJA POZSONYBAN

Tavaly ősszel hatodik alkalommal rendezték meg Pozsonyban A Fotográfia Hónapját. Az évről–évre bővülő kiállítássorozat Közép-Európa legnagyobb fotográfiai eseményévé nőtte ki magát. A mintegy harminc kiállításból álló rendezvényfolyamon a Tono Stanoval, Werner Bischoffal, Erich Lessinggel jellemezhető „nagy nevek” mellett kevésbé ismert vagy akár egzotikusnak is tekinthető brit, spanyol, mexikói, albán, román, ukrán művészek anyagai is helyet kaptak. Külön öröm, hogy idén a magyar alkotók több lehetőséghez jutottak a korábbi években megszokottnál, hiszen az Első Alkotócsoport, a Gromek Galéria és Bozsó András révén három kiállítással is szerepeltek.

A magyar fotográfusok az elmúlt néhány évben már viszonylag szervezett keretek között vehettek részt a Fotóhónapon. Hivatalosan először Török László kereste a kapcsolatot a pozsonyi szervezőkkel és a folyóirat szerkesztőjével. A csoportos kiállításokat Kerekes Gáborral közösen segítettek tető alá hozni. Bozsó Andárs egyéni kiállítására a pozsonyi rendezők részéről Macek úr felkérését követően került sor. Mindehhez a Magyar Fotóművészek Szövetsége is hozzájárulását adta. Idén a magyar résztvevők kiállításait Beke László művészettörténész nyitotta meg, akit felkértek arra is, hogy az Imagoban később megjelenő, a magyar alkotókkal foglalkozó fejezetbe átfogó történeti tanulmányt írjon. Ennek egy része belekerült a kiálíltások katalógusaiba is.

A magyar kiállításokat ugyan kevéssé érintette, de a szervezéssel még ebben az évben is akadtak gondok. Igaz, csak kisebb technikai hibák merültek fel – az egyes kiállítások nyitvatartása nem volt összehangolva, és ez elkedvetlenítette az ide érkezőket, leginkább akkor, ha a látogatás nem tarthatott tovább egy–két napnál. Mégis, ahová sikerült bejutni az érdeklődőknek, ott igen izgalmas és értékes anyagokat láthattak. Angol fotográfusok „dekomponált” fényképei vagy francia művészek bábukkal, apró figurákkal beállított jelenetei mind a nemzetközi fotográfiában jelentkező legújabb irányzatokat mutatták meg; fényképek telezsúfolva rendkívül kicsi tárgyakkal, elképesztő mennyiségben. A fénykép ennek az anyaghalmaznak egy tetszőlegesen, de nem esetlegesen kiválasztott részhalmazaként jön létre. A makrofelvételként ható virtuális, sosem létezett, hanem csakis az alkotói folyamatban megvalósult, fiktív világok tagadhatatlanul magukon viselik a bármikor tetszőlegesen ki- vagy átalakítható, alakítható „virtuális valóságok” kissé nyomasztó hangulatát.

Itt Pozsonyban derült ki valójában, hogy a magyar kiállítók közül leginkább Bozsó András képeinek világa áll a legközelebb ezekhez a nemzetközi irányzatokhoz, és milyen jól beleillik az ő alkotói tevékenysége ezekbe az új folyamatokba. Kicsit zsurnaliszta megállapítással élve azt lehetne mondani, hogy pillanatnyilag ez a „legmenőbb”, a legdivatosabb és legizgalmasabb tendencia, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a legértékesebb is a fotográfiában, mégis nagyon friss és megdöbbentő módon aktuális szemléletmód. Bozsó András egyéni kiállítása mellett a magyar művészek még két csoportos kiállításon képviseltették magukat.

A pozsonyi helyszín és a magyar művészek pozsonyi jelenléte igen érdekes, a fiatalabb generációknak talán már kevésbé fontos gondolatokat vet fel. Állami politikai szinten jelenleg sem nevezhető a két ország kapcsolata felhőtlennek. A történelmi távlatokba vesző konfliktusoktól kezdve a mai napig aktuális Bős–Nagymaros vitán keresztül a nyelvtörvényig sok más nézetkülönbséget is ideértve sok minden zavarja a harmóniát.

A valóság egy teljesen más szférájában azonban mégis lehetőség nyílik arra, hogy teljesen más, kimondottan ellentétes előjelű történésekre lehessen összpontosítani. Meg lehet keresni a közös pontokat, ahol lehetséges az együttműködés. Érdemes felidézni, hogy erre már korábban is volt példa, nem is egy. A két világháború között létezett Pozsonyban egy iparművészeti főiskola, ahol már a harmincas évek elején nagyon fejlett fotográfiai oktatás zajlott. Moholy-Nagy László, aki akkoriban Budapesten nem tartott előadásokat, itt helyet kapott a tanmenetben. létezett itt is egy szociofotós csoportosulás, olyan mint Budapesten, amellyel igen jó kapcsolatban álltak. A Bauhaus-zal is jó kapcsolatokat ápoltak, hasonlóan mint magyar társaik. Megfigyelhető volt az akkori modernizmusból táplálkozó, abból fakadó, helyesen vett internacionalizmus sok jellegzetessége.

Talán ki lehetne mutatni egy bizonyos folytonosságot ezekben a kapcsolatokban, hisz például a hatvanas években létezett egy magyar művészcsoport, amely arra törekedett, hogy egy fajta közös munkát valósítson meg szlovák kollégáikkal.

Mindez nem érintette közvetlenül a kiállításokat, mégis számos jel mutatta a kölcsönös szimpátia és érdeklődés jelenlétét. Egyrészt, a magyar kiállítás nagyon jó helyen volt (Umelecka Beseda), másrészt jelentős segítséget nyújtott a szervezésében Judit Caderova, azaz Csáder Judit. Ez a tárlat, amelyen harminc alkotó munkái szerepeltek, hangulatában nagyon hasonlított egy olyan anyaghoz, amit akár Pécsett vagy az Esztergomi

Biennálén is látni lehet. Az egyik legegyénibb alkotó, akit külön is meg kell említeni, Drégely Imre. Ő szinte már hagyományosan, mindig valami nagyon sajátos és izgalmas munkával van jelen a kiállításokon. Mellette Bozsó András itt kiállított munkájára lehetne itt még felhívni a figyelmet. Ebben az esetben Bozsó egy légyfogót fényképezett le, a valóságosnál jóval nagyobb méretűre felnagyítva. Egyszerűsége ellenére igencsak érdekes gondolattársításokra készteti a kép a szemlélőt. A légypapíron fennakadt legyek látványa önmagában is egy fotogramra emlékeztet. A légyfogó áttetsző papírja olyan, mint egy filmcsík. A légypapír megragadja a legyeket, ahogy a látványt megragadja a fényképész. Messzire vezet a gondolatmenet, amely ezen a kicsit furcsa, de mindenképpen érdekes hasonlaton alapszik. A kép hatásának erejét csak fokozhatja a körülmény, amely talán a véletlen műve, hogy a pozsonyi eseménnyel egy időben Budapesten volt látható a pozsonyi képzőművész, Milos Boda tárlata a Vízivárosi Galériában. Ő a Bozsó Andráséhoz hasonló látványt borostyánkő színű mesterséges kövületeivel hozta létre, amelyekbe képzeletbeli rovartetemeket helyezett el.

A Gromek Galéria kiállítása a pozsonyi Magyar Intézetben kapott helyet. A Galéria egyike a ma még kis számú magángalériáknak, amely felvállal és következetesen alakít egy struktúrát, amely lehetővé teszi, hogy régiből és kortársból is egyre újabb anyagokat fedezzen fel és közvetítsen.

(Pfisztner Gábor)

Minden évben van egy olyan kiállítás, aminek nagyon örülök; ajándéknak tekintem – CSÁDER JUDIT

BACSKAI SÁNDOR: – Ön magyar származású?

CSÁDER JUDIT: – Anyukám Budapesten született, apám a Csallóközben. Ő grafikus volt, Pesten járt iparművészeti iskolába, mert itt nem létezett akkor ilyesmi, és ott ismerkedett össze anyukámmal, aki textil szakra járt. Olyan barátaik voltak, mint Lengyel Lajos. Én már szlovák iskolába jártam. A pozsonyi iparművészeti középiskola fotó szakán tanultam, leérettségiztem, de nem volt elég bátorságom, hogy mindjárt felvételire menjek a főiskolára, ezért egy évig a bratislavai Koliba Filmgyárban dolgoztam, eleinte laboránsként, aztán egy bizonyos idő múlva, amikor látták, hogy jól megy, mint standfotós. Egy év után a prágai filmakadémiára mentem, fotó szakra. Pozsonyban akkor még nem volt ilyen iskola, hét éve már itt is létezik a képzőművészeti főiskolán, most volt egy kiállítás, ami a hét év alatt született munkákat mutatta be. De akkoriban mindnyájan Prágába mentünk. Nagyon színvonalas iskola volt, jól ismert külföldön is, a cseh film és fotó tradíciója miatt sokan jártak oda a nyugati országokból is. A főiskola elvégzése után egy évig tanítottam a pozsonyi iparművészeti középiskolában, egy ideig szabadúszó voltam, aztán hívtak a filmgyárba, és visszamentem egy pár évre.

– Milyen jellegű fotográfiát kedvelt akkoriban?

– Nehéz megmondani. Ami vonzott, az nem is annyira a fotóval, mint a képzőművészettel van összeköttetésben, a szürrealizmus, a cseh poétizmus volt hatással rám, és ez a hatás azon is látszik, amit most csinálok. A filmstúdióban Zuzana Minácová volt a főnököm, nagyon erős egyéniség, és valahogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem maradtam meg csak stúdiófotósnak, hanem igyekeztem mással is foglalkozni, kiállításokon résztvenni. 1989 után egyre kevesebb filmet gyártottak, fölöslegessé vált ez a nagyüzem, lassacskán kezdett feloszlani az egész filmstúdió, de még mielőtt elbocsátottak volna, hívtak az Iparművészeti Középiskolába. Harmadik éve tanítok a fotó szakon. Négyen vagyunk, az egyik az alapokkal kezdi az elsősöknél, a másik a technikával foglalkozik. Fotó alkotásnak fordítanám a nevét annak, amit én tanítok. Egy évfolyamban hat–hét körül van a hallgatók száma.

– Van-e fotómúzeum Szlovákiában?

– Sajnos nincs, nagyon szeretnénk alapítani, de egyelőre nem sikerült, persze, hogy főleg a pénz miatt. Egy időben már úgy nézett ki, hogy sikerülni fog, de pont akkor vált ketté az ország, sok új épület kellett a hivatalok és követségek számára, úgyhogy a végén semmi se lett belőle. Most van egy kis remény, hogy Pozsonyon kívül, Ružomberokban fog sikerülni.

– Talán nem is baj, hogy nem minden Pozsonyban van.

– Igen, ez lehetne a dolog jó oldala, meglátjuk.

– Kinek köszönhető a fotóhónap ötlete?

– Vaclav Macek a lelke mindennek. 1990-ben Jean-Luc Monterosso, a párizsi fotóhónap létrehozója, a pozsonyi Francia Kulturális Intézet és a Szlovák Kulturális Minisztérium támogatásával létrehozta az öt kiállításból álló francia fotóhónapot: például Párizs, több fotográfus szemével, archív és mai képeken, a Bibliotheque National archívuma Helmut Newtont mutatta be és így tovább.

Ez egy hivatalos, egyszeri rendezvény volt a Kulturális Intézetben és különböző kiállítóhelyeken. Néhányan öszszejöttünk beszélgetni, többen is úgy gondoltuk, milyen jó dolog, ha egyszerre több kiállítás van, fölfigyel rá a rádió, a televízió, a sajtó, jobban érvényesül így, nagyobb hatású, mint ha csak egy helyen állítanak ki. De ha visszagondolok, úgy tűnik, az ötlet Vaclav Macektól jött. Ő tulajdonképpen filmesztéta, filmkritikus, most ír egy könyvet a szlovák film történetéről, de a fotográfia is a szíve ügye. 1989 után rövid ideig a minisztériumban dolgozott, és igyekezett elérni, hogy legyen legalább egy fotógaléria, mert az, amit korábban Ludovít Hlavác vezetett, megszűnt. Vaclav ezt szerette volna megújítani, és keresett valakit, aki vezetné. Valaki azt mondta neki, hogy én alkalmas lennék, így történt, hogy valahogy én is ott voltam, amikor a fotóhónapról kezdtünk gondolkozni.

– A második alkalom miben volt más, mint az első?

– Azt már egészen mi szerveztük, a minisztérium már csak kis részben támogatta, a Francia Kulturális Intézet már csak egy kiállítást hozott. Létrehoztunk egy alapítványt, azt hiszem, hatan alapítottuk, fotográfus kollégák, mint Josef Sedlák, vagy olyanok, akik teoretikusként foglalkoznak a fotóval. Később már mi ketten csináltuk Vaclavval. A második fotóhónapon már legalább húsz kiállítás volt. Arra gondoltunk, hogy mivel annyi bevezetett, ismert fotófesztivál van a világon, muszáj valamiben másnak, érdekesnek lennünk. Úgy gondoltuk, hgoy lehetőséget adunk a közép- és kelet-európai országoknak. Minden évben bemutatjuk egy ország fotóját. Tavaly az oroszok szerepeltek nagyobb kiállításon, azelőtt a lengyelek, most arról volt szó, hogy vagy a csehek vagy a magyarok, aztán úgy alakult, hogy Magyarország mutatkozott be. De rajtuk kívül bolgárok, litvánok, horvátok, lengyelek, oroszok és ukránok is szerepeltek a térségből. Azért is jó, hogy sok kis kiállítás van, mert így minden ország felé kialakul valamilyen kontaktus, és egészen másként lehet dolgozni, mint ha hivatalosan rendeznénk.

– Minden egyes kiállításra külön kell pénzt szerezni vagy az egészre?

– Mi próbáljuk így is, úgy is. Azelőtt a minisztériumtól is kaptunk egy rendes összeget a fotóhónapra, most sajnos már nem olyan kedvező a helyzet, idén majdnem semmit nem sikerült kapni. De a svájci Pro Helvetia kulturális intézet a múlt évben nagyon sokat segített, és őket azért is kiemelném, mert nemcsak a saját, svájci kultúrájukat segítették, hanem az egész fotóhónapot. Persze nem lehet tőlük elvárni, hogy minden évben minket támogassanak.

– Az, hogy milyen anyagok láthatók, a kettejük ízlésétől függ?

– Nem, például idén szerettük volna Robert Frank kiállítását elhozni, csak azt sajnos már máshová ígérték, nem sikerült megszerezni. A Werner Bischof-anyagot kínálták helyette, én ezt már láttam valamikor a hatvanas években, nagyon tetszett, de a mostani generáció már nem annyira ismeri. Ezek a kiállítások mind nagyon drágák, csak úgy tudjuk idehozni, hogy ennek a támogatását is a Pro Helvetia vállalta. Sokszor úgy van, mint most, a magyar kiállításnál is, hogy van valaki, akit ha felkérünk, színvonalas kiállításra számíthatunk. Török László személye ilyen biztosíték. Minden évben van olyan kiállítás, aminek nagyon örülök, ami ajándék. Idén az Első Alkotócsoport kiállítása volt a legnagyobb élmény.

– Bozsó András kiállítása hogyan jött létre?

– 1995 decemberében meghívtak előadni a budapesti Iparművészeti Főiskolára. Bozsó András kiállítása akkor volt a Bolt Galériában, Miltényi Tibor ajánlotta, hogy nézzem meg, meg is néztem. Nagyon tetszett, és külön érdekes volt az is, hogy camera obscurával készült

Macekék nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy átfogó képet adjanak a kortárs fotográfiáról – RÓNAI GERGELY, a Gromek Galéria vezetője

BACSKAI SÁNDOR: – Hogyan kerültetek Pozsonyba?

RÓNAI GERGELY: – Ez egy szerencsés véletlennek köszönhető: egyrészt mi is kerestük a lehetőséget, másrészt igazából a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának ajánlották fel a kiállítási lehetőséget, amivel ők különböző okok miatt nem tudtak élni. A nálunk kiállított művészek nagy része valamilyen szinten kapcsolatban volt vagy van a Stúdióval, és ezért úgy egyeztünk meg, hogy átadják nekünk a meghívást, de hogy a Stúdiónak ne legyen vesztesége, azokat a művészeket választottuk a csoportos kiállításra, akik kötődnek a stúdióhoz, egyetlen fotós volt, Salamon Pál, a Galéria egyik felfedezettje, aki kívülről jött.

– A pozsonyiak megmondták, hogy mire kíváncsiak?

– Nem. Ez volt az egyik legrosszabb, nem érdekelte őket, hogy kik vagyunk, mit akarunk kiállítani. Szerintem nem néztek utána a kiállítóknak, nem fektettek arra energiák, hogy az összes kiállítás jó legyen. Meg eléggé furcsán szervezték a kiállításokat is, voltak nagyon jó helyek is, de a zöme nem alkalmas kiállításra, jó fotóanyagok nem érvényesülhettek azért, mert berakták egy kávézóba! Ezt én komolyabban vettem volna. Engem nagyon zavart, hogy nem nyújtottak segítséget a kivitelezésben. Nekünk ebből a szempontból szerencsénk volt, Magyarországról többen állítottunk ki, egységesen lehetett elintézni a fontosabb dolgokat, de úgy vettem észre, hogy a többi kiállítónak komoly problémát jelentett, hogy maguknak kellett megoldani a szállítást, a vámolást, az installálást.

– Miért ezt az anyagot választottátok?

– Semmiképpen nem akartunk egyéni kiállítást, merthogy valamilyen szinten a Galéria is bemutatkozott. Olyan anyagot szerettünk volna választani, ami bemutatja a fiatal magyar fotográfia különböző képviselőit, ugyanakkor egységes képű kiállítássá áll össze. De, mint az előbb mondtam, szempont volt az is, hogy a Stúdió tagjai szerepeljenek a kiállításon. Fel is sorolom, hogy kik állítottak ki: Csontó Lajos, Kovács Melinda, Nagy Tamás, Siró Lajos, Salamon Pál és Soltész István.

– Kaptatok pénzt a pozsonyiaktól vagy az intézettől?

– A kiállításunkat csak a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója tudta támogatni, de ők is csak olyan szinten, hgoy egy–két művészt ki tudjunk vinni, meg valamennyire hozzájárultak az installáció költségeihez, de ez, az összköltségeket tekintve, elenyésző volt. Sajnálom, mert úgy tudtam, hogy a pénz, amit a Nemzeti Kulturális Alap kiutalt, a kollektív szereplésre szólt, de ebből a pénzből nem kaptunk, és a Galéria oldotta meg a kiállítás anyagi fedezetét.

– Összességében milyen volt a benyomásod?

– A kiállítások nyolcvan-kilencven százalékát láttam. Rettentő fontosnak érzem a fotóhónapot, évek óta járok ki, tehát nem ez volt az első alkalom, és mindig láttam nagyon jó kiállításokat. Az tetszik a legjobban, hogy Macekék nagyon nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy átfogó képet adjanak az aktuális fotográfiáról, tehát keletről és nyugatról is hívnak fotósokat. Nagyon fontos, hogy van egy ilyen dolog Közép-Európában, és sajnálom, hogy Magyarországon nincsen, mert a pécsi színvonalasabban megrendezett fotófesztivál volt, de nem ennyire nemzetközi.

Jó volt dolgozni, és részt venni benne – BOZSÓ ANDRÁS

BACSKAI SÁNDOR: – Hogyan emlékszel vissza a fotóhónapra?

BOZSÓ ANDRÁS: – Nem nagyon tudom megítélni, mert körülbelül egy héttel a hivatalos megnyitások előtt voltam kint, amikor a képeket fölraktuk. Az Első Alkotócsoport képeit is épp akkor rakták fel, oda mentünk át szögért, kalapácsért. Azt sem tudom, hogy mennyien nézték meg a képeimet, de sokan láthatták, már csak azért is, mert az én kiállításom a város közepén, egy gyönyörű szép galériában kapott helyet, amiért külön szerencsésnek érzem magam. Megnyitóm nem volt, szerintem nem is tervezték, a közönség egy nap egyszer csak nyitva találta a galériát. Nem nehezteltem érte, nem esett rosszul, sőt normálisnak is tartottam. De korábban is voltam már fotóhónapon, akkor is nagyon tetszett, Pozsony egy kedves, szép város, tele olyan kiállításokkal, amiket az ember szeret. Köszönöm is azoknak, akik most meghívtak, jó volt dolgozni, meg résztvenni rajta. Ezt nagyon komolyan mondom, a katalógust látva elég rangos eseménynek látom.

– Hogyan kértek fel a kiállításra?

– Tavaly a Bolt Galériával egy időben volt kiállításom az FMK-ban, ezt a kettőt látta Judit. Én úgy tudom, hogy ennek alapján hívott meg. Tavasszal szólt Török Laci, eltelt néhány hónap, hivatalosan csak a nyár közepén tudtam meg, hogy ez tényleg éles dolog. Kaptam egy faxot Václav Macektól, meg is szeppentem, hogy gyorsan kell valamit csinálni.

– Az itt látott kiállításodat hívták vagy rádbízták, hogy mit küldesz ki?

– Rámbízták. Kérdezték, hogy mennyi képem van, én akkor egy kicsit lódítottam, gondoltam, hogy annyit meg tudok csinálni időre.

– Van ezekben a képekben politikai üzenet?

– Ilyet nem látok benne, az én politikai állásfoglalásom semmiképpen nem adekvát ezzel. Ez nem propagandaanyag. Inkább azt mondanám, hogy játék, legalábbis abból indult ki: mit lehet a camera obscurával csinálni? A kamera előtt ott van a város, a maga valójában, ott van előtte egy kis terepasztal, és ez a két dolog ad valami harmadikat. Az, hogy ez a harmadik egy történetesen lepusztult dolog lesz, talán annyiban fontos, hogy megfelel a valóságnak. Egyébként úgy érzem, hogy ez a téma „kifulladt”, nem akarok több ilyen képet csinálni. Meghívtak a pécsi fotófesztiválra, és oda már új anyaggal szeretnék menni.

– Mit gondolsz, Magyarországon miért nincs hasonló rendezvény?

– A pécsi, ahogy én tudom, némiképp hasonlít ehhez, bár az nem ilyen nagy méretű. Valószínűleg azért nincs, mert ehhez rengeteg pénzre, meg egy csomó kiállítóhely egy időben való bérlésére van szükség.

– Kaptál pénzt a kiállításért?

– A részvételért és a képek létrehozásához a Nemzeti Kulturális Alaptól kérhettem volna, de nem kértem. A Polaroidtól kaptam anyagot, és a kiutaztatást is megoldották.

– Beszéltetek arról, hogy esetleg máskor is hívnának?

– Judit sokat segített, már amennyi ideje volt erre, és amikor elváltunk, úgy hagytuk abba a beszélgetést, hogy majd keressük egymást. Gondolom, nekik az az érdekes, ha minél több embert megismertetnek, és ebből az következik, hogy nem engem hívnak legközelebb